We Love Budapest: Az örökség azon filmek sorát gyarapítja, ami politikai okból csak lassan készült el, nyolc évet kellett rá várni. Közben te fiatal lányból fiatal nővé értél, elvégezted az egyetemet és szereztél egy csomó szakmai és élettapasztalatot. Azon elgondolkodtál már, hogy mi lett volna, ha ez a film nyolc évvel ezelőtt készül el?
Staub Viktória: Bármennyire is sajnálatos, hogy nyolc évig pihent a film, de ha annak idején leforgatjuk, nem lettem volna jó. Nekem személy szerint nagyon jót tett, hogy eltelt nyolc év, mert most sokkal magabiztosabban tudtam benne lenni a szerepben és hozni azokat a színeket, amelyek nyolc évvel ezelőtt nagyon hiányoztak volna az alakításomból. Akkor is meglett volna, csak nem így. Nyilván nem tudom pontosan, milyen lettem volna, de ha őszinte akarok lenni, akkor valószínűleg technikából oldottam volna meg a feladatot. Nem pedig úgy, ahogy az tényleg, a valóságban megtörténne. Most sokkal jobban uralom Hajnalka karakterét: hogyan viselkedjen a férfiak gyűrűjében, hogyan kavarja az eseményeket, hogy az a történetelmesélés szempontjából is a helyén legyen. Annak idején kevésbé lett volna fűszerezett a játékom. Például ahogy Hajnalka beszél, az a picit tájszólásszerű beszéd, az most teljesen természetesen jön, nincs benne semmi megcsinált.
WLB: Hogyan tekintettél a forgatás közben Hajnalkára: inkább negatív hőse a történéseknek, vagy inkább pozitív? Merthogy az elején még úgy tűnik, te vagy a gonosz csábító, aztán ahogy haladunk előre a történetben, kiderül, hogy a bácsi meg a fiai sem jobb emberek, mint a lány.
S. V.: Mindig úgy tekintettem Hajnalkára, mint egy nagyon pozitív emberre, aki mindenek ellenére szereti Papust. Hamar megtaláltam a lány igazságát, hogy ő miért van benne ebben az egészben, és miért úgy, miközben végül is egy csalásról beszélünk. De hiába indult annak, ő tényleg szereti az öreget. Hajnalka ugyan egyfelől tényleg hazudik, másfelől viszont a Papus iránti érzései mégis tiszták és őszinték. Ez kavarja meg a helyzetet. És talán még menekülni is akar abból az élethelyzetből, amibe valószínűleg belekényszerítették. Úgyhogy egy percig sem gondoltam rá negatív karakterként. Meg is lepett, amikor az egyik közönségtalálkozón azt mondta valaki, hogy a filmben elég negatív a karakterem, és ahhoz képest milyen jó velem személyesen találkozni, mert egyébként meg nagyon kedves vagyok. Az biztos, hogy Hajnalka a rossz oldalon áll, hisz egy csaló. Csak aztán mindenki más is kimutatja a foga fehérét, és kiderül, senki sem ártatlan.
WLB: Bennem felmerült a film nézése közben a gondolat, hogy de jó lenne, ha kiderülne, Hajnalka mégsem bűnös, hogy amiket állít magáról, az valójában mind igaz – annak ellenére, hogy egyébként egy csaló.
S. V.: Ez bennem is ott munkált, hogy úgy játsszam el őt, hogy a néző elgondolkozzon azon, miért lett ebből a lányból csaló. Tényleg rossz ember? Nem lehet, hogy csak a kedvezőtlen körülményei kényszerítik erre? Lehet, hogy nem mindenben hazudik, sőt végül is igazat mond, és alapvetően ő tényleg egy szerencsétlen sorsú vidéki lány, aki csak a nagymamáján akart segíteni, csak aztán rossz társaságba keveredett?
WLB: A filmben ennek ellenére nagyon kevés konkrétum derül ki Hajnalkáról. Amiket állít magáról, azok vagy igazak, vagy nem, vagy csak részben. Bármi biztosat szinte alig tudunk meg róla. A film író-rendezőjével, Tasnádi Istvánnal azért beszéltetek erről forgatás közben? Legalább ti kitöltöttétek a hézagokat?
S. V.: Csak akkor beszéltünk a karakterem háttérinfóiról, amikor egy-egy jelenet kapcsán szükséges volt. De nem rajzoltuk fel a lány teljes élettörténetét, ez pedig adott nekem némi szabadságot. Élt a fejemben egy határozott kép róla. Úgy voltam vele, hogy szerintem ő egy igazi, az átlagtól nehezebb sorsú, alapvetően jó szándékú, eleinte nem túl okos vagy inkább kevésbé tapasztalt és naiv vidéki lány, akinek kényszerűségből fel kellett jönnie a nagyvárosba, Budapestre, ahol aztán valaki csőbe húzta, bepalizta. Valaki, aki számára megnyerő volt, és még talán tetszett is neki. Nem feltételeztem Hajnalkáról, hogy romlott, gonosz ember lenne, hogy rossz szándékai lennének Papussal szemben.
WLB: Az például nem derül ki Hajnalkáról, hogy mi lesz vele. Csak találgathatunk. A másik három fontos szereplőről szinte mindent megtudunk, de róla szinte semmit. A mélygarázsos jelenet végén beül az autóba, aztán nem is látjuk többé. Gondolkoztál azon, hogy mi lesz vele?
S. V.: Talán kap egy-két „észhez térítő” pofont. Valamiféle büntetést. És aztán még mélyebbre süllyed vagy inkább húzzák a bűnbe. Egyébként félig-meddig viccesen beszéltünk róla, hogy kéne egy folytatás, egy Hajnalka 2., amiben a lány visszatér, és jobban megismerjük őt meg az életét.
A nézőt pont az teszi bizonytalanná vele szemben, amit mondtál: kiderül róla egy csomó minden, csak hát nem tudni, hogy igaz-e. Tényleg ott van Visegrádon a nagymama? Nem tudjuk meg, pedig Papus meg a fiai elautóznak oda, de végül nem mennek be. Mert mi van, ha tényleg ott van? Az ilyen és hasonló kérdések miatt jutott eszünkbe a Hajnalka 2. ötlete. Mi veszi rá ezt az embert arra, hogy csalónak álljon, hogy arra jusson, ez neki még belefér, a lelkiismerete túléli. Cserébe úgyis lesz szép kis műkörme, kap elég pénzt, fizetik az albérletét. De közben vajon hogyan van a bűnözőkhöz láncolva, milyen szinten abuzálták, manipulálták, félemlítették meg? Ezek is érdekes, fontos kérdések. Meg az is, hogy hogyan lehet ebből kitörni? Lehet-e egyáltalán? Szóval simán el tudok képzelni egy akciódús második részt, amelyben Hajnalka lebünteti az összes embert, aki rosszat akart neki és tett vele, majd visszatér Papushoz. [Nevet.]
WLB: Nocsak. Szerepelnél akciófilmben? Szereted az adrenalindús mozikat?
S. V.: Nagyon! Nagyon szeretnék, sőt vágyom arra, hogy egy jóféle akciófilmben szerepeljek. Szeretem is nézni ezeket. Manapság a szuperhősöket bírom. Inkább Marvel-fan vagyok, de azért a DC-mozik között is találok olyat, ami bejön. Az utóbbi időben ami a legjobban tetszett, az Ryan Gosling és Emily Blunt közös mozija, A kaszkadőr volt. Attól újra lángra kapott bennem a vágy, hogy akciófilmben szerepeljek. De közben szeretem a romantikus-szerelmes mozikat, még akkor is, ha helyenként nyálasak.
WLB: Visszatérve Hajnalkához, a film vége felé van egy hosszabb, akcióban gazdag verekedős jelenet. Azonban pont Hajnalka kimarad belőle, passzív szemlélő csupán. Ez akkor annyira nem lehetett ínyedre, ha jól sejtem?
S. V.: Persze hogy sajnáltam, hogy kimaradtam belőle. Bár próbáltam a többieket puhítani, hogy esetleg Hajnalka is beszállhatna valamiképpen a verekedésbe, és egy ponton ez még szóba is került, de aztán el lett vetve az ötlet. Úgyhogy Hajnalkát végül beparancsolják a kocsiba, és ennyi.
WLB: A film címe az, hogy Az örökség, ami több mindenre is utal: az értékes lakásra, amiben Papus él, meg arra is, amit a fiúk – a karakterük – lelki síkon az apjuktól kaptak. Hajnalkával kapcsolatban mi lehet ez az örökség? Ő vajon mit hozott otthonról?
S. V.: Sokáig azt gondoltam, hogy Hajnalka nem több, mint egy egyszerű, naiv lány, aki csak egy játékszer a bűnözők kezében. De aztán arra jutottunk Tasival [Tasnádi István, a film író-rendezője – a szerk.], hogy tisztában van vele, mit cselekszik, hogy bűnözőkkel kokettál, velük dolgozik. Amikor belép a lakásba, először meglepődik, hogy ott a két fiú, de nem esik pánikba, hanem azonnal kapcsol: ezt a helyzetet most ügyesen meg kell oldani. És elég simán veszi az akadályt, elvégre bűnözők között él. Abban a közegben talált meg magának mindent, ami a túléléshez kell. A jég hátán is megélni, bármi áron, ez a lány esetében egy túlélési stratégia. Emiatt pedig Hajnalka sokkal erősebb, mint amennyire ez látszik rajta. A Papussal töltött idő is ad neki valamit, abból is „örököl”: hogyan lehet az életet jól és tisztességesen élni – persze ahhoz képest, hogy se Papus, se a fiai nem feltétlenül jó emberek. Őket pont a lány döbbenti rá arra, hogy azért ha akarnak, tudnak ők is jó emberek lenni. Felnyitja a szemüket, és tesznek is egymás felé gesztusokat, de hogy aztán ezzel mit kezdenek, kezdenek-e valamit, már rajtuk múlik.
WLB: Naivitásban mennyire állsz közel Hajnalka karakteréhez? És manipulálásban? A játszma című remek tévéfilmben alakított karaktered hasonló Hajnalkához, sőt még A Királyban a fiatal Zámbó Edit figurája is rokon.
S. V.: Ó, régen naiv voltam, nagyon is, főleg a szerelemben. Mindig mindenkiről elhittem, hogy ő a szőke herceg a fehér lovon. Aztán persze kiderült, hogy nem ő az. De hát az ember tapasztal, aztán egyszer csak jó lesz. Viszont manipulatív sosem voltam. Az említett szerepek között érzékelem én is a hasonlóságokat – de azért a különbségeket is. Hogy ezek a szerepek rám találtak, abban az lehet, hogy amikor rám néz valaki, akkor egy nagyon naiv, cuki kislányt lát elsőre. Régebben legalábbis ez volt. De nagyon akartam meg akarok is ez ellen a látszat ellen tenni. Például ha volt valami gond az autómmal, mindig a bátyámhoz fordultam segítségért. De most már magam intézem. A múltkor elvittem a szerelőhöz az autómat, mert volt egy anyacsavar, amit csak meg kellett volna ragasztóval erősíteni vagy maximum kicserélni. A szerelő rám nézett, láttam rajta, hogy ő is cuki kislánynak néz. Ott hagytam az autót, majd egy óra múlva felhívtak, hogy nagy a baj, ki kell cserélni ezt meg azt, és hogy sokba fog kerülni. De az egyik alkatrészről, amit cserélni akart az autóban, tudtam, hogy nemrég cserélték, semmi baja. Úgyhogy mondtam, hogy ne nyúljanak hozzá. Elhoztam az autót és kerestem egy másik, egy normális szerelőt. És tudnék még pár hasonló sztorit mesélni, amikor lekezelően lekislányoznak. Viszont már nem hagyom magam, és ez jó érzés. Azt mondják, gyakran tizennyolc éves kislánynak látszom – miközben nemsokára harminc leszek. De még ha tizennyolc is lennék, az akkor sem jogosítana fel senkit arra, hogy ne partnerként kezeljen.
WLB: Rendszeresen felbukkansz tévésorozatokban, szerepeltél tévéfilmekben, és egyre több moziban is, Az örökség mellett egy francia romkom adaptációjában is látható leszel hamarosan. Közben rengeteget szinkronizálsz is, te vagy például Wednesday magyar hangja. Nyomon követed a szerepeidet?
S. V.: Főleg a szinkronok kapcsán nem mindig tudom, hogy épp mit csinálok, mert nem mindig főszerepet kapok. Egyidőben már-már beteges módon írtam az összes szinkronszerepemet egy füzetbe, és amikor már a sokadik oldalnál jártam, rájöttem, hogy na jó, ennek semmi értelme nincs. Viszont van egy Excel-táblázatom, amiben évszám szerint jegyzetelem, hogy melyik filmben játszottam, mikor próbáltunk, melyik stúdióban, hol és mikor vettük fel a jeleneteket. De annyi a dolgom, hogy mostanában azzal is elakadtam. Ha lesz egy kis időm, akkor majd utolérem magam ebben is. Bevallom, kicsit grafomán vagyok.
WLB: Ahogy érzékelem, elsősorban a drámai szerepek találnak meg, a vígjátékok kevésbé. Vicces ember vagy egyáltalán?
S. V.: Mindig azt mondom, hogy nem. [Nevet.] Húszéves koromig ez volt a meggyőződésem. De az elmúlt kilenc évben meg úgy érzékeltem, hogy tudok vicces lenni, van egy sajátos humorom. Csak meg kell találnia a maga közönségét. De nem tudom, hogy alkalmas lennék-e vígjátéki szerepre. A drámák jobban vonzanak. Általában azok többrétegűek. Persze egy vígjáték is lehet olyan, azt sem könnyű játszani, csak mert könnyed a mű. De, mint mondtam is, leginkább egy akciófilmben szerepelnék szívesen, az nagyon vonz, mondjuk, egy jó zsaruszerep. Ám még sok minden áll előttem, úgy érzem. Csak meg kell találnom azokat a szerepeket, amiket eljátszva boldogság tölt el. Mint például egy Hajnalka 2. [Nevet.]
Családban marad – Az örökség
Tasnádi István nevét először a színházba járók jegyezték meg, a Bárka és a Krétakör társulatok kapcsán, majd a nagyközönség is megismerte őt, amikor az Aranyélet című sorozat írója lett. Közben több hazai mozinak is elkészítette a forgatókönyvét, a legismertebb talán a Nyugati nyaralás volt, valamint részt vett a Tündérkert-sorozat fejlesztésében, és filmeket is rendezett. Legfrissebb munkája Az örökség, ami egy olyan krimi, ami bár a feszültségét végig megtartja, végül egy veretes családi drámává változik.
Papus (Mucsi Zoltán) egy jómódú nyugdíjas, aki felesége halála után magára marad, egyedül él. Két fia, a jól szituált, cinikus és kissé érzéketlen menedzser (Lengyel Tamás) meg a kallódó öccse (Molnár Áron), keveset törődik vele, a kapocs köztük nem túl erős; az öreg a nagyobbik fiára büszke, az ifjabbat lenézi. Csoda, hogy azok sem ragaszkodnak hozzá túlzottan?
Aztán egy nap az öregnél, akit a gyerekei csak Főnöknek hívnak, kikapcsolják az áramot. Felbukkan hát a két fiú, hogy megnézzék, mi a baj. Egyre több furcsa és gyanús dologgal találják magukat szemben, például azzal, hogy bár az apjuk nyugdíja nagyon magas, mégis üres a bankszámlája, és köztartozásai vannak. Majd megjelenik egy fiatal lány, Hajnalka, aki azt állítja, hogy gondját viseli az öregnek, aki pedig őt istápolja. A két fiú úgy sejti, a Főnök egy szélhámos bűvkörébe került. Ezzel pedig kezdetét veszi négyük között egy macska-egér játék, ami végül is a film lényegét és fő feszültségét adja: tényleg szélhámos-e a lány, és ha igen, mennyire bűnös, sőt, ártatlan-e bárki ebben a történetben?
A film zárása csendes és különös, látszólag elmúlik a feszültség, de csak látszólag. Mert a nézőben mégis benne marad, a film pedig vele, és már rég az utcákat rója, amikor még mindig ott zakatol benne a kérdés: ebben a filmben vajon ki, melyik szereplő volt a legbűnösebb, és ki volt az igazi áldozat, volt-e köztük egyáltalán olyan?
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
