A táci épület, ahova érkezünk, nem lóg ki különösebben a környezetéből, első ránézésre éppen úgy fest, mint a közeli családi házak, leszámítva, hogy alig van látható ablaknyílás rajta. Belépve azonnal értelmet nyer ez a zártság: Fehér László festőművész műtermébe érkeztünk, amelynek funkciója miatt sajátos megvilágításra van szüksége. A nagyjából 100 négyzetméteres terembe fentről érkezik a fény, ami így egyenletesen éri a területet, a kis társalgórészen Breuer Marcell-fotelekben foglalhatunk helyet, katalógusok között fogad minket a művész. A terem falainak támasztva egymás mellett áll az utóbbi néhány év termése, több száz mű, hátrébb pedig készül egy újabb alkotás. Szinte elveszünk a hatalmas térben a formák és a színek között. Ez Fehér világa, aki legtöbbször 200 × 140-es vagy 180 × 250-es méretben dolgozik, ehhez a mérethez pedig kell a tér.
Termékeny alkotó, akit hosszú pályája alatt olyan kérdések foglalkoztattak, mint az ember, az idő és a tér kapcsolata, az emlékezés, alkotásaihoz pedig gyakran használja fel saját és családi fotóit is. Leginkább kontúrrajzos, fekete-fehér-sárga képeit ismerjük, ám 50 éves, folyamatosan megújuló pályája jóval színesebb annál, mint hogy pusztán ennyivel azonosítsuk.
Tácon a művész felesége, Geisler Edit nyit ajtót, Fehérrel több mint negyven éve házasok, azóta mint főállású feleség és művészeti asszisztens segíti mindenben férje munkáját, sőt, 2011-ben ő kapta meg először az akkor frissen alapított, a múzsáknak járó Krisztina-díjat. Fehérnek egyébként nem a táci az egyetlen műterme, bár a nagyobb alkotásai itt születnek, otthonában, a XI. kerületben is van egy kisebb műterme.
We Love Budapest: Székesfehérvári születésű, és ragaszkodott hozzá, hogy itt, a város közelében, Tácon is legyen egy bázisa. Ez hogyan alakult így?
Fehér László: Anyai ágon a családom mindig itt, Tácon élt. A szüleim először a házukhoz építettek nekem egy kis műtermet, amit idővel kinőttem. Adódott ez a telek, és kedves barátom, Hegyi Lóránd rábeszélt arra, hogy legyen nekem is nagyobb műtermem, mert a világon minden művésznek van egy nagyobb, vidéki műterme. 1997 óta itt festek, de már ’65 óta Tácon dolgozom.
WLB: Körülbelül hány képet látunk itt körülöttünk?
F. L.: Több százat. Nem tudom pontosan, mert a mellettünk lévő raktár is tele van. Szerencsére termékeny alkotó vagyok, tulajdonképpen
állandóan azért harcolok, hogy legyőzzem az időt.
Valószínűleg ezért fest az ember. Ha azt mondaná valaki, hogy végtelen mennyiségű idő áll az ember rendelkezésére, akkor lassan dolgoznánk, de amikor rájövünk, hogy az életünk behatárolt, erős teremtési vágy indul el bennünk. Egyszer adtam egy interjút, és ott azt mondtam, hogy addig szeretnék festeni, amíg a Jóisten örömét leli benne.
WLB: Nemrégiben komoly betegségből gyógyult fel, azóta pedig elmondása szerint még jobban élvezi a munkát. Furcsa ezt hallani egy 50 éve tartó karrier kapcsán.
F. L.: Volt egy stroke-om, ami után egy ideig sem a kezem, sem a lábam nem működött rendesen, a beszédem sem volt tiszta. Fejben viszont már a kórházban festettem. Feküdtem az ágyban, a plafon hófehér volt, és elképzeltem, hogy az egy vászon, és naponta megfestettem rá egy képet. Amikor hazajöttem, az volt az első dolgom, hogy nekiálltam dolgozni. Most különösen élvezem a festést, nem is tudom, régebben élveztem-e ennyire.
WLB: Miért pont most érkezett el ez a felszabadult állapot? Volt a pályájának kezdetben is olyan célja, amit tudott, ahova el akart jutni?
F. L.: Más volt a miliő, amikor pályakezdő voltam. Tizennyolc évesen kerültem be a főiskolára, meg kellett válogatni a szavakat, mert pillanatok alatt kitehették az embert. A mesterem először Szentiványi Lajos volt, felhőtlen, gondtalan periódust éltem meg mellette, de korán meghalt, Kokas mester [Kokas Ignác – a szerk.] került a helyére, és ő egészen más szellemiséget hozott magával.
WLB: Milyen értelemben mutatott mást Kokas Ignác?
F. L.: Az egyik alapmondata az volt: „Vállald, fiam, önmagad, akár a börtön árán is!” Ez nagyon megmozgatta az ember lelkivilágát. Közben a főiskola rektora Somogyi mester [Somogyi József szobrászművész – a szerk.] lett, aki a korábbinál liberálisabb szellemiséget hozott. Majd, miután kézhez kaptam a diplomámat, azt mondtam, hogy innentől kezdve vállalom önmagam, és elkezdtem megfesteni a Részlet a brigádnaplóból című sorozatot, az Aluljáró-képeket, illetve a többi szociotémájú munkámat. Ugyan nem volt könnyű rávenni magam arra, hogy a pasztózus, igazi szaftos festőiséggel megfogalmazott alkotásokból átlépjek egy nagyon kemény, nagyon szikár, kimondottan szociális problémákra reagáló képiségbe, de a célom az volt, hogy tükröt tartsak.
Ha egy művész nem hoz új szempontokat, nem tágítja a művészet fogalmát, akkor tulajdonképpen semmit sem ad, és az egész művészi gesztus jelentéktelenné válik.
WLB: Festői indulása, a szociokorszak alkotásai a 70-es évekre estek, a karrierje pedig igazán a 80-as években indult be. Félszáz éves pályáját sokan sokféleképpen korszakolják. Ön mit tart mérföldkőnek a munkásságában?
F. L.: Valóban egy folyamat eredményei az alkotások, amiket itt látunk. Az aluljárós képnek például az lett a „jutalma”, hogy elvittek katonának, majd utána – bár megkaphattam a Derkovits ösztöndíjat – ennek az emelt változatát már nem, hiába figyelt fel rám már akkor a szakma. 1981-ben kaptunk egy utat a Fiatal Művészek Stúdiójától, kimehettünk Svájcba, csoportosan. Megnéztük a bázeli Kunstmessét [ma Art Basel – a szerk.], múzeumokba jártunk. Valósággal rászakadt az emberre Európa kortárs festészete, de itt találkoztam először a valóságban Chagall, Matisse képeivel is. Hatalmas és meghatározó élmény volt az az út. Hazajöttem és azt mondtam: elég most már ebből a szocióból, valami újat kell csinálnom. Ekkor indult el a 80-as évekre jellemző úgynevezett „heftige”, felszabadultabb festészeti periódusom, és ennek részeként már megjelentek az átrajzolt figurák.
WLB: Már a szociotémájú képeknél is előszeretettel használt saját készítésű fotókat a munkáihoz, később pedig már nemcsak saját fényképek, de régi családi fotók, emlékek is megjelennek a műveken, bár egész másként, mint addig. A jellegzetes, kontúrrajozos figurák először az 1985-ös, Cím nélkül (Dégi emlék) című képen tűnnek fel. Hogyan született ez az alkotás?
F. L.: Festettem fotó alapján egy képet, amelyen anyám tart engem csecsemőként egy oszlop előtt, mellette a nagyanyám és egy másik hölgy. De nagyon nem voltam megelégedve a képpel. Olyan ideges és dühös voltam, hogy fogtam egy rongyot és kitöröltem a figurákat, csak a körvonalaik maradtak. Éreztem, hogy valami történik, ezért elkezdtem tudatosan, fehérrel körberajzolni a figurákat, előjött mögülük az erdő, a táj, az egész történet tere. Az emberi létezés pedig, mint egy jel, ott maradt. Egyszerre csak megjelent, áttűnt. Akkor azt gondoltam: ehhez nem kell semmi más. Innen indultak el ezek az átrajzolt figurák.
WLB: Képeire egyébként is jellemző, hogy vissza-visszanyúl meglévő elemekhez, formákhoz, témákhoz. Itt, a műteremben feltűnik a füles sapkás alak, a tondóforma, a zsidóság témája vagy a sárga és a rózsaszín képek. Csupa olyan motívum, ami az évtizedek alatt több alkotáson is visszaköszön. Érzi, amikor rátalál egy-egy ilyen motívumra, vagy inkább visszatekintve látszik ezek jelentősége?
F. L.: Én addig nem festem meg a képet, amíg nem ismerem minden centijét, nem látom magam előtt pontosan minden részletét. Ma már vázlatot is ritkán készítek. Szerencsés vagyok, mert mindent képben látok. Megyek az utcán, és szinte csak keretbe kellene tenni a látványt, ez ösztönösen velem van.
WLB: A sárga-fekete képek és a rózsaszín korszak alkotásai azok, amelyek közül a legtöbben biztosan láttunk már egy-egy darabot, de a sorozatai általában sok darabból állnak. Van ebben műkereskedelmi döntés, vagy tényleg addig fest egy témát, amíg úgy érzi, elég?
F. L.: Az alkotás nálam sosem úgy működött, hogy festek még további darabokat egy sikeres sorozatból, sosem voltak meghatározóak a műkereskedelmi szempontok. Magamnak festem a képeimet, sosem másnak. Ritkán teszek kivételt, néha előfordul, hogy készítek portrékat barátaim kérésére, de csak olyankor, ha az illető amúgy is érdekel.
WLB: Alapvetően nagyon korán bekerült egy rendszerellenes pozícióba, 2012-ben pedig az elsők között lépett ki a Magyar Művészeti Akadémiából. Hogyan lehet valaki sikeres így, szinte mindig egyfajta ellenzéki pozícióból?
F. L.: Az volt mindig is az alapelvem, hogy semmiféle megalkuvásba nem szabad belemenni. A saját világát kell képviselnie az embernek. Ha valaki következetesen végigjár egy életutat, akkor meglátszik az életművén is: koherensen épül fel. Ettől lesz hatása, ereje. Volt persze olyan időszak, főleg a katonaság után, amikor azt mondták nekem, jobb lenne bizonyos képeket eltüntetni. Szétvágtam, lefestettem képeket, volt egy-két jelentős mű, amit megsemmisítettem. Végül arra jutottam, hogy
önmagát se szabad félteni az embernek. Inkább a lábát vagy a kezét vágja le, de az elveit ne adja fel!
Egyébként sokáig nem is ment jól anyagilag. Zenéltem, hogy a festészetet finanszírozni tudjam.
WLB: Erről az oldaláról nem sokan ismerik. Megélhetési rocksztár volt, vagy inkább füstös presszókban lépett fel?
F. L.: Komolyzenei előképzettségem volt, zongoráztam, az együttes miatt pedig kifejezetten jól megtanultam dobolni. Játszottunk egy közeli étteremben nagyon finom jazzesített bachokat is, de az igazi pénzt nem ez hozta. Agrárbálokon, vidéki téeszbálokon léptünk fel, iszonyú fárasztó volt. Viszonylag jól kerestünk, de az egész csak arra volt jó, hogy anyagilag megtámogassa a festészetet, amíg erre szükség volt.
WLB: A nehézségek után jöttek a 80-as évek, a még mindig nagyon zárt, de már sokkal inkább átmeneti időszak. Az ekkor készült művekből kiállítás nyílik az Einspach Galériában. Ekkor érkezett meg a nemzetközi siker. Milyen volt ez az időszak?
F. L.: Igen, a kiállítás azokból a képekből nyílik, amik nálam megmaradtak, óriási érdeklődés volt a munkáim iránt a 80-as évek végén. Rengeteg képet külföldre adtam el, alig tudtam itthon tartani pár darabot. Azok maradtak meg, amiket nem akartam eladni, úgy gondoltam, muzeális kvalitásúak. Ezekből nyílik most kiállítás. Az egyik utolsó állomása ennek a felívelő periódusnak egy tizenegy termes önálló kiállítás volt a grazi Neue Galerie-ben. Ekkor kerültem be igazán a köztudatba. Az egyik dégi képet megvette a grazi múzeum, és annyira sikeres lett, hogy beválogatták a bécsi Ludwig-gyűjtemény [ma MUMOK – a szerk.] csoportos kiállítására, az elmúlt tíz év legjobb művei közé. Ott volt a képem Basquiat, Schnabel, Gerhard Richter alkotásai között, és ez megalapozta a nemzetközi hírnevet. Ez az úgynevezett heftige vagy új vad festészeti időszak körülbelül 5 évig tartott, ezt követően jöttek a sárga-fekete korszak képei, amiket 1990-ben a Velencei Biennálén mutathattam be. A kiállításnak óriási sikere volt, és különböző múzeumi és galériás meghívások sorát indította el.
WLB: A 80-as években még eljutni sem volt egyszerű Magyarországra, azt pedig, hogy kit ismertek meg külföldön, végképp próbálták felülről irányítani. Hogyan találtak meg akkoriban Nyugatról egy olyan rendszerkritikus alkotót, mint Ön?
F. L.: Elég kalandosan. Például a 80-as évek végén a Berzsenyi utcai lakásunknál éppen farostképeket tettünk fel a Trabant tetejére apósommal, mert egy kiállításra kellett ezeket szállítani. A lépcsőházban megjelent két jól öltözött, külföldi egyetemistának tűnő fiatal. Azt mondták, Franciaországból jöttek, hallottak rólam, szeretnék megnézni a képeimet. Bejöttek, beszélgettünk. Egy másik alkalommal após Trabantjával szerettek volna utazni, ami óriási egzotikum volt számukra. Más kollégákhoz is elmentek, egyikük még villamosjegyet is vett „szegény külföldi egyetemistáknak”. Ők meg mondták, hogy majd csinálnak nekünk kiállítást. Arra gondoltunk, hogy biztos valami egyetemi klubban lesz, majd mappában, a hónunk alatt fogjuk szállítani a műveket. Eltelt egy kevés idő, és jött egy gyönyörű, arany fejléces levél, melyben jelezték, hogy ezeket és ezeket a képeimet szeretnék kiállítani egy kortárs művészeti múzeumban, a Musée d′art contemporain Lyonban, csoportos tárlaton. 1987 volt, nehezen kaptuk meg az útlevélbe a kiutazáshoz szükséges engedélyt, majd mire ez meglett, már az idő volt kevés a vízum megszerzéséhez, ebben végül egy gyűjtőm, egy francia diplomata segített. Bak Imrével utaztunk együtt, Lyonban bementünk a múzeumba, kiderült, hogy nem is egy, hanem két hatalmas kiállítóhely tartozik hozzájuk, majd kisvártatva megjelent gyönyörű, divatos öltönyben az a fiatalember, Thierry Raspail, akit Budapesten vendégül láttunk. Kiderült, hogy ő a lyoni intézmények igazgatója.
WLB: Akkor az életpályája tulajdonképpen azt mutatja, hogy az egyenes, határozott üzenet végül mégis utat talál. Van ebben a magabiztosságban szerepe annak a háttérnek, amit a család jelent?
F. L.: Mindig vágytam egy olyan biztos háttérre, amit a családom jelent számomra. Több mesteremnél láttam, hogy a felesége ott van mellette, mint egy múzsa. Sokan nem is tudják elképzelni, hogy egy ilyen klasszikus művészfeleségnek mennyi munkája van. Edit kezeli a leveleimet, rangsorolja ezeket, válaszol rájuk, segít a képek mozgatásában, illetve a festményeimről készült fotóarchívumot is kezeli. Legnagyobb kritikusom, neki mutatom meg először a festményeimet. A gyerekeink is ebbe a világba nőttek bele, a fiunk, Dávid ismert művészettörténész, lányunk, Judit pedig tanítónő, férjével és három lányával jelenleg Svájcban élnek.
WLB: Elmondásából az tűnik ki, hogy nagy társaság, sok ismerős veszi Önöket körbe. Szoktak ebben a műteremben is ismert személyiségek, különleges vendégek megfordulni?
F. L.: Kedves vendégünk volt például Yoko Ono és a fia, Sean. De más fontos művész kollégák is megfordultak a műtermemben Errótól Jean-Jacques Lebelig, illetve olyan művészettörténészek, mint például Achille Bonito Oliva, Wilfried Skreiner, Marc Scheps vagy Dieter Honisch.
WLB: Talán kevesebbszer tűnik fel mesterstátuszban, mint más, hasonlóan nagy ívű életművel rendelkező alkotók. Vannak olyan fiatal művészek, aki Ön szerint jól kapcsolódnak a munkásságához?
F. L.: Egyidőben szerettem volna tanítani a főiskolán, fel is merült a lehetőség, de sosem került rá sor. Tanítványaim tehát nincsenek, de voltak és vannak fiatal művészek, akik követik a tevékenységemet. Ilyen volt Kim Corbisier, akinek a munkáiban például felfedeztem ezt. Szoros ismeretség volt közte és a családom között, bécsi kiállítását a fiam, Dávid nyitotta meg. Nagyon megrázott a halála.
Fehér László: Művek az 1980-as évekből – kiállítás az Einspach & Czapolai Fine Artban
Program adatai
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
