We Love Budapest: Miért érezted szükségét annak, hogy ez a film, az Extázis Uncut elkészüljön: ez még a terápia része, vagy példát akartál mutatni másoknak, hogy ők is megléphessék ugyanazt, amit te?
Berta Csongor: Igazából ennek sokkal hétköznapibb és prózaibb oka volt. Elkészült, majd tavaly október végén megjelent a harmadik nagylemezem, az EXTÁZIS. Eredetileg csak egy klipet akartunk forgatni hozzá, de közben meg rengeteget beszélgettünk az anyagról, és egyre inkább abba az irányba mutattak a dolgok, hogy a lemezt egyben kéne valahogy feldolgozni, nemcsak simán csak egy klipben, hanem minimum egy klipfüzérben. De felmerültek pluszjelentések is, meg hogy pontosan milyen élmények állnak a dalok mögött, a mélyrétegek, és az is, hogy éppen hol tartok a felépülésben. De az nem volt elsődleges cél, hogy más embert is meggyőzzünk arról, hogy leszokjon a piáról, vagy hogy engedje el a függőségét. Csak a problematikát szerettük volna elmélyíteni, bízva abban, hogy az talán majd elindít egy párbeszédet. A visszajelzések alapján a lemeznek volt egy ilyen hatása, és reméltük, hogy akkor a filmnek is lesz.
WLB: A film nagy erénye, hogy merészen őszinte, hogy nincs benne semmi finomkodás. Olyan érzésem volt, miközben néztem, mint ha betetted volna magad egy nagyító vagy inkább egy mikroszkóp alá azzal, hogy na tessék, ez vagyok én, nézzétek, okuljatok. Jó értelemben zavarba ejtő ez a maníroktól és pózoktól mentes nyíltság, mert szokatlan. Az édesapáddal való kapcsolatod, ami szerintem a film legfontosabb, mondhatni, kulcseleme, egészen szívszorító, és nehéz könnyek nélkül nézni. Ennyire szerettél volna kitárulkozni?
B. Cs.: Igen. De azért a stáb tagjai megkérdezték tőlem a vágószobában, hogy akkor ez biztosan benne maradhat? Bár ők is hozzátették, hogy azért ez egy nagyon fontos momentum az egész történetben. Így benne maradt. Az is érdekes volt, hogy a dokus részeket, amelyekben beszélek a múltamról, a gyerekkoromról, a családról és a függőségemről, több etapban vettük fel, és amikor a stáb dolgozta fel ezeket, azt a visszajelzést adták, hogy felvételről felvételre látszik rajtam, ahogy egyre jobban felszabadulok.
Az elején még zavarban voltam, mert nem igazán tudtam, hogy merre haladunk, mi lesz ebből, hol és kell-e valamiféle határt szabni a szavaimnak. Azzal kapcsolatban is voltak kétségeim, hogy egyáltalán szükség van-e ezekre a részekre, hogy én magamról beszélek. Működni fog ez? De innen visszanézve valójában ezek működtetik a filmet. Menet közben sikerült elengedni magam, és egy ponton túl már nem voltak tabuk. A lemezt is ez működtette, meg a filmet is.
WLB: Ezt csak megerősíteni tudom, sőt egy lapáttal még rá is teszek: nagyon szeretem a lemezt, de a film sokkal mélyebbre megy, jóval komolyabb mélyfúrás. A lemezt hallgatóként még el lehet mismásolni azzal, hogy fúúú, atom ez a beat, mekkora jó az a rím, mennyire vagányak rajta a dumák, de a filmnél már nem tudok elbújni ezek mögé. Egyébként a felszabadultságodat én abban látom: ahogy haladunk előre a történetben, egyre nagyobb és tisztább a mosolyod. De most nem is erre akarok rákérdezni, hanem arra, hogy Szerbiában színésznek tanultál, aztán azt elengedted és rapper lettél. A játékfilmes részekben viszont színészkedned kellett, profi színészekkel játszottál együtt. Milyen volt a velük való találkozás?
B. Cs.: Valóban színészetet tanultam, ám filmben még soha nem játszottam. Ez az első filmszerepem, amit nagyon élveztem. Szerintem mindenki, akivel együtt játszom az Extázis Uncutban, zseniális színész, Hámori Gabriellától kezdve Thuróczy Szabolcson át Znamenák Istvánig. Nagyon segítőkészek voltak, és nagy kedvvel jöttek. Ami külön öröm volt számomra, hogy azt láttam mindenkin, hogy számukra is fontos amúgy ez a történet, és hogy igazán odateszik magukat.
WLB: Elkészült a film, elkezdték játszani mozik, ennek a sztorinak itt vége. Hogy állsz most a józansággal, az életeddel?
B. Cs.: Azon túl vagyok, sőt attól szerencsére már távol kerültem, hogy mindennapos küzdelmet folytassak a démonnal. Nem úgy kelek fel nap mint nap, hogy jajjj, csak ezt a napot is kibírjam. Persze még most is be-bekúsznak olyan gondolatok, amik engem is meglepnek, hogy milyen erővel törnek rám. Például az, hogy ennek az egésznek akkor most mi értelme van? De már nem tartanak sokáig ezek a pillanatok. Ilyenkor mindig érdemes megvizsgálni, hogy honnan jött, mitől és miért kapott ekkora erőre. Most nem szeretnék senkit megijeszteni, de néha azt gondolom, hogy nem inni, az a keserves első pár hónap, az volt a könnyebb része. A nehezebb megfejteni, hogy valójában miért ittam, mik voltak azok a működések, amelyek néha most is tetten érhetőek. Az üresség, az unalom, a rám törő nehéz érzések. Ezekkel még dolgom van, van itt még meló. De meg lehet velük küzdeni. És paradox a helyzet, mert közben meg egyre könnyebb. Néha picit nehezebb, de alapjáraton, ezt bátran és őszintén kijelenthetem, egyre könnyebb.
WLB: Ez talán hasonló, mint A kis hercegben a róka. Meg kell ismerni, meg kell szelídíteni, és onnantól könnyebb lesz az együttműködés. Komoly traumákat cipelsz magaddal a gyerekkorodból, amit Szerbiában éltél meg, kisebbségiként, a filmben erről is szó van, hogy nem volt mindig könnyű. Erre áttelepülsz Magyarországra, ahol nem ismersz senkit, egymagad maradsz ezekkel a traumákkal. Mintha tudat alatt teremtettél volna egy ilyen helyzetet magadnak, hogy akkor nézzük meg, mire jutunk. Gondoltál már erre?
B. Cs.: Érdekes, amit mondasz, erre még így nem gondoltam, de valóban, ez a hazátlanság, otthontalanság, ez az identitásdeficit, ez valahogy tényleg végigkísért. Ezért is éreztem azt, hogy én nem kellek senkinek, hogy nem vagyok jó, hogy szar ember vagyok, hogy engem hagyjon mindenki magamra. Mert ez vagyok én.
Amikor Magyarországra költöztem, akkor első körben Zalaegerszegre kerültem, ahol két évig éltem, és egy bábszínházban dolgoztam. Egy idő után szinte fájdalmasan nyomasztóvá vált az életem. Pedig voltak barátaim, a kollégáim, de az alkoholizmusomra nem volt túl jó hatással az az időszak. Folyton azt éreztem, hogy be vagyok zárva az országnak az egyik sarkába. Simán lehet, hogy eközben tudat alatt újra akartam élni a traumáimat. A tudatos szinten annyi történt, hogy el akartam menekülni Szabadkáról, mert azt éreztem, hogy egyre jobban fojtogat az a környezet. Ahogy el is hangzik a filmben, a Domonkos István-versben, hogy „hátha az anyaországban menedékre lelek”. És elsőre ugyanolyan helyzetbe hoztam magam, mint otthon. Csak az már nem Szabadka volt. Most, évekkel később Budapestet már sokkal inkább az otthonomnak érzem, mint a szülővárosomat. Persze édesanyám és a testvérem ott élnek, meg szoktam őket látogatni, amikor csak tudom, teljesen nem szakadtam el onnan sem. Mégis, ez a kettősség, hogy se itt, se ott nem vagyok otthon, ez az érzés olykor még most is kísért.
Démonvadászat zeneszóra – Extázis Uncut
Különös szerzet a K. Kovács Ákos és Ipacs Gergely rendezte mozi, az Extázis Uncut, ami Berta Csongor, vagyis bongor tavaly megjelent, EXTÁZIS című kiváló nagylemezének a meghosszabbítása, és ami traumákról, függőségről meg a velük folytatott küzdelemről szól. Azért különös szerzet, mert vannak benne játékfilmes elemek, portréfilmes és videoklipes részek, és ezekből áll össze a film, amire egyébként kitaláltak egy saját kategóriát is: albumfilm. Leírva nemcsak idegenül, de talán még rosszul is hangzik, és az embernek olyan érzése támad, hogy ez egy olyan kabát lehet, amire csupa nem ráillő gombot varrtak, amelyek még egymáshoz sem passzolnak. De azért megnézi, mert bongort bírja és az EXTÁZIS lemez is tetszik neki. És aztán néz egy nagyot, de egy nagyon nagyot. Az Extázis Uncut ugyanis ritka jó film.
Nem ez az első magyar film, ami a függőségről meg arról mesél, ahogy valaki megszabadul tőle. A Rocktérítőt meg a Toxikomát mindenki ismeri, vagy legalábbis hallott már róluk. Most pedig itt van ez az új mozi, ami bongor és az alkoholizmus viszonyáról, annak kiváltó okairól meg arról mesél, hogyan küzd(ött) meg vele. A mozi több minden miatt kivételes néznivaló. Egyfelől ott van Berta Csongor, aki már első látásra rendkívül szimpatikus fiatalember. Mintha a mosolyában meg a tekintetében lenne valami megfoghatatlan, talán egy mágnes, ami odavonzza hozzá az embert. Aztán ott van ez a különös, már említett mixtúra, amit a film két rendezője tökéletes arányérzékkel, jó ízléssel és legfőképpen mély empátiával formázott egybe úgy, hogy fel sem tűnik, hogy az egyik pillanatban beszélő fejeket látunk, majd egy klipet, végül szkriptelt jelenetet. A harmadik ok a leglényegesebb mind közül: ez pedig az őszinteség. Óriási kockázat így kitenni magad az ablakba, a lehető legszélesebbre tárt mellkassal, úgy, hogy látszik a tüdő, a szív, minden belső szerv és azokban a traumák okozta függőségből fakadó fertőzés, ami még a csontokba is beette magát. Nem túlzás azt mondani, hogy bongor egy démonnal küzdött meg, sőt küzd a mai napig és küzdeni fog egész életében. De már nincs vert, sőt elnyomott helyzetben, hanem épp ellenkezőleg, elkapta a kínzója grabancát és egyre magabiztosabb kézzel tartja. Nagyon bátor film az Extázis Uncut, főhőse, Berta Csongor pedig képkockáról képkockára egyre inkább kivívja a megbecsülésünket és a tiszteletünket. Alacsony termete ellenére óriássá válik a szemünkben. Amikor pedig vége a mozinak és felgyulladnak a lámpák, a néző egyetlen dolgot szeretne csak: odamenni hozzá és megölelni. Mert azt érdemli, nem pedig a démonokat.
(Borítókép: Miki357)
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
