We Love Budapest: Böske, ott voltál az első budapesti táncházban, Sári pedig beleszületett ebbe a világba. Mi az első emléketek róla?
Timár Sára: Amióta az eszemet tudom, anyukám táncol. Amikor fellépésük volt, a bébiszitter betette a kazettát, én néztem és utánoztam. Ha hiányzott, legalább ott volt a képernyőn. Eredetileg olyan táncos szerettem volna lenni, mint ő, aztán rájöttem, hogy ezt ő csinálja a legjobban, ezért más utat kerestem.
Timár Böske: Az első táncház 1972. május 6-án volt a Liszt Ferenc téren, a mai Írók Boltjában. Én ekkor tizenhat éves voltam, a Bartók Együttesben táncoltam, amelyet a későbbi férjem, ekkor még csak a mesterem, Timár Sándor vezetett. A táncház négy együttes zárt körű klubjaként indult, de az üvegportálon át beláttak az emberek, a zene kihallatszott, és egyre többen érdeklődtek. Sebő Ferenc és Sanyi úgy látta, nem állapot, hogy nem engedjük be őket. A Bartók kivált, és az FMH-ban (Fővárosi Művelődési Ház – a szerk.) elindították a nyitott táncházat. Onnantól beszélhetünk igazán táncházmozgalomról.
WLB: A kettőtök első élménye között eltelt 20-30 évben sokat változott a táncházmozgalom és a megítélése is. Hogyan érzékeltétek ezeket a változásokat?
T. B.: Bennem a hetvenes években volt egy erős késztetés, hogy lázadjak a hatalom ellen, a táncház szellemisége pedig egyezett ezzel. Akkoriban Erdélyről alig esett szó, féltek a kérdéstől. Apukám viszont erdélyi származású volt, a családja Gyergyószentmiklósról jött. Maga a táncház is Erdélyből származott, az első tánc, amit Timár Sándor tanított, széki volt. Ennek az akkori hatalom egyáltalán nem örült.
T. S.: A kilencvenes években viszont már nagy volt a kontraszt: mi mentünk az időközben lerobbant FMH-ba néptáncolni, miközben Budapest a rendszerváltás után kinyílt, megnyitottak az első plázák. Elbizonytalanodtam, nem ciki-e néptáncolni. Aztán rengeteget utaztunk, Japánba, Brazíliába is, és megértettük, hogy amit tudunk, azt nem tudja mindenki. A mostani húszéveseknek megint más a harcuk. Amikor az ismerkedés is online történik, nagyon jó elmenni valahová, ahol meg kell fogni a másik embert, beszélni kell vele. Akiknek ehhez van egy kis bátorságuk, azok imádják a táncházat. Nekik abban lehet valami lázadásszerű, hogy mernek így kapcsolódni egymáshoz.
WLB: Miért különleges ez a tudás? Hogyan lehet az utcáról betérőket úgy megtanítani táncolni, hogy rövid idő múlva már örömüket leljék benne?
T. B.: Ezt a rendszert dolgozta ki Timár Sándor és Martin György. A lépéseket önmagukban megtanítani kevés: azt is meg kell érteni, hogyan kapcsolhatók össze, hogyan variálhatók. Ezért hívjuk táncanyanyelvnek. Nem egy etűdöt ismételsz egész este, hanem magadtól építed fel a táncot.
WLB: A tánc ösztönös mozgásforma. Miért tartod fontosnak, hogy mégis legyenek szabályai? Miért nem elég csak úgy mozogni a zenére?
T. B.: A szabályok olyanok, mint a nyelvtan: nélkülük csak összefüggéstelen szavakat mondogatnánk. Segítenek kifejezni magunkat, és kapcsolódni a partnerhez, aki lehet az udvarlónk, de egy vadidegen is. Ennek van egy varázsa. A táncnak örömöt, eksztázist, katarzist kell okoznia. Ez a dolga.
WLB: Sokakban él egy olyan kép, hogy a néptánc zárt, „magyarkodó” világ. Ti mit mondanátok erre?
T. B.: A politikai kisajátítás mindig nagyon erős volt, a népi kultúrát minden rendszer a saját céljaira akarta használni. A néptánc eközben nem így működik: régen egy erdélyi faluban minimum három nemzetiség, magyarok, románok, cigányok, de sok helyen szászok, örmények is éltek együtt és hatottak egymásra. El lehet képzelni, milyen kölcsönhatások alakultak ki.
T. S.: Trianon után újra kellett alkotni az identitást a népi kultúra segítségével, a Rákosi-korszakban pedig a boldog népet kellett reprezentálni, felvonulni népviseletben. A táncházban az volt az érdekes, hogy a tánc lekerült a színpadról. Nem demonstráltak vele semmit, egy közösség egymásnak szóló szórakozása lett. Nem is magyar, inkább Kárpát-medencei tánchagyományról beszélhetünk. Apukám például már az ötvenes években járt a magyarországi románokhoz gyűjteni. Akit valóban érdekel a néptánc, az kapcsolódni akar a románokhoz, a szlovákokhoz is, nem tekinti egyik hagyományt, kultúrát sem a másik felett állónak.
WLB: A mozgalmat kezdetben az állambiztonság is figyelte. Mit érzékeltetek ebből?
T. B.: Tudtuk, hogy vannak besúgók. A Bartók próbái a Toldy gimnáziumban voltak, utána lementünk a Batthyány térre, egy kocsmába beszélgetni. Ha valaki már ötvenegyedszer ült mellettünk ugyanabban az évben, tudtuk, hogy az a dolga, hogy hallgassa, miről beszélünk, másokról viszont csak később szereztem tudomást.
T. S.: Én a Kassák Klubbal foglalkoztam történészként. Sebő Ferenc ügyesen használta a nyilvánosságot, a klubnak pedig volt egy finom politikai felhangja is. Olyan vendégeket hívott, mint Nagy László vagy Szécsi Margit. Ez egy erős értelmiségi közeg volt, ráadásul egy gyorsan terjedő, alulról szerveződő kezdeményezés, az állambiztonság nem tehette meg, hogy ne figyelje. Később viszont elfogadták a mozgalmat, a módszer a közművelődés részévé vált. És tudomásom szerint a közösségen belül nem lett a jelentésekből olyan nyilvános ügy, mint más szakmákban. Lehetett volna egymást elővenni, mégsem tették. Én ebben valamiféle szolidaritást is látok. Édesapám engedélyezte, hogy a most készült filmhez kikérjem a dokumentumokat, amelyek az ő megfigyeléséről szóltak, de ő maga sosem akarta ezeket megnézni.
WLB: Böske, a páros néptáncban a férfi vezet, Timár Sándor pedig nemcsak a férjed, hanem a mestered is volt. Hogyan fért össze ez a kétféle hierarchia a te önállóságoddal?
T. B.: Előbb volt a mesterem, aztán a férjem. Huszonhat év korkülönbség volt köztünk, tudásban is előttem járt, de szakmailag mindig egyenrangú partnerként kezelt. Azon persze nevettünk, hogy a magyar néptáncban a férfi vezet, így ha jó táncost fogtál ki, nem volt gond. Ha egy bénát, azt azért meg lehetett szenvedni.
T. S.: Én úgy látom, hogy anyukám megharcolta a helyét. Talpraesett nő, nem az a típus, akit elnyomnak. Szerintem a családot ő vezette, hogy apukám alkothasson. Kézbe vette az ügyeket, a fiúkat is határozottan menedzselte. Nekem ez volt a mintám, ezért mertem szakmailag bátor lenni. Nem vagyok házas, nincsenek gyerekeim, nem másoltam le az életét, de az önállóságot tőle tanultam.
WLB: Timár Sándor idén nyáron halt meg. Mit jelent most továbbvinni az életművét?
T. B.: Nagyon gazdag pedagógiai és színpadi életművet hagyott maga után. Abban szerencsés vagyok, hogy ezt a család viszi tovább. Feldolgozzák, bővítik, továbbfejlesztik, színpadra viszik. Nem kötelező tagadással válaszolni a mester hagyatékára.
T. S.: Az elmúlt időszakban elhunyt Novák Ferenc, Lelkes Lajos, Sebő Ferenc és édesapám is. Hatalmas veszteség, hogy ők már nincsenek velünk, hiszen az alapító generáció távozásával rengeteg személyes történet is eltűnik. A táncházas konferenciákon sokszor azt érzem, hogy az emberek az anekdotákra, a legendákra és egymás társaságára kíváncsiak. Kutatóként közben igaz, hogy a távolság segít objektívebben nézni egy korszakot. Lelkes Zsófia könyvét például mindenkinek ajánlom: apukám munkásságát is elemzi, kritikusan, jó értelemben. Anyukám ezt másként fogadja, én könnyebben be tudom engedni.
WLB: Sári, a családod néptáncos öröksége eléggé meghatározza a te mindennapjaidat, érdeklődésedet is. A gyerekkori otthonotokról viszont kiderült, hogy jóval korábban az ÁVO egyik titkos vallatóhelye volt, ami elég megrázó élmény lehetett. Hogyan kezdtél a családi otthonotok múltjával foglalkozni, és hogyan lett ebből az Alattunk dobog című film?
T. S.: A film a házból indult, ahol lakunk, és annak sötét múltjából, amely a Rákosi-korszakig nyúlik vissza. (A villában a politikai rendőrség tartott fogva rabokat, köztük Rajk Lászlót és Kádár Jánost is – a szerk.) Ehhez a múlthoz a családunknak nincs köze, mi egy lakáscsere folytán, a nyolcvanas években költöztünk ide, Virányosra. És mi éppen néptáncolunk: a tánc életigenlő motívum a filmben. Először történelmi, ismeretterjesztőbb filmet képzeltem el, aztán személyes családi filmmé alakult. A családomnak eleinte szokatlan volt ez a szerep: rólunk már készültek interjúk, felvételek, de most le kellett vetni a megszokott szerepeket. Évek kellettek, mire komfortossá vált nekik ez a fajta személyesség. Azt is el kell fogadni egy alkotócsaládban, ha valamelyik gyerek másként akar csinálni valamit. Arra jöttem rá, hogy annyira szeretnek, hogy még ezt is bevállalták.
WLB: Édesapád életművének te is részese vagy, a házatok múltját utólag tártad fel. Másként közelítesz ehhez a két örökséghez? Lezárható egy történet, ha a hatása tovább él bennünk?
T. S.: Apukám munkássága, a múlt felé való nyitottsága motivált arra, hogy elkezdjem a házunk történetét kutatni. Lezárni nem tudom ezt a történetet még a filmemmel sem, mert a történelem aktívan tovább él bennünk és a társadalomban, de pont ez benne az érdekes. Felismerni, hogy ennek mi is a részesei vagyunk.
(Borítókép: Dontasz Zoi – We Love Budapest)
Újra jön a We Love Kuponhét október 28. és november 14. között!
Első kuponhetünk sikerén felbuzdulva folytatás következik: most ismét különleges kedvezményekben és ajánlatokban részesülhettek, új kuponoldalunk bemutatásával. Ezzel szeretnénk meghálálni, hogy olvastok minket. A résztvevő helyek között találtok éttermeket, pékségeket, bisztrókat, pizzériákat és bárokat is.
Részleteket ezen a linket találtok, felfedezésre fel!
hirdetés
