„Becsapta a nézőket, de ők büszkék voltak erre” – Fülöp Tibor bűvész Rodolforól

We Love Budapest: Hogyan kezdődött a kapcsolatod a bűvészkedéssel?

Fülöp Tibor: Nagyon szerettem a televízióban nézni, ha bűvész szerepelt. Nem messze laktunk a Városmajortól, ahol vasárnap délelőttönként előadások, bábműsorok voltak a szabadtéri színpadon. A szüleimmel rendszeresen kisétáltunk, és egyszer Rodolfo lépett fel. Nagyon megfogott a műsora, a humora, a fellépése. 

WLB: Budapesten van egy ikonikus bűvészbolt, a Bartók Béla úti Figaro, amelyet három generáció óta a Szabó család visz, 1969 óta működnek. Gondolom, te is hamar rájuk találtál. Milyen szerepet töltöttek be a későbbi pályád során?

F. T.: Tulajdonképpen én lehettem az egyik első vásárlójuk, pár napja nyitottak, amikor a villamosról megláttam a boltot, és benéztem. Rodolfo egyik trükkjében, amely elsőre felkeltette a figyelmemet, egy fehér váza szerepelt. Néhány nappal később a Figaro Bűvészboltban megláttam egy hasonló vázát. Rögtön megkérdeztem a pult mögött álló úrtól, hogy ezt a trükköt hogyan lehet megtanulni. Így ismertem meg Szabó Istvánt, a Figaro Bűvészbolt akkori tulajdonosát, aki maga is ismert bűvész volt. A kis, talán 8 négyzetméteres boltot kezdetben egy fényképésszel osztották meg. Két szemfényvesztő egy helyiségben. Pista bácsi eredeti szakmája fodrász volt, a bűvészműsorában is fodrászkellékekkel dolgozott, külföldön is óriási sikere volt. A boltjában tanított, és segített is bennünket. Kissrác koromban előfordult, hogy olcsóbban vagy ajándékba kaptam tőle egy-egy kelléket, mert nem futotta volna a zsebpénzemből. Pista bácsi fia sajnos fiatalon meghalt, de az ő fia, Pisti, vagyis Figaro unokája azóta is viszi az üzletet.

WLB: Viszonylag kevésszer gondolunk úgy a bűvészkedésre, mint társas, közösségi elfoglaltságra, pedig ilyennek tűnik abból, amit elmondasz. Hogyan működtek ezek a közösségek, amikor te tanultál?

F. T.: Két jelentősebb bűvészklub volt. Az egyik a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Házban, a másik Rákospalotán, a Csokonai Művelődési Házban. Engem a Csokonai klub vezetője a tudtom nélkül nevezett be a Ki mit tud?-ra, hogy segítsen. Én legtöbbször a Fehérvári útra jártam, ahol sok segítséget kaptam Ungár Istvántól, aki hosszú ideig külföldön élt, talán innen voltak ismeretségei és olyan csodás bűvészbotjai, mint senkinek itthon. Az ő lánya az ismert bűvész, Ungár Anikó. Nekem nagyon sokat segített a Hollai házaspár, István és felesége, Lili. Korábban hivatásos táncosok voltak, és nagyon látványos, mozgásos bűvészműsoruk volt. Megláttak engem egy fellépésen, amikor tizenhét éves voltam, és azt mondták, szívesen tanítanának. Teljesen ingyen, hetente foglalkoztak velem. Kritizáltak is, de sosem bántó módon: „Ne bokázz, nem vagy te néptáncos” – mondták. Nem trükköket tanítottak, hanem a mozdulatokat, tartást, előadásmódot. 

WLB: Szerethető, sokgenerációs közösség képe bontakozik ki előttem, játékos, humoros elmék találkozása. Miért nem szívesen áruljátok el a trükköket?

F. T.: A bűvészek a sámánok, varázslók világából nőttek ki. A régi mágusok egy bizonyos tudás birtokában tulajdonképpen becsapták az embereket, csodának tüntettek fel egyszerű fizikai jelenségeket. Innen jutottunk el odáig, hogy a 19. századra már rendes bűvészkönyvek születtek, az emberek pontosan tudták, hogy ez bizony valami trükk, mégis vágytak rá. Szeretjük a csodákat.

Ma, az internet segítségével könnyen meg lehet tanulni bármelyik trükköt. Emiatt viszont legalább annyit számít az előadás és a stílus, mint maga a trükk. Meg kell találni, hogyan áll jól neked. Százszor megcsinálod azt a nyomorult mozdulatot a tükör előtt, mire egyszer végre sikerül.

WLB: 1972-ben megnyerted a Ki mit tud?-ot, külföldi versenyeken is indultál, mégsem a versenyek a te világod. Miért? 

F. T.: A Ki mit tud?-ot egy táncoló sétapálcás szám miatt nyertem meg, ami után egy nehéz manipulációs számot is bemutattam. Buborékokat fogtam meg, ezek persze valójában átlátszó golyók voltak. A győztesekkel később Jugoszláviába és Olaszországba utaztunk. Jártam csehszlovákiai kongresszusokon, Karlovy Varyban és Prágában is. Egy csehszlovákiai versenyen táncos műsorszámmal indultam, de a produkció közepén végigszakadt a kölcsönkapott szmokingnadrágom. Onnantól csak egy helyben tudtam állni, így fejeztem be a műsort. A zsűri azt mondta, ügyes voltam, de nem értették, miért nem mozogtam végig úgy, mint az elején. Nem mondtam meg, hogy miért. Nekem a Ki mit tud? sikere és ez a szétszakadt nadrág elég is volt a versenyzésből. Később inkább zsűriztem. Van ebben némi igazságtalanság: valaki felírhatja a honlapjára, hogy háromszoros bűvészversenygyőztes, én pedig ugyanezt nem írhatom ki, pedig lehet, hogy a zsűri elnöke voltam. Sőt, 2009-ben egy állami kitüntetést, a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet is megkaptam. 2013-ban pedig a több évtizedes szakmai munkám elismeréseként nekem ítélték a Corodini-emlékgyűrűt (a magyarországi bűvészek szakmai szervezetének díja – a szerk.).

WLB: Mennyire volt nehéz követni a nyugati bűvészéletet a vasfüggöny mögül?

F. T.: 1974-ben artistavizsgát tettem a Fővárosi Nagycirkuszban. Ez nem azt jelenti, hogy kötéltáncolni is tudok, de a bűvészet az artistaszakágak közé tartozott, a vizsga után így lehetett működési engedélyt szerezni. A fellépési díjamat is központilag állapították meg, nem annyi gázsit kértem, amennyit szerettem volna. Külföldön élő ismerősök, barátok küldték a különböző újságokat, szaklapokat, amiket mindenki együtt nézett át a bűvészklubban: Úgy éreztük, Nyugaton évtizedekkel előttünk járnak. Régen azért is volt sok kézügyességi bűvész, mert nem volt pénzünk drága kellékekre, kézügyességgel pótoltuk azt a csodát, amit más egy drága szerkezettel csinált meg. 

WLB: Rodolfo, aki gyerekkorodban elindított a bűvészkedés felé, később nemcsak példakép, hanem személyes ismerős is lett. Milyen ember volt?

F. T.: Ha belépett valahova, azonnal ráirányult a figyelem. Mindig piszkosul elegáns volt, frissen vasalt ingben, frakkban vagy szmokingban. Közben meg merte tenni, hogy feltűrte a frakkja ujját, pedig azt mondták, úgy néz ki, mint egy lakatos a műhelyben. Ezzel demonstrálta, hogy nincs semmi az ingujjába rejtve. A színfalak mögül mindig csodáltuk a zsebtolvajszámát. Kihívott valakit, elvette a szemüvegét, majd persze visszaadta, és amikor emberünk már ment volna a helyére, akkor szólt, hogy a pénztárcája is nála van.

Tudatosan építette a saját nevét is. A testvére, András zseniális menedzser és reklámszakember volt. Rodolfo egyszer zsebtolvajtrükkjével „végiglopta” a 6-os villamost, ahol természetesen egy újságíró is jelen volt. Másnap erről cikkeztek a lapok. Saját emblémája és külön gyártott kártyája is volt.

WLB: Hogyan kerültél a közvetlen környezetébe?

F. T.: Volt egy közös barátunk, aki szerszámkészítő műszerész volt, és Rodolfónak is gyártott kellékeket. Két évig rágtam Guszti fülét, hogy vigyen be Rodolfo asztaltársaságába a Fészek Klubban. Végül meghívott. Aztán rájött, hogy jól járt velem, mert én is vittem új trükköket. Később gyakran én vittem Rodolfót a Fészekbe a Kálmán Imre utcai otthonából. Olyan tekintélye volt, hogy amikor egyszer trolival ment, a vezető két megálló között is megállt neki, és kinyitotta az ajtót.

WLB: Emellett nagyon komoly polgári szakmád is volt. Hogyan egyeztetted össze a két elfoglaltságot?

F. T.: 1972-ben vettek fel a Műegyetem Építőmérnöki Karára. Később mehettem volna hajóra vagy hosszabb külföldi munkákra bűvészként, de addigra feleségem és két lányom volt. Nem tudtam elképzelni, hogy hónapokra otthagyjam őket. Szerettem a mérnöki munkámat. Sokféle honvédségi beruházással foglalkoztam, a Honvédkórház átalakításának lebonyolítását is én fogtam össze. A fellépések így általában hétvégére estek, művelődési házakban, vidéki rendezvényeken, szállodákban, gyerekműsorokban léptem fel. Szállodákban általában nyolc-tíz-tizenkét perces számokat kellett bemutatni, még azelőtt, hogy a társaság nagyon lerészegedett volna. Utána elköszöntem és hazamentem. Ha megkínáltak whiskyvel, kaptam egy teát olyan pohárban, mintha whisky lenne. Így én is és a pincér is jól jártunk. 

WLB: Mit szólt a családod ahhoz, hogy a hétvégéket nem csak velük töltöd, mert van egy másik szenvedélyed is? 

F. T.: A feleségem óvodapedagógus, később óvodavezető lett. Az ő segítségével tudtam olyan szövegeket és helyzeteket kitalálni, amelyeket a középső vagy nagycsoportos óvodások megértenek. Ugyanazt a trükköt sokszor megcsinálom gyereknek és felnőttnek is, csak más körítéssel. A feleségem eleinte fel is lépett velem. Volt egy számom, amelyben hat üveg pezsgőt varázsoltam elő.

Amikor a trükköt bemutattuk egy cseh csoportnak is, azt mondta tört magyarsággal a vezetőjük: „Maradjon a champagne, horror nem kell.” A trükköt végül eladtam.

WLB: A bűvészkedés többgenerációs tevékenység, te is gyakran zsűrizel, követed a szakma fejlődését. Van saját tanítványod? 

F. T.: Eddig egyetlen saját tanítványom volt, nem nagyon vállalok ilyesmit. Egy jól sikerült műsor után megvártak a szülők a tizenkét éves fiukkal. Azt mondták, szeretnék, ha én tanítanám bűvészkedni a srácot. Kiderült, hogy hallássérült, és csúfolják az osztálytársai. A szülők azt szerették volna, hogy tudjon valami olyat, amit a többiek nem, ami miatt felnéznek rá. Ahogy ezt elmondták, összeszorult a szívem, és beleegyeztem. Később sikeres artistavizsgát tett, de az iskola után abbahagyta a bűvészkedést, ami addig sokat segített neki: ki mert állni az emberek elé, és olyat tudott mutatni, amitől tátva maradt a többiek szája.

WLB: A bűvészkedéshez ugyanakkor nemcsak kézügyesség kell, és kiállás, hanem az is, hogy rendelkezésre álljanak a megfelelő eszközök. Mennyi bűvészkelléked van egy ilyen szép, hosszú karrier mellett?

F. T.: Otthon egy egész szobám van, körülbelül tizenöt-tizenhat négyzetméter, plafonig tele szekrényekkel, polcokkal, bőröndökkel és kellékekkel. Több száz trükköm biztosan van. Nem mindegyiket tanultam meg, volt, amelyikre nem állt rá a kezem, vagy egyszerűen nem illett hozzám, de mindegyiket kibontottam, megnéztem, hogyan működnek. Tíz-húsz megvásárolt trükkből talán egy kerül be a műsorba.

gallery

WLB: A CGI és a mesterséges intelligencia korában milyen jövője van a hagyományos bűvészetnek?

F. T.: A kézügyességi mutatványok szerintem felértékelődnek. A néző látja, hogy nem egy mesterséges intelligencia által készített tévéműsort néz, hanem ott történik előtte valami érdekes, szokatlan. A másik irány a hatalmas látványosság. Olyan illúziót kell csinálni, hogy a közönségnek fogalma se legyen, mi a trükk. És szerintem megmarad a kettő között a húsz-negyven-ötven fős, családias, stand-uphoz hasonló humoros bűvészműsor is.

WLB: Tehát továbbra is lesz csalás és ámítás?

F. T.: Igen, mi megdolgozunk érte.

(Borítókép: Koncz Márton – We Love Budapest)

Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!

Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.

Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!

hirdetés