Élmény

A Krakken csápjai messzire elérnek – megnéztük Bodó Viktor új rendezését az Átriumban

Fotó : Mészáros Csaba / Átrium

Mikor pár hónapja meghallottuk, hogy Bodó Viktor újra Magyarországon rendez, felkaptuk a fejünket. A Szputnyik Hajózási Társaság alapítója, a Ledarálnakeltűntem, az Anamnesis és sok más emlékezetes darab rendezője immár főleg német nyelvterületen alkot, legutóbbi hazai rendezése, a nagy sikert aratott Egy őrült naplója óta pedig eltelt már másfél év is. Az Átriumban bemutatott A Krakken műveleten sokat nevettünk, holott azért mélyebbre is üt, mint egy vígjáték – pontosabban mint egy pszicho-thriller-krimi-komédia, ez ugyanis az előadás műfaja.

Ha már a műfajnál tartunk: nem lőjük le a poént azzal, ha eláruljuk, hogy félni vagy elborzadni nem fogunk a nézőtéren, de a klasszikus krimikhez hasonlóan azért meglepődünk a végén. Sőt, nem csak a végén, hanem az előadás közben folyamatosan. A bodóviktoros eszköztár elemeit látjuk forogni: impulzivitást, filmes effekteket, hirtelen fényeket és zajokat, a cselekménybe ékelődő látomásszerű jeleneteket.

 

A rögtönzött koncertek, a kiszólások, a különböző színpadi gegek jól megférnek a szekrényből kiboruló mozgékony hullával, a telefonkagylóhoz tapadó levágott kézzel, a sarokban minden előzmény nélkül megkezdett orális liezonnal. A káosz pontos, a lendület visz előre, és egy pillanatra sem hagyja elkalandozni a figyelmet; a színészek remekül összedolgoznak, mintha csak egy összeszokott társulatot látnánk, pedig ezúttal nincs erről szó. Nagy kedvencünk volt a kettős szerepben feltűnő Molnár Piroska és Lázár Kati, de Fehér Balázs Benő akrobatikus tolmácsa is jól eltalált karakter.

Fotó: Mészáros Csaba / Átrium

Elsőre persze nagyon kizökkent, hogy a szereplők nagy része egy kitalált, skandináv és szláv beütésű nyelven hablatyol, de nyilván ez volt a cél. Kitűnően szimbolizálja a korunkra jellemző kommunikációképtelenséget, továbbá az elveszettséget, amit az ember akkor érez, ha öltönyben megérkezik egy lepusztult gyárépületbe, és szakadt helyiek ordítanak rá, ha valamihez hozzá akar érni. Ezzel a jelenettel indul az előadás: Recsord Rables kulturális miniszter (Gyabronka József) és kísérője, Dr. Roburt Pondor államtitkár (Bálint András) azért érkezik Sarntröllbe, hogy az itt megrendezett kulturális világkiállításon képviselje hazáját, Honoshországot.

 

A kiállítás helyszínén, az amúgy is lerobbant gyárépületben átok ül: a Krakken, egy fura mitológiai lény (homokpolip) hatalmas pusztítást vitt végbe, a honoshok kiállítási darabjának, a nagyreményű Holdnak nyoma sincs, a kiállítás kurátora eltűnt. Hamarosan fény derül arra, hogy a 300 milliárdnyi közpénzből fizetett projekt mindössze egy hevenyészett papírmakettre volt elég, és a delegáltak időközben tetemes adósságot is felhalmoztak. Minden összejön, ami összejöhet, a helyi tévériporter belekérdez, az egész sarntrölli nemzet berág a királlyal együtt, a maffia és a katonaság is megérkezik. Vagyis gyanúsan rosszul sül el minden, de azért háromszor is felcsendül az Always Look on the Bright Side of Life.

Fehér Balázs Benő, Kurta Niké, Gyabronka József, Bálint AndrásFotó: Mészáros Csaba / Átrium

Az alkotók állítólag külön szótárat is készítettek a darabhoz, és az egyik színlap is ezen a nyelven íródott. Az országok is fiktívek, de azért jól tudjuk, kikről szól a darab; ha másból nem, akkor a hazaszeretetről, nemzetről szóló lózungokból kikövetkeztethetjük. Az előadás legerősebb pontjai ezek a politikai áthallások, amelyekkel a mérhetetlen gőgöt figurázzák ki. A remek díszlet, a jelmezek Sarntröllt egy lerobbant posztszovjet országként írják körül fura alakokkal, oligarchákkal, korrupt katonasággal, de polgárai ennek ellenére is képesek önérzetesen követelni, hogy a királyuktól márpedig bocsánatot kell kérni – és még így is az öltönyös politikus felé magasodnak erkölcsileg, akinek lekezelő attitűdje páratlan.

 

Gyabronka József minisztere látványos átalakuláson megy keresztül: a végén egója és titulusa ellenére is csak a körülményeknek kiszolgáltatott kisember lesz, aki egy pillanatra sem adja fel a reményt, hogy valamilyen csellel, a svájci bankszámlájával vagy kapcsolatokkal megoldhatja helyzetét, ami eleve bukásra van ítélve. Valószínűleg nem véletlen az előadás műfaja sem: míg Bodó korábbi előadásaiban a társadalomkritikáiban a jobbító szándékot érezhettünk, a mostani mintha lemondana arról, hogy komolyan lehetne venni bármit is. Mert van az a szitu, amin csak röhögni érdemes.

Fotó: Mészáros Csaba / Átrium
A Krakken művelet