Czakó Zsófia neve, személye elsősorban az Imagine városi sétáiról lehet ismert, ám a kortárs magyar irodalom kedvelői biztosan találkoztak már vele íróként is. 2019-ben jelent meg első novelláskötete (Nagypénteken nem illik kertészkedni), amit egy megrázó alkotás, a Szívhang követett. Ebben a kisregényben a felszínen egy vetélés történetét ismerjük meg, ám emellett olyan fontos témákat érint, mint a magyarság és a cigányság viszonya, a főváros és a vidék közötti különbségek, az egészségügy helyzete vagy az emberi kapcsolatok bonyolultsága. 2025-ben Távoli rokonok című regénye mellett megjelent első gyerekkönyve is, A Bástya park titka címmel. Ahogy a könyv fülszövegében olvashatjuk: „...Feri bácsinak van valami szuperképessége, amit senki sem ismer. Talán tényleg varázsló, vagy titkos ügynök, vagy földönkívüli... A Bástya park ovisai pedig elhatározzák, hogy leleplezik, kicsoda valójában és miben sántikál Feri bácsi, aki tuti biztos, hogy nem csak egy egyszerű parkőr. Czakó Zsófia első gyerekkönyvét olvasva garantáltan a hasatokat fogjátok majd a nevetéstől!”
Most pedig nézzük, hogyan látja Czakó Zsófia Budapestet!
We Love Budapest: Mi az első dolog, ami eszedbe jut Budapestről?
Czakó Zsófia: Minden. Villamos, latyak, rágógumi, parkőrök, virág, mocsok, hidak, háború, emberek. Három évet éltem vidéken, két évet külföldön, győri születésű vagyok, az otthonom mégis Budapest, annak minden szeglete. Amikor visszaköltöztünk egy Borsod megyei faluból és átsétáltunk a Szabadság hídon, baromi boldog voltam, hogy újra itt lehetek. Erre emlékeztetnem kell magam, mikor picit megunom a várost.
WLB: Melyik a kedvenc budapesti kerületed, környéked, és miért?
Cz. Zs.: Túl sok van, mindegyiket szeretem valamiért. Középső-Ferencváros minden része, főleg a Dandár és a Vaskapu utca felé eső rész, szeretem a régi malomsort és a jelenlegi hangulatát, a Duna közelségét. Víziváros bárhol – ki ne szeretné a kacskaringós történelmi utcákat és lépcsőket vagy az árnyékos zöld utcákat a Margit körút mellett? Bástya park – Egyetem tér – az elmúlt két évet itt töltöttük, ismerjük a lakókat, a parkőrt, a galambokat, az utcára csináló kutyákat, és pont az ismerősségük miatt minden nagyon otthonos. Azt hiszem, a lényeg mindig az, hogy az ember a városon belül egy apró mikrovilágban érezhesse otthon magát.
WLB: Hogyan nézne ki az ideális budapesti napod, amikor nincs semmi dolgod, és azt csinálsz, amit akarsz, oda mész, ahova akarsz?
Cz. Zs.: Nehéz erre válaszolni, mert mindig mennem kell valahová, és mégis azt csinálom, amit szeretek: vagyis megyek valahová, ahol dolgom van, ahol valaki vagy valami izgalmas dolog vár. Az ideális budapesti napon is épp megyek valahová, ahol megtudok valami újat, valami izgalmasat a városról. Ez lehet bárhol – a csepeli műjégpályán, a Fiumei úti sírkertben, a Vizafogó ökoparkjában, de a Ferenciek terén is. Biztos, hogy mindenhová BKK-járattal mennék, szeretek kalandozni, de az is biztos, hogy az ideális napon nem szállnék fel a „négyeshatosra”, mert azt a járatot nem szeretem.
WLB: Budapest melyik korszakába utaznál vissza az időben, és miért oda?
Cz. Zs.: Nem utaznék vissza sehová, nagyon sokat szenvedett a város és a benne élők is. Csendes megfigyelőként mindenképp a századfordulón néznék körül, egy nagypolgári család nappalijában, kérnék tőlük egy kis pénzt, és óva inteném őket a következő évektől. Nosztalgiával pedig a 90-es évekre gondolok – mivel én ezt vidéken töltöttem, sok olyan ikonikus szórakozóhelyről csak hallottam, ahová a kortársaim jártak, ezeket boldogan megnézném.
WLB: Hol esik a legjobban a sör/bor/pálinka/üdítő/kávé/tea?
Cz. Zs.: Nem annyira ragaszkodom helyekhez. Ha kakaós csiga lenne a kérdés, akkor az biztosan a Butter Brothersben, ahol a napi leves is mindig finom, és rendkívül kedves, hogy maga a szakács jön ki elmagyarázni, aznap miért az adott levest készítette, és hogyan. Szeretem, ha szólnak hozzám. Múlt héten a Vízivárosban siettem valahová, befutottam egy kávézóba – SuperBlack Espresso bar a neve –, ahol olyan szerethető volt a pultos lassúsága, alapossága, rajongása a presszókávémért, hogy megjegyeztem magamnak a helyet, mert jól éreztem magam nála.
WLB: Kedvenc helyed a városban, amit talán kevesen ismernek?
Cz. Zs.: Ha nem vendéglátóegység a kérdés, akkor Bástya park, mellette laktunk két évig, most költözünk el, fáj érte a szívem. Ez gyerekkel és gyerek nélkül is nagyon kellemes hely a belvárosban, a történelmi városfal tövében, ahol a régmúlt és a jelen összeér. És ahogy a mesekönyvben is írtam, ha fent ragad a frizbi a fán, vagy elveszett a kedvenc labda, akkor érkezik Feri bácsi és a kollégái, hogy segítsenek. Számomra a parkőrök nagyon kedves szereplői a városi életnek, szeretek velük beszélgetni, sok budapesti titkot ismernek. Nemrég sétáltam el a Salkaházi Sára park mellett, és legalább olyan kellemesnek tűnik az is. Múlt héten a Gimnázium utcán és az Iskola lépcsőn gondoltam arra, hogy errefelé is többet kéne járnom. Azt hiszem, eddig egyetlenegy kérdésre sem sikerült egy konkrét választ adnom; rengeteg helyet szeretek...
WLB: Ha nem lenne határ, és oda költözhetnél Budapesten, ahova csak akarsz, hol élnél legszívesebben?
Cz. Zs.: És akkor itt is folytatom. Egyetem tér környéke, bármilyen apró, kicsi utca a régi pesti belvároson belül, de ugyanígy boldoggá tenne az Iskola utca a Vízivárosban vagy a Gellérthegy bármely utcája. Ha átmennék Budára, akkor is a hidak közelében maradnék, nagyon szeretem Pestet.
WLB: Idegenvezetőként mi az a budapesti sztori, ami a leginkább a szívedhez nőtt, és miért?
Cz. Zs.: Rengeteg jó történet van, a kedvenceim általában inkább a városban élő emberekkel kapcsolatosak. Múlt héten Katona Csaba történésszel jártuk be az Országos Levéltárat az Imagine csapatával, ott hallottam egy új kedvencet. Az Országos Levéltár munkatársai rendkívül izgatottak voltak, amikor pár évvel ezelőtt a levéltár egy korábbi igazgatója által hátrahagyott időkapszulát találtak az épületben. Emelkedett hangulatban nyitották ki a ritka kincset, amiben végül feljegyzéseket találtak – és nem akármilyeneket! Az igazgató feljegyzéseit az egyik kollégájáról, mégpedig annak késéseiről, illetve arról, hogy az adott kolléga hányszor hagyta el a munkahelyét korábban – még a munkaidő lejárta előtt. Mindezt egy időkapszulába rejtve. Ezekért a történetekért érdemes reggel felkelni!
WLB: Egyszer azt mondtad egy interjúban, hogy kényelmesebb nem íróként tekinteni magadra. Ezt hogy értetted? Mit gondolsz a klasszikus írószerepről?
Cz. Zs.: Akkor még nyomást éreztem ettől a szótól. Író. Agyonnyomott, felelősséggel járt, következményekkel, és talán az is igaz, hogy írónak csak a többkötetes, rendkívül sikeres és felelősségteljes, befutott embereket tartottam. Az évek alatt ez sokat változott. Hiszen író az is, aki megfigyel és csak magának ír. Nekem picit furcsa, hogy nem kell neki olvasó – nagyon szeretek olvasókkal találkozni –, de mások vagyunk. Most már könnyebben tekintek magamra íróként.
WLB: Győr, Milánó, Budapest, Tard – ezek mind nagyon más helyszínek. Mi az, ami ezek közül írás szempontjából a leginkább hatással volt rád, és miért?
Cz. Zs.: Mindegyik ugyanakkora hatással volt rám, mindegyiket használom, mindegyikben van valami izgalmas. A két utolsó kötetemben inkább Budapest és Tard jelenik meg, vagyis a vidék és a főváros. Más egy szerdai délelőttön Tardon az aggódó szomszéd nénivel a rókáról beszélgetni, ami elviszi a tyúkokat, és aztán teljesen más a budapesti néni, aki a Falk Miksa utcai antikvitásüzletekben keres magának társaságot és herendi vázát. Más és mégis ugyanaz, és ez a másság és azonosság nagyon érdekel. Megterhelő, de hasznos a költözés, sokféle látásmódot ad, ha sokféle emberrel találkozom. Ez segíti az írást.
(Borítókép: Kállai Márta)
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
