Makó Dávid első szólóalbuma, a 2014-es Those Miles We Walked Alone egyike volt az utóbbi évek legjobb hazai énekes-dalszerzői debütálásának. De amíg azon az LP-n – amely 2016-ban vinylen és CD-n is megjelent – az az érzés dominált, hogy ezeknek a daloknak így, nyersen és díszítetlenül kellett megszületnie, egyetlen session során (valójában persze a dalok évek alatt halmozódtak fel), addig a What Happened To The Little Blind Crow már átgondoltabb és bátrabb(an kísérletező) folytatás. Érződik rajta a Stereochrist és a HAW zenekarokban eltöltött idő, hangsúlyosabb a gitár megszólalása, de a legfontosabb változást talán maga Dávid hordozza, aki másodszorra sokkal biztosabban használja teljes eszköztárát, a bendzsótól a kieresztett énekhangig. Erős, ihletett második lemez, amire ugyanakkor sikerült átmenteni a projektre jellemző önnyitogató intimitást és érzelmi mélységet.
A Grand Mexican Warlock, az Apey & The Pea, és az ék tagjaiból alakult Trillion már a debütalbumával (Dreaming Black) is sokat ígért, de igazán a folytatásra ért be a közös zenei világ. Amit leginkább grunge-os/pszichedelikus rockzeneként lehetne definiálni, és különböző zenekarok (Alice In Chains, Nirvana, Crowbar, Pearl Jam, stb.) legkisebb közös többszöröseként leírni, de fölösleges. A Like Water legnagyobb erőssége ugyanis, hogy olyan ösztönös és görcsmentes örömzene, olyan magabiztossággal elővezetve, hogy az még a néha túl sok irányba elinduló számokat is feledteti.
Szabó Benedek a Zombie Girlfriend néven kiadott zajos-kásás (részben) szólólemezek után immár a saját neve alatt jelentkezett 2013-ban egy visszafogottabb-akusztikusabb albummal (Kapuzárási piknik). Utána kiadott még egyet (A legszebb éveink), maga köré gyűjtött egy zenekart, és harmadszorra, a Focipályákon sétálsz át éjszakával már azt is megvillantotta, hogy sokkal több, mint generációs életérzéseket dokumentáló énekes-dalszerző. A Lehet, hogy rólad álmodtam ennek a folyamatnak a következő állomása: bátran zenekaros és zongorás, friss és váratlan irányokba elinduló lemez, egyszerre személyes és globális – és mindezek nagyon jól állnak neki.
Bécsi Barnabás gitározott a Junji Itóban, tagja a Null Orchestrának és a Meyko&Minkának, szólóban pedig – olaflur név alatt – természetközeli, kísérleti ambientlemezeket készít. A Memories Of Radiance már a harmadik albuma, a recept viszont nem változott: elektronikus effektek, környezeti felvételek és törékeny hangszeres dallamok rétegződnek egymásra. A szűkös eszköztár és a markáns hangulat ellenére a dalok mégsem csak akkor működnek igazán, ha egyfajta háttérzeneként szólnak – rengeteg izgalmas megoldás vagy dallamfoszlány bújik meg bennük. Ennél többet pedig egy műfaji lemeztől nem igazán várhatunk.
Bár Sallai László egyike a legkomolyabb hazai zenekarhalmozóknak – játszik többek közt másik főzenekarában, a The Somersault Boyban, aztán a Szabó Benedek és a Galaxisokban, a Zombie Girlfriendben és a Dessert For Dinosaursban –, egyértelműen a Felső Tízezer viseli leginkább magán az ő markáns szerzői kézjegyét. A három évvel ezelőtti debütálás ennek megfelelően (ön)ironikus-humoros, személyes-érzelmes szövegvilágával és fülbemászó gitárpopjával hamar egy réteg kedvencévé vált – akik valószínűleg a Majd lesz valahogyot is szeretni fogják. A folytatás ugyanis pont ott folytatja, ahol a Normális élet (vagy az Új városok épülnek EP) abbahagyta, annak minden szerethető és kifogásolható elemével együtt.
Sallai továbbra is inkább dalszerzőként kiemelkedő, nem énekesként, és a melankolikusabb hangvétel ellenére a szövegvilág a bő félórás játékidő végére el-elfárad. Ugyanakkor a biztos kézzel megírt – olykor a poppunk-rock felé is ellépő – slágerek és idézhető egysorosok mindig pont jókor érkeznek ahhoz, hogy megmentsék az összképet.
A négy év után érkező új Szabó Balázs Bandája-lemez pont annyit változtatott a zenekarra jellemző hangszereléseken, zenei világon, amely valószínűleg a már meglévő rajongótábort nem fogja elidegeníteni, viszont újakat is szerezhet nekik. Az alap természetesen maradt a magyar, pop- és világzene sajátos fúziója, amelyet a frontember továbbra is elképesztő érzékkel tud közös nevezőre hozni. Most viszont mintha hangsúlyosabbak lennének a funkos-rockos hatások, több az egzotikus hangszer (szuzafon, baglama), és a különféle színesítő elem. A végeredmény pedig – ha nem is az életmű csúcsa – mindenképp ott van a figyelemreméltóbb hazai lemezek közt.
Lázár Gábor idei lemezét többek közt a FACT és a The Quietus is az év legjobbjai közé válogatta, sőt, előbbi szerint kevés tánczene volt 2018-ban annyira innovatív, mint az övé. A még Mark Fellel is kollaboráló producer úgy jellemezte az Unfoldot, hogy "lemegyek a klubba, ahonnan mindannyian jöttünk" – és tényleg. A címadó dal vagy a Steady szinte bármelyik rave-en robbanna, de a többi szám is egyszerre futurisztikusan absztrakt, és mutat vissza a sheffieldi basszuszenék origójáig. Nem véletlenül, hogy még Aphex Twin is felfigyelt Gáborra.
Kátai Tamás már akkor is a magyar zenei élet egyik megkerülhetetlen alakja lenne, ha csak a Gire kötődne a nevéhez, de egy kiváló szólóalbum (Erika szobája) mellett Thy Catafalque nevű szólóprojektjével rendszeresen olyan irányokba indul el a black metál, a folk és az avantgárd határán, ahol előtte kevesen jártak. A Geometria pedig a kivételes életműnek egyfajta megkoronázása; egyszerre játékos és felszabadult, mégis mély, visszanyúlik a korábbi dalokhoz, ennek ellenére újszerűnek hat, és körbelengi valami olyan atmoszféra, ami kifejezetten Tamás sajátja.
A hazai énekes-dalszerző színtérre fókuszáló Lone Waltz Records egyik alapítója a debütálásában az a legjobb, hogy Misota Dániel nem tért vissza rajta az egyszálgitáros megszólalásához. Helyette Tim Buckley-t, vagy Ryley Walkert idéző, gazdagon hangszerelt dalokkal (már ismerteket és újakat egyaránt) töltötte meg a Seasonal Windst – amelyek mégis megmaradnak intimnek és őszintének. Megérte tehát várni az első Zanzinger-lemezre, és kíváncsian várjuk, innen merre tovább.
