A 60-as évektől a rendszerváltásig rengeteg köztéri műalkotás készült programszerűen Budapest utcáira és közintézményeibe. A legnagyobb ismertségnek az utóbbi időben talán a 3-as metró északi szakaszának műalkotásai örvendenek, de számos köztéren, hotelekben, vendéglátóhelyeken, közintézményekben találkozhatunk kisebb-nagyobb domborművekkel, mozaikokkal, zománcképekkel, üvegablakokkal. A Kortárs Építészeti Központ sétáján ezek közül fedeztük fel párat a belvárosban, miközben készülésük körülményeiről, és a rájuk leselkedő veszélyekről beszélgettünk.

Lassan felnőtt egy generáció, akinek a 60-as, 80-as évek retró hangulata már nem jár együtt a szocializmus szűk levegőjének a felidézésével, és a nosztalgikus (legyen az éppen jó vagy rossz) megközelítés mellett egyre nagyobb teret kap a korszakról szóló tudományos diskurzus is. Ennek hála, lassan elkezdték újra felfedezni a korszaknak a művészeti, építészeti örökségét, ami a rendszerváltás után egy időre feledésbe merült, vagy éppen az időbeli közelsége miatt még értéktelennek tűnt, esetleg a negatív konnotációk miatt szándékosan a szőnyeg alá is lett söpörve.

De lassan harminc évvel a rendszerváltás – és nem egy esetben fél évszázaddal a művek megszületése – után igazán itt az idő, hogy a szocialista korszak örökségét a helyén kezeljük, és az ekkor született alkotások megkapják az őket megillető elbírálást és helyet. És nem egy esetben a védelmet is, mert rohamos tempóban pusztulnak, főként a köztéri műalkotások. A Kortárs Építészeti Központ sétáján a 60-as, 70-es, 80-as évek köztéri alkotásait kerestünk fel, és sétavezetőink, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársai egy egészen különleges nézőpontból – a szocializmus alatt 1963-től működő Képző- és Iparművészeti Lektorátus fennmaradt anyagán keresztül – mutatták be a korszak politikai, ideológiai és művészeti harcait és áramlatait, amelyek a művekben is, így vagy úgy, de lecsapódtak.

Ha a belvárosban valahol letesznek minket, mondjuk éppen a Kálvin téren, és gyorsan mondanunk kell egy köztéri művészeti alkotást a közelben, vajon mi lenne az? Egy patinás szobor, esetleg egy kortárs installáció? Vagy elég nyitott szemmel járunk a hétköznapokban ahhoz, hogy kapásból többet is fel tudjunk sorolni, ami mellett naponta több ezres tömegek hömpölyögnek?

Az egykori Kecskeméti kapu alatt olvad bele az aluljáró falába A Város születése névre keresztelt, de enyhén kétértelmű Illés Gyula-szobor, amiről a keringő városi legendák mellett számos történeti érdekességet is megtudhattunk a sétán. Például hogy még kik indultak a tervpályázaton, vagy hogy mit keres rajta egy macska, illetve ki gondolta, hogy jól nézne itt ki  egy kis bazaltköves, aranyozott oroszlánokkal díszített falszakasz. Ahogy itt is, ezek a művek legtöbbször helyspecifikus alkotások, többletjelentésüket éppen az adja meg, hogy hol helyezkednek el és hogyan kötődnek az adott helyszínhez.

Szintén a metró területén, a Ferenciek terei aluljáróban található Papp Oszkár alkotása is, a tucatnyi zománcozott képből álló budapesti makró-, és mikrosorozata. Itt kicsit elmerülhettünk a híres, Aczél György nevével fémjelzett kultúrpolitika és a “Három T” világában, hogy mit jelentett és hogyan boldogulhatott egy művész, ha tiltott volt, és mit is jelentett támogatottnak lenni.

A mai napig nagyon vegyes érzelmeket kiváltó, a Duna-parti korzó fölé magasodó Finta József tervezte Mariott Hotel oldalát díszítő hatalmas nonfiguratív ábrázolás kapcsán már a 60-as évek művészetét övező belső viták kellős közepébe csöppentünk. A nyugati mételynek tartott absztrakt és nonfiguratív ábrázolások és a szocialista korszak művészeteszménye közötti csatározásokat is jobban megismerhetjük, ahogy azt is, hogy mégis mi vezetett el odáig, hogy ezek megjelenhettek köztereken, vagy milyen kiskapukat találtak a művészek – jelen esetben Finta –, hogy egy apró fricskát adhassanak a rendszernek.

A mai korból visszanézve a legszürreálisabb című alkotással a Hotel InterContinental lobbijában találkozhatunk, ahol a A zöldszemű lány átrepül a város fölött, és arra gondol milyen lesz a kétezredik esztendő című fafaragást nézegetve, ha szemfülesek vagyunk, a Thomas Mannal kvaterkázó József Attila és a leskelődő Kosztolányi mellett egy sor más hírességet is felfedezhetünk, mindezt a századfordulós Budapesti miliőben.

Bár a hazai üvegablakművészet fénykorának a századfordulót tartjuk, Róth Miksával az élen, a szocializmus alatt is születtek igazán grandiózus művek. Hatalmas, színpompás ablakokat találunk a Nagyvárad téri elméleti tömb, vagy a Traumatológiai Intézet bejáratánál is, de a sétán egy kevesek által látogatható helyre jutottunk be, a Honvédelmi Minisztériumba.

Az aulában végighúzódó, majd 100 négyzetméternyi színpompás üvegfelület ugyan a korszak elvárt, és így unalomig ismételt tematikáját vonultatja fel – különböző történelmi korszakok katonái masíroznak a boldogabb, békés (szocialista) jövő felé, a háttérben lobogó vörös lepel előtt és még a békegalamb is felröppen – de az intenzív, a délutáni napfényben ragyogó üvegablakokon egy pillanatig tényleg hihetőnek tűnt ez az álom Blaski János alkotásán.

A sétán amellett, hogy ízelítőt kaptunk a hihetetlenül gazdag budapesti köztéri művekből, amelyek a 60-as évektől jelentek meg, hol mozaikok, muráliák, sgrafittók, csempeképek, üvegablakok, kerámiák formájában, azzal is többször szembesültünk, hogy ezek közül nem egy milyen sérülékeny. A városlakók sok esetben nincsenek is tisztában azzal, hogy amit levakolnak, átfúrnak, hirdetőtáblának használnak vagy elbontanak, az milyen értékkel bír. A Nemzeti Galéria Lektorátusi Archívumon dolgozó kis csapatának célja a művek megmentése mellett a figyelem felhívása is ezekre, és az értékük tudatosítása, és ha lehetőség van rá, a megmentésük.