Végigfotózta a punkmozgalmat, Bowie-t, a Kisst és a Queen budapesti koncertjét – Denis O′Regan-interjú

We Love Budapest: A karriered részben a Queennel kezdődött, 1975-ben becsempészted a fényképezőgépedet az egyik koncertjükre, az itt készült képekre figyeltek fel a zenei magazinok. Mi volt az, ami miatt jól tudtál kapcsolódni hozzájuk?

Denis O’Regan: Nem teljesen a Queennel kezdődött a karrierrem. Két évvel korábban már láttam David Bowie-t, tulajdonképpen ő indított el a koncertfotózás felé, de az első fénykép, amit valaha eladtam, valóban a Queenről készült. Eleinte csak a koncertjeiket fotóztam, így bár találkoztam velük, nem igazán ismertem őket. Később, ahogy turnézni kezdtem velük, fontosabbá vált, hogy jól kijöjjünk egymással, mert ilyenkor sok időt töltünk együtt. Először általában megcsináltok közösen egy rövidebb munkát, amiből kiderül, hogy van-e köztetek kémia, aztán vágtok bele. 

WLB: A pályád eleje szempontjából tehát David Bowie és a Queen is meghatározóak. Fotósként mennyiben jelentett más feladatot kapcsolódni egyetlen központi előadóhoz, mint eligazodni egy olyan összetett zenekari dinamikában, mint a Queené?

D. O’R.: Bowie egyetlen előadóként állt a középpontban, míg a Queen négy emberből álló együttes, eltérő egyéniségekkel, személyiségekkel. A társasági eseményeken például Freddie sokszor nem is volt jelen, vagy ha ott volt, gyakran a saját dolgaival foglalkozott. Bár a frontember természetesen fontos egy együttesnél, mégis több különböző emberrel kell megtalálni a közös hangot. Ráadásul a Queen esetében – ellentétben más együttesekkel – mind a négy tag írt dalokat, így sajátos belső dinamika volt közöttük. Az erőviszonyok minden zenekarban másként alakulnak, fontosnak tartottam, hogy megjelenjen a tagok közötti kapcsolat a képeimen. 

WLB: Tehát mindenkivel együtt kell rezonálni, bármilyen különbözők is az energiák. Ez nem lehetett egyszerű, hiszen a KISS-től a Spandau Ballet-ig nagyon különböző művészekkel dolgoztál együtt. Hogyan lehet megragadni ennyi eltérő egyéniséget? 

D. O’R.: Alapvetően kétféle energiáról beszélhetünk: a színpadiról és a színpadon kívüliről. Az előadók nagyon különbözőek tudnak lenni ebben a két helyzetben. Freddie Mercury például a színpadon kívül sokkal félénkebb, visszafogottabb volt. Nagyon szerettem élő koncerten fotózni, de itt sok minden történik, amit nem lehet befolyásolni.

Ezért szerettem a tömeget külön is fényképezni, és azt is élveztem, amikor felmehettem a színpadra és úgy fotózhattam az előadót, hogy mögötte látszott a közönség. Ez egyes helyszíneken jobban működött, mint máshol, részben a fények, részben a közönség és a helyszín adottságai miatt. A színpadon kívül fontossá válik a személyes kapcsolat. Együtt utaztunk, ugyanazokban a szállodákban laktunk a zenekarokkal. Egy-egy koncert csak két órát tart, fotósként viszont a nap nagy részét és az estét is a zenészekkel töltöd. Ez a legfontosabb része az egész munkának. Ha nem jöttök ki jól, előfordulhat, hogy nyolc hét vagy nyolc hónap helyett csak egy hétig maradsz a turnén. Ha viszont ismernek és kedvelnek, előadás közben is közvetlenebbül reagálnak rád, valami különleges történhet a fényképezőgéped előtt. 

WLB: Azok közé a fotósok közé tartoztál, akik nemcsak a koncertekre, hanem a turnék kulisszái mögé is beléphettek. David Bowie esetében például néha te jelentetted számára az egyetlen biztos pontot, mert a fények miatt a színpadon kívül szinte csak téged látott.

D. O’R.: Gyakran közvetlenül előtte álltam, miközben a zenekar mögötte játszott. Így valóban én voltam az egyetlen ember a nézőtérről, akit jól látott. Ez elég mulatságos volt, egymásra is mosolyogtunk a koncert közben. A Kiss koncertjein sokszor kiválasztottam egy pontot, ahol megálltam és halszemoptikával fotóztam, a tagok tudták, hogy merre vagyok. Gyakran odajöttek hozzám a színpad széléhez és csináltak valamit kifejezetten a kamerának. Az ilyesmit sosem beszéltük meg előre, én azonban felkészültem rá. Emlékszem egy koncertre, amikor egyáltalán nem jöttek oda hozzám. Nagyon fontos fellépés volt, ezért utána megkérdeztem, hogy mi történt. Azt mondták, annyira idegesek voltak, hogy csak arra tudtak figyelni, hogy jól sikerüljön a koncert. A legtöbb turnén vannak olyan fontos városok, ahol megjelenik a sajtó, más hírességek, eljönnek a barátok és a család. A zenekar ilyenkor különösen jól akar teljesíteni, ami komoly stressz számukra. Ezt persze a koncert közben általában nem lehet észrevenni. 

WLB: Mindannyian hallottunk a koncerteket követő vadabb bulikról. A fotósnak ilyenkor is meg kell őriznie a kívülállását ahhoz, hogy később profiként figyelhesse az eseményeket, vagy ki lehet lépni a szerepből és részt venni az élet sűrűjében? Milyen volt egy ilyen buli?

D. O’R.: Ha részt vettem is kicsit vadabb buliban, fotót biztosan nem készítettem róla. Részben azért, mert nekem is szükségem volt szabadidőre. Szerettem volna jól érezni magam anélkül, hogy közben dolgoznom kellene. Szerintem az emberek nem mindig értik, hogyan alakul egy koncert utáni parti. A turnék alkalmával hónapokon át vagyunk távol a családunktól, és egy nagy stadionkoncert többnyire későn ér véget. Utána mindenki fel van pörögve, képtelenség rögtön lefeküdni. Általában elmenni valahova vacsorázni szintén túl késő van, így nem marad sok lehetőség, vagy a szállodában, vagy egy szórakozóhelyen lehet valamit csinálni. Többnyire magunknak kellett megteremtenünk a szórakozást. Amikor azonban elindulunk „az irodába” – mi így neveztük a koncerthelyszínt –, akkor minden professzionálissá válik. A helyszínen soha nincs parti. Ott mindenki dolgozik.

WLB: 1986. július 27-én a Queen 80 ezer néző előtt lépett fel Népstadionban. Különleges esemény volt ez, hiszen az egyik első nagyszabású nemzetközi stadionkoncert volt a vasfüggöny mögött. Te a Magic Tour hivatalos fotósaként érkeztél velük. Milyen Budapestet láttál akkor? 

D. O’R.: Ekkor valójában már harmadszor jártam Budapesten. Először egy barátommal utaztam végig Európát. Több országban jártunk, én pedig nagyon szerettem volna eljönni ide, mert egészen más világnak tűnt. Valóban elképesztően különbözött mindattól, amit addig láttunk. Ha őszinte akarok lenni, Európa még harminc évvel a háború után is kissé lepusztultnak hatott, Magyarországon például gőzmozdonnyal is utaztam. Nem szállodákban laktunk, hanem kiadó szobát béreltünk egy gyönyörű, fényűző épületben, ami teljesen lenyűgözött. A másik erős emlékem a villamos, mert Angliában, Londonban nem volt ilyesmi. Az egyik szerelvényen beszélgetni kezdett velünk egy férfi, arról mesélt, milyen csodálatos a szocialista rendszer és mennyire nagyszerű minden. Olyan érzésem volt, hogy a kormánynak dolgozik, és az a feladata, hogy elmondja nekünk, hogy minden remek. Fel is ajánlotta, hogy elvisz minket valahová, megmutatja a várost. Mi azonban annyira fáradtak voltunk, hogy végül nem mentünk vele. Azóta sem tudom, hová vitt volna.

Végül valóban ezt tettem. Négy évvel később Eddy Granttel érkeztem Budapestre [leginkább az Electric Avenue-t ismerhetjük tőle – a szerk.]. Ugyanazon a teraszon fényképeztem le őt, ahol nyolc évvel később Freddie Mercuryt, a háttérben ugyanúgy ott volt a híd és a folyó íve. Megfigyelhettem, hogyan változott a város 1974 és 1978, majd 1978 és az 1986-os Queen-koncert között. 

WLB: Mi volt a legszembetűnőbb változás számodra? 

D. O’R.: Amikor először jártam itt, szinte csak Trabantokat és Ladákat láttam, a légszennyezés és a szag is borzalmas volt. Amikor 1986-ban visszajöttem, már Mercedesek is akadtak Budapesten. A város szemmel láthatóan változott. Amikor a Queennel érkeztem, egyértelműen látszott, hogy Budapest korán elkezdett az újdonságok, a Nyugat felé nyitni. Abban az évben például Roger Taylorral vezettem az épp első versenyére készülő Hungaroringen. A Forma–1 igazi angol sport, nem olyasmi, amit az ember a vasfüggöny mögötti világgal társított régen.

WLB: Maga a Queen-koncert is eléggé előremutató volt. Éreztétek, milyen hatalmas várakozás előzte meg a Queen fellépését a rajongók és a média részéről?

D. O’R.: Igen, mindenki tudta, hogy ez nagy dolog, a Queen számára is az volt. Áttörtek egy határt, és közben Magyarország is áttört egy határt. Hat napot töltöttünk itt, miközben egy átlagos koncerthelyszínen általában csak egy vagy két napig maradtunk. Mindent dokumentáltak és filmeztek, természetesen magát a koncertet is. Mindez azt mutatja, hogy az együttes is rendkívül jelentősnek tartotta az eseményt. Azt viszont akkoriban nem tudtuk pontosan, mekkora jelentősége volt a magyarok számára, mert nem beszélgettünk elegendő helyi emberrel.

WLB: Az 1986-os Magic Tour, amelynek keretében Budapesten is felléptek, a Queen utolsó turnéja volt Freddie-vel, ám ezt akkor még nem lehetett sejteni. Másként nézel ezekre a fényképekre, amióta tudod ezt?

D. O’R.: Akkoriban nagyszerű időszakot éltek, és azon a turnén jobbak voltak, mint korábban bármikor. Egy évvel jártunk a Live Aid után, amelynek köszönhetően igazi nagy koncertzenekarrá váltak, senki sem sejtette, hogy ez lesz az utolsó turné. Lefényképeztem azt is, ahogyan a helikopterük megérkezik az utolsó, Knebworth parkbeli koncertre [Ez volt a Queen legutolsó koncertje Freddie-vel, egyben a Magic Tour utolsó állomása, két héttel a budapesti koncert után – a szerk.]. A tömeg hömpölygött alattuk, a helikopter ablakában pedig látni lehet Freddie-t. Különös belegondolni, hogy sem a közönségből, sem a helikopterben ülők közül sem tudta senki, mi fog történni. 

WLB: Budapesten is sok ikonikus képet készítettél, például azt, amelyiken Freddie nyelvet ölt rád a koncert közben. Amikor elkészítesz egy ilyen fényképet, már abban a pillanatban érzed, hogy minden összeállt, és valami különleges születhet, vagy számodra is meglepetés a képek utóélete?

D. O’R.: Az ember inkább csak reméli, hogy valami különleges fog történni. Vegyük például a helikopteres képet. A knebworthi helyszínről London felé repültünk a helikopterrel, amikor megláttuk, hogy a Queen helikoptere velünk szemben közeledik London felől. Megfordultunk és melléjük repültünk. De honnan tudhattam volna előre, hogy sikerül úgy lefényképeznem a helikoptert, hogy alatta ott legyen a közönség, az oldalán pedig jól látszódjon a Queen felirat? Azt sem tudtam, megfelelő helyzetbe kerülünk-e. Ha valamivel alacsonyabban repülünk, akkor csak az ég látszott volna. Az előhívás miatt napokig, akár egy hétig sem láthattad az eredményt, csak remélhetted, hogy valóban azt örökítetted meg, amit megláttál. Ma egyszerűen megnézed a fényképezőgép vagy a telefon kijelzőjén. Régen volt egy kis idegesség azért.

WLB: Ma már a közönség szinte minden tagja fényképez, a digitális technikával pedig az eredmény azonnal ellenőrizhető. Nehezebb lett ettől olyan egyedi képet készíteni, amely valóban megragadja az előadót?

D. O’R.: Szerintem azok a képek, amelyeket én készíthetek egy koncerten, ettől még különlegesebbé váltak. A közönség soraiból készült több ezer fotó ugyanis általában hasonlít egymásra, hiszen többnyire ugyanabból a szögből készülnek. Én már a mobiltelefonok előtt is olyan nézőpontokat és pillanatokat kerestem, amelyeket a nézőtérről nem lehetett volna megörökíteni. 

Technikailag ma sokkal könnyebb fényképezni. Gyengébb fényben is lehet dolgozni, semmibe sem kerül újabb és újabb felvételeket készíteni, az eredményt pedig rögtön meg lehet nézni. Én ahhoz szoktam hozzá, hogy keményen meg kell dolgoznom egyetlen jó képért. Közel kellett jutnom az előadóhoz, és olyan szöget találnom, amelyből valami egészen különleges születhetett. Részben ezért szerettem turnézni is: minél több időt töltöttem egy előadóval, annál jobban megismertem és annál jobb képeket készíthettem róla. Számomra nem egyszerűen egy fénykép rögzítéséről volt szó, hanem az adott előadó egyéniségének megragadásáról.

(Borítókép: Szollár Zsófi – Index)

Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!

Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.

Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!

hirdetés