Szilágyi Zsófia rendező több mint tíz évet várt első játékfilmjére, és az eredmény azt bizonyítja, abszolút megérte. Cannes-ban a Kritikusok Hetén a nemzetközi filmkritikusok szövetségétől (FIPRESCI) a legjobb elsőfilm díját nyerte el az Egy nap.
Itthon hivatalosan csak novemberben fogják bemutatni, de a Puskin Mozi premier előtti vetítéssorozatán volt szerencsénk elcsípni a filmet, aminek főhőse Anna, a negyvenes olasztanár (Szamosi Zsófia). 6.20-kor felébreszti a gyerekeket, reggelit csinál, öltöztet, elindítja családját munkába, oviba, iskolába, bankkal telefonál, bölcsibe viszi a kicsit, majd megy megtartani az óráit, délután pedig kezdődik a gyerekek maratoni ide-oda szállítása a különböző különórákra. A program bevásárlással, altatással, vacsorával folytatódik. Az élete látszólag a körül a kérdés körül forog, a nagyobbik eltette-e a tornazsákját, hánykor lesz a csellóóra, ki hozza el a kislányokat a balettről, lázas-e a pici, van-e otthon Nurofen, közben aggódik a férje miatt, aki távol marad aznap este, mert még „lezár” egy zavaros flörtöt – mindez az eddig ismert filmes környezetben megszokott mércék szerint még nem feltétlenül tűnik eget rengetően érdekfeszítőnek.
De csak az eddig ismert, megszokott mércék szerint – ezt hangsúlyozni kell. Ahogy és amit Szilágyi Zsófia rendező elmesél, azzal senki nem próbálkozott eddig Magyarországon, mert még senkinek nem jutott eszébe, hogy egy háromgyerekes, túlhajszolt anya és családjának szemszöge érdekes lehet bárkinek is. Szinte percről percre látjuk az inkább másfél, mint egynapos cselekményt, mely hiperrealistán, a szereplők arcán hosszan elidőző kamerával, bátor közelikkel mesél nekünk az apró részletekről. Amelyek jelentéktelennek tűnnek ugyan, de értékük abban rejlik, hogy döbbenetesen ismerősek: ezek teszi ki az átlagos magyar család hétköznapjait, életét, a közép-kelet-európai valóságot, amire árnyékként nehezednek az anyagi gondok – Annáék vállára is, annak ellenére, hogy történetünk Budán játszódik, mindketten dolgoznak, saját lakásuk van.
Annál, ahogy Anna és Szabolcs közösen logisztikázza az életet, nem lehetne jobban csinálni: az apa is részt vesz a család menedzselésében, sokat segít az anyós, a gyerekek egészségesek, jófejek, és a csellótanár még házhoz is jön – mégis lélekölő a tempó, az egész élethelyzet, és valószínűleg sokaknak ismerős a házaspárt sújtó tehetetlenség érzése. Ami nemcsak a pénzügyekre nézve érvényesül: a gondosan irányított fogaskerekek egy nap alatt történő darabokra hullását Anna kénytelen tehetetlenül végignézni a háttérből, a konyhából és a lázas gyereket nyugtatgatva, mivel más választása nincsen. Szamosi Zsófia nem véletlenül nyert két díjat is lenyűgöző játékával: egyszerre hozza az elszánt, mindent megoldó, mindenhova odaérő anyát, az állásáért mindenre képes tanárt és a férje félrelépésén agonizáló nőét; képes 15 másodperc alatt egy egész sorsnyi feszültséget, kételyt és reményt elmesélni nekünk pusztán azzal, hogy nézi a bejáratot, ahol a férjét várja betoppanni.
Szabolcsként a Berlini Magyar Tévé és a Betondzsungel Ösvényein projektekben inkább humoros oldaláról megismert, Füredi Leo művésznév mögé rejtőző Forgách Kristóf látható, akin érezni, hogy nem profi színész, de enyhe egyoldalúsága tökéletessé teszi a kedvetlen, sunyító férj szerepére. Telitalálat a gyerekszereplők kiválasztása: bámulatos, milyen jól sikerült instruálni őket, senkin nem érezzük a mesterkéltséget, sem beszédmódban, sem viselkedésben.
A film nemcsak a párbeszédekben hiteles, hanem abban is, hogy mindkét oldalát megmutatja az éremnek, ezzel is nehéz helyzetbe hozva a leegyszerűsített történetekhez és megoldásokhoz szokott nézőket. Három gyereket nevelni iszonyatos áldozatokat kíván, az állandó rohanás és logisztika embert próbáló, ennek ellenére a gyereknevelésben rejlő örömök is felsejlenek egy-egy jelenetben, nevetésben, ölelésben, és bármennyire is idegroncs Anna, mindhárom gyerkőccel felelősen, türelemmel, szeretettel bánik. A forgatókönyv nagy erénye, hogy remekül adagolja a feszültséget: rámutat, hogy abban is rejlik suspense, mit csinál a vízzel teli vödör a mosogató alatt (ez csak később derül ki, és a vízvezetékszerelő személye furcsamód a lehetetlen élethelyzet elleni lázadás kulcsfigurája lesz), és hogy vajon hazaér-e vacsoraidőre a férj, ahogy azt megígérte.
Az Egy nap nem nagy társadalmi összefüggéseket elénk táró „női” film, holott a hajtás és a szituációk korántsem egyediek. Nem moralizál, nem keres okokat, mi miért történt, hol siklottak félre a dolgok (hiszen sejthető, hogy ez a rendszerből adódik), csak megmutatja, milyen háromgyerekes anyaként egy halódó kapcsolatban lenni, tehetetlenül nézni, ahogy a bizalom darabokra törik – ez a legkevesebb, amit ezek az élethelyzetek megérdemelnek.
