We Love Budapest: Azt mondta az egyik kolléganőm, hogy a magyar filmgyártás ezzel a mozival kárpótolja a nézőt és téged is, merthogy eddig elhanyagolt, pedig többet érdemeltél volna. Te hova helyezed el a Mommy Blue anyafiguráját a szerepeid között?
Für Anikó: Egyrészt nagyon jólesik, amit a kolléganőd mond, másrészt hogy keveset szerepeltem filmekben, arról elsősorban én tehetek. Voltak meghiúsult tervek is, de nagyon sok forgatókönyvet adtam vissza. A Mommy Blue számomra egy olyan jutalomfalat, amivel csak néha kínálják meg az embert. Ez az egyik legkedvesebb szerepem.
WLB: Hogyan talált meg a szerep?
F. A.: Nem volt casting. Betty egyszerűen csak felhívott telefonon. [Mayer Bernadette, a film rendezője és egyik írója – szerk.]. Ez még valamikor 2019-ben volt. Találkoztunk, ittunk egy kávét, és közben előállt az ötlettel, a szerepajánlattal. Már első hallásra nagyszerűnek tűnt, és Betty is nagyon szimpatikus volt. Aztán telt-múlt az idő, és nem történt semmi. Közben jött a Covid, és mivel már elég régóta a pályán vagyok, és jó pár filmrendező szájából hallottam, hogy van egy fantasztikus ötlete, amiből együtt egy remekművet fogunk készíteni, majd nem lett belőle semmi, gondoltam, behúzok egy újabbat a meg nem valósult filmötletek strigulái közé. Aztán az élet rám cáfolt, mert ha nehezen is, de összejött minden, beleértve a pénzt is, mi pedig végül leforgattuk a filmet.
2019-ben már készítettünk egy pilotjelenetet Benettel, azt, ami a Magyar Nemzeti Galériában játszódik. Ez azért is volt különleges élmény, mert bár akkor álltunk először együtt a kamera elé Benettel, mégis rögvest úgy dolgoztunk, mintha a sokadik közös munkánk lenne. Ez Betty érdeme. Ő olyan, mint egy kétszázharminc éves, már mindent megélt, mindenen túl lévő, ezért mindenhez szeretettel, megértéssel és megbocsátással viszonyuló bölcs. Látatlanban megérezte a kettőnk közti összecsengést. Mint a legjobb zeneszerzők, már előre, fejben hallotta a zenét. Ahogy Mozart is mondta: a zene már megvan, csak le kell jegyezni a kottát. Vagy ahogy Michelangelo fogalmazott: a márványban már benne van a szobor, csak ki kell faragni, meg kell fosztani a feleslegtől. Betty intuíciója és érzékenysége, hogy minket Benettel összerakott.
WLB: Számomra a film legfőbb erőssége, hogy kíméletlenül őszinte: egyik pillanatban nagyon intim és meghitt, a következőben pedig annyira kíméletlenül nyers, hogy ez rendkívül megviseli a nézőt. Ehhez pedig tényleg kellett a kettőtök páratlan összjátéka. A forgatás közben éreztétek, hogy most valami különleges születik?
F. A.: Szerintem az igazán jó dolgok ilyenek. De amit látsz a vásznon, az egy folyamat eredménye. Eleinte van az emberben szorongás és kétely, mert ez vele jár. Mindazzal, ami az enyém, ami én vagyok és amit végül oda merek adni. Az összes kétségemmel együtt. Ide el kell jutni valahogy, ez az a bizonyos folyamat. Legalábbis nekem. Van, akinek az első perctől megy a dolog.
Amit kíméletlen őszinteségnek neveztél, arra azt tudom mondani, hogy ez – vagyis a film – olyan, mint az élet. Nincsenek vegytiszta, szépen lekerekített vagy megformált, megtervezett dolgok. Történik. Ha ez a filmből lejön, akkor minden rendben van. Pedig itt nincs véletlen, minden egyes másodperc, plán vagy mozdulat mond, üzen valamit. Jó esetben, amikor a néző azt érzi, hogy amit lát, az természetes, átélhető, akkor a film a helyén van, mert olyan, mint az, amit mindannyian megélünk nap mint nap.
WLB: Ebben a szerepben azért van egy csavar. Az általad játszott anyafigura látássérült, és fokozatosan veszíti el a szeme világát. Amikor néztem a filmet, legalább annyira láttalak anyának, mint vaknak. Például amikor a karaktered már alig lát és tétovázik az utcán, az tényleg olyan, mintha egy látássérült embert néztem volna, nem pedig egy színészt, aki tök jól eljátssza a vakot. Ez milyen felkészülést igényel?
F. A.: Szinte minden jelenetnél azt kellett átgondolni, hogy az anya épp milyen stádiumban van, mennyit lát, mit érez. De hát végül is ez lenne a hivatásom, a színészet lényege: amolyan szubjektív empátia szükséges a figurával kapcsolatban, akit eljátszol, mert magadból kell őt megfogalmazni, feltölteni. Különben senkit nem érdekel, ha csak rutin. Megkeresem magamban azt a szeletet, ami ide passzol. De közben meg a jeleneteket nem sorban vesszük fel. Ebben a látáselvesztési folyamatban mindig tudnom kell, hogy a figurám hol tart fizikailag és lelkileg. Ezt kell előre átgondolni és felrajzolni magamnak egy afféle grafikont, hogy tudjam, abban a jelenetben, amit felveszünk, épp mennyire látok vagy sem. Hál′ istennek ebben nem voltam magamra hagyva, mert a rendező, a csodálatos partnereim meg ez a remek stáb mindig segített, támogatott, ha szükség volt rá. Mert ez alapvetően csapatmunka. És ott volt egy közeli barátunk, aki egy apró szerepben játszik is a filmben, az életben pedig coachként dolgozik, részben látássérültekkel – egyébként maga is az –, ő is sokat segített. Egy nagyvállalat vezetője volt, amikor egy téves diagnózis következtében elveszítette a látását. Nagyon inspiráló személyiség. Lelkileg és fizikailag is megküzdött ezzel a helyzettel, és nemcsak túlélte a tragédiát, hanem újjáépítette önmagát.
WLB: Ahhoz képest, hogy 2019-ben találkoztál először a rendezővel, a forgatás csak 2023 végén, 2024 elején volt, és még 2 évet kellett várni, hogy a mozikba kerüljön. De mintha a sors kárpótolni akarna titeket: óriási várakozás előzi meg a Mommy Blue-t, és közben rangos díjakat kap. Gondolom, ez jólesik?
F. A.: Nagy öröm. Eleve már az nagy ajándék volt, hogy amikor már lemondtam a filmről, hogy ebből sem lesz semmi, mégis nekiálltunk forgatni. Az pedig, hogy itthon, a Cinefesten a közönségdíjat nyerte el, komoly visszaigazolás, jó ómen. Jeruzsálemben ugyan nem nyert díjat, de hatalmas sikere volt. Ezt megelőzően Pekingből már három díjat hozott el: a legjobb film, a legjobb férfi és női főszereplő kategóriában. Juliette Binoche volt a zsűrielnök, ami nekem személy szerint pluszban nagyon jólesett, hogy végül is tőle jött, tőle is jött az elismerés. A külföldi díjak kapcsán nagyszerű érzés, hogy ez a film, ez a történet a világ túlsó felén is ugyanúgy működik, ugyanolyan mélyre megy, mint itthon. A Mommy Blue egyik nagy bravúrja, hogy erről a nagyon fájdalmas témáról hol könnyekkel, hol pedig humorral képes beszélni. De az élet már csak ilyen: az embernek gyakran a legszomorúbb helyzetben muszáj röhögni. Vagy fordítva.
WLB: Szerinted mitől működik a Mommy Blue mindenhol hasonló hatásfokkal?
F. A.: Mert őszinte. Nem néz félre szemérmesen, hanem bátran megmutatja, hogy mi van. Akkor is, ha épp nem kellemes, amit látunk. Ráadásul érint egyéb univerzális témákat is (öregség, családalapítás, párkapcsolati feszültség), szintén ezzel a hozzáállással. Ez a titka. Hiába rettenetes az anya helyzete, hogy be van zárva a testébe, ezzel csupán annyit tud kezdeni, hogy megszokja, megtanulja. Ez a másik emberből, a fiából együttérzést vált ki, bármit megtenne érte, ugyanakkor ez mégsem jelenti azt, hogy néha ne ordítanának egymással. Hogy aztán a következő pillanatban pedig megöleljék egymást. Szokták mondani, hogy az nem is igazi család, ahol sosincs egy kis ajtócsapkodás. Ez így igaz.
WLB: Blőd kérdés a végére, de egy ilyen erős érzelmekkel átitatott filmnél mégis automatikusan az eszembe jut: mit vittél haza a filmből, ebből a történetből és a forgatásról?
F. A.: Elsősorban emberi kapcsolatokat, találkozásokat. Hámori Ildikóval még soha nem dolgoztam együtt, csodálatos volt őt megismerni. És természetesen ott van Hajdu Szabolcs, Waskovics Andi, kedves kollégám az Örkényből, Znamenák István és persze Benett, nem beszélve a rendezőről, Bettyről, akivel nagyon közel kerültünk egymáshoz. Furcsa, különös, mégis magától értetődő, bensőséges kapcsolat van köztünk. Sokszor kimondjuk egymás gondolatait, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Nagyon tetszik az a fajta odaadás, koncentráltság és alázat, amivel dolgozik, és ami a forgatás alatt az egész stábra hatással volt. Mindenki kreatívan, csendesen, szépen tette a dolgát.
Mert anya csak egy van! – Mommy Blue
Az egyedül élő Krisztina (Für Anikó) egy középiskolában tanít művészettörténetet, és 1-es típusú cukorbetegségben szenved, melynek szövődményeként fokozatosan veszti el a látását. Tragikus élethelyzet, ami azzal is jár, hogy a teljes életét gyökeresen meg kell változtatnia, át kell alakítania. Ez pedig segítség nélkül nem megy. Egy szem fia, az anyjához képest jóval kevésbé szofisztikált, kertészként dolgozó Máté (Vilmányi Benett) lehetne a támasza ebben. Csakhogy a fiú is már felnőtt, külön élete van, sőt épp családot alapít, gyermeke születik, a felesége pedig – mivel kap egy visszautasíthatatlan ajánlatot – külföldre szeretne költözni néhány évre. Erre mondhatjuk azt, hogy tipikus patthelyzet, ám ha ebbe a szereplőink beletörődnének és elfogadnák, nem lenne ez a film. De ők inkább felveszik a kesztyűt és megküzdenek az áldatlan helyzettel.
Mayer Bernadette bemutatkozó nagyjátékfilmje, a Mommy Blue ritka holló: olyan film, egy annyira magabiztos és átgondolt alkotás, hogy magamtól nem mondanám rá, hogy ez egy első egész estés rendezés. A film mindössze néhány szereplőt mozgat, és közülük is elsősorban a két főszereplőt látjuk a jelenetek nagy többségében, ugyanakkor a mellékszereplők is úgy vannak felrajzolva elénk, hogy erős kontúrokat kapjanak, mi pedig látható-átélhető hús-vér karaktereket.
Az is nagy erénye a Mommy Blue-nak, hogy nem esik az első filmek típushibájába, amikor a rendező, hogy végre forgathat, túl sok mindent akar belegyömöszölni a moziba. Itt minden az anya-fiú kapcsolat alá van rendelve, még a cukorbetegség is, amivel a film nem foglalkozik mélyebben, az csupán a kiváltó oka annak a helyzetnek, amibe a szereplőink belekerülnek. Nehéz sakkjátszmát játszanak, amiben ugyan borítékolva van, hogy mattot kapnak, mégsem adják könnyen, és milyen jól teszik. Végül ők adnak mattot a sorsnak. De az odavezető út nagyon rögös, a néző pedig, a szereplőkkel együtt, elképesztő érzelmi hullámvasúton utazik.
A Mommy Blue attól működik a pazar színészi játékon és a magabiztos rendezésen túl, hogy kíméletlenül őszinte. Ahol egy másik film szemérmesen félrenéz, ott ez a mozi még inkább fókuszál. És olyankor nem könnyű, de mégis felemelő látnivaló. Nem szeretnék spoilerezni, de két olyan jelenet is van a filmben, ami mellett senki nem fog elmenni könnyes szemek és felkorbácsolt érzelmek nélkül. A végén pedig úgy áll fel a néző, hogy a katarzis csupa jóérzéssel járja át, amiket magával visz, sőt még nagyon sokáig dolgozik majd benne. A Mommy Blue olyan (ráadásul magyar) film, ami miatt érdemes moziba menni.
(Borítókép: Kárász Karolina)
Újra jön a We Love Kuponhét október 28. és november 14. között!
Első kuponhetünk sikerén felbuzdulva folytatás következik: most ismét különleges kedvezményekben és ajánlatokban részesülhettek, új kuponoldalunk bemutatásával. Ezzel szeretnénk meghálálni, hogy olvastok minket. A résztvevő helyek között találtok éttermeket, pékségeket, bisztrókat, pizzériákat és bárokat is.
Részleteket ezen a linket találtok, felfedezésre fel!
hirdetés
