Benéztünk a műterembe – Weiler Péter

A metróból kilépve indusztriális környezet fogad, inkább jut eszünkbe a Trainspotting világa a környékről, ahol egy hosszú, ősz hajú, tetovált buszsofőr szúrós tekintete is kíséri utunkat, amíg egy sóderrel borított parkolón át az egykori Láng-turbinagyár épületéhez érkezünk. Az ajtón belépve egészen más világ fogad bennünket. Az egykori ipari csarnok világos, magas terében működik 2006 óta a Budapest Art Factory. A volt gyárépületben stúdiókat alakítottak ki, ahol jelenleg 9 művész dolgozik. A helyszínen egy nagyon barátságos alkotóközösség mindennapjaiba pillanthatunk be, a stúdiókon nincs ajtó, így félkész és elkészült művek, színek, formák és tervek között visz az utunk. Így érkezünk meg az egyik legkisebb, emeleti stúdióhoz, ahol először Tihanyi Anna fotóművésszel találkozunk, majd befut a terem másik felében dolgozó Weiler Péter is. Hozzá érkeztünk.

Weiler Pétert talán arról ismerjük legjobban, hogy ő értékesítette Magyarország első képzőművészeti NFT-jét, de író és üzletember is. Sokféle tevékenységét pedig nem is koncentrálja egy helyre, otthonában is van egy műterme, az alábbi videóban ezt mutatja be. Alapvetően digitális művésznek vallja magát, az internet, a számítástechnika, a modern kommunikáció mindig érdekelte. Ahogy mondja: „Ezt a világot legjobban digitális képekkel lehet leírni.” Mostanában viszont, ahogy egyre dominánsabb helyet tölt be a technika és a számítógép az életünkben, egyre tudatosabban fordul a festészet hagyományos formái felé, a jövőben fele-fele arányban osztaná meg energiáit a digitális és az analóg technikák között.

Noha mindkét esetben az emlékek és a történetek inspirálják, és próbálja megtanítani magát, hogy létrehozza azt a képet, amit elképzelt, a digitális és az analóg munkafolyamat ettől eltekintve nagyon eltérően épül fel, munka közben „más agyfélteke működik”, ahogy fogalmaz. Digitális munkáit Illustratorban készíti, így ezek vektoros grafikák, úgy dolgozik ebben a térben, mintha a történet egyes elemeiből díszletet rendezne be az üres színpadon. „A számítógéppel mindent nagyon precízen kitalálva, kimérve, layerekből felépítve dolgozik az ember, nagyon élvezetes alkotói folyamat, de mindig tudom, hogy száz százalékig olyan lesz a végeredmény, ahogy elterveztem. Ettől pedig kevesebb benne az izgalom. A festésnél elfordulhat, hogy az ember elront valamit, amin nem tud változtatni, de az is lehetséges, hogy olyan történik, amire nem számítunk, és éppen ettől lesz jó az alkotás.”

„A véletlen és az anyagok játéka nagyon üde dolog.”

Az alkotás folyamatának hosszúsága nála nem igazán függ a technikától, ez azért is van, mert attól függetlenül, hogy éppen digitális vagy analóg módszerrel dolgozik, szeret visszatérni egy-egy alkotáshoz és többször megnézni azt. Inspirálja, mikor reggelente először pillantja meg a félkész művet. „Ha egy kép jó, akkor a készülés mindegyik fázisában jó” – mondja, ilyenkor pedig sokkal könnyebb nekiállni a munka további részének is. Meglepő szokása, hogy az éppen készülő festményt vagy digitális alkotást szereti háttérképnek beállítani a telefonján, így bármikor rápillanthat. Gyakran előfordul, hogy a hosszú ideig tartó szemlélés hatására bizonyos részleteken változtat, mint ahogy arra is volt példa, hogy egyszerűen elunta az adott képet, abbahagyta a munkát, és nem foglalkozott vele tovább. Hiszen még a művész sem tudja pontosan, hogy mitől lesz jó az alkotás. Ösztönös megérzés, mikor megszületik.

A műteremben az állványon Weiler Péter tavalyi, Kulcs a kő alatt című kiállításáról látunk egy digitális nyomatot. A képeket üres balatoni nyaralók, hétvégi házak látványa inspirálta, ám az alkotásokból akár számunkra is ismerős történeteket olvashatunk ki. Egyszerre érezhetünk jó adag nosztalgiát a saját nyaralásaink és az internet előtti élet eltűnőben lévő szépségei iránt, hiszen Weilert nemcsak az a része foglalkoztatja a technológiának, ami megkönnyíti a mindennapokat, hanem az a velejárója is, hogy sokszor nem tudjuk helyén kezelni a fejlődést. A nosztalgia tehát sosem öncélú, arra szolgál, hogy párhuzamot találjunk a jelenünkkel és az ebben zajló folyamatokkal.

A balatoni téma és a fotók inspiráló szerepe, úgy tűnik, továbbra is fontos forrása marad az alkotásoknak. Idén Balatonbogláron, a Vörös és Kék kápolnában láthatjuk Weiler Balatonoffseasonnel közös kiállítását, amelynek apropóját a téli nyaralókról készült fotók adják majd. Jelenleg pedig Sopronban folytatódik a Kár lett volna disszidálni című kiállítása, amihez Lobenwein Tamás fotóit dolgozta át. Ezek a képek 89-ből származnak, a határnyitás, a disszidálás témaköréhez kapcsolódnak.

A realista ábrázolások között feltűnik egy nagyon érdekes sorozat is a műteremben. Weiler Péter diplomamunkájának alapja az az élmény, hogy mennyire másképp álltak a fotózáshoz saját családjának egyes tagjai. Míg az egyik nagymama elégette az összes megmaradt családi fotót, a másik szeretett fényképezni, ezeknek az emlékeknek a segítségével akarta megőrizni az egymás közti kapcsolatok, ünnepek emlékét. A festményeken ez a kettősség érhető tetten, annak a képnek a formáját látjuk, ami akkor jelenik meg a diavetítőn, amikor nincs benne dia. A klasszikus olaj-vászon alkotások így a hiányt öntik formába, hiszen az absztraktnak tűnő művek realisztikus másolatai ennek a diaképnek.

Noha a pop-art a 80-as évek végével lezajlott, Weiler munkáit mégis sokszor emlegetjük az irányzat kapcsán. A művész maga sem zárkózik el ettől, az irányzatot egyfajta közérthetőséggel is azonosítja. Azzal, hogy egy alkotás az eladásoktól, a műkereskedelmi folyamatoktól függetlenül szélesebb közönséget is megszólít, olyan történeket ragad meg, amelyeket mindannyian ismerünk. Saját művészete így „összekacsintás azokkal, akik átélték a rendszerváltást és utána a hétköznapokat. Velük kapcsol össze a vizuális nyelv, amiben a történet nagyon fontos szerepet játszik. Szerintem az absztrakt festészet nehéz műfaj, én nem tudom elképzelni magam benne” – mondja.

Nem igazán találkozunk kortárs művészek alkotásaival a galériák falain kívül, Weiler Péter művei azonban üdítő kivételt jelentenek, hiszen éttermekben (például a nemrég nyílt Csemegében), influenszerek videóiban és nem szokványos kiállítóterekben is szembejönnek velünk. Szereti az olyan helyeket, amelyekről úgy érzi, hogy kommunikálnak a látogatókkal. Ilyen volt például tavaly a Kincsem-palotában rendezett kiállítás is. A Kár lett volna disszidálni című retrospektív tárlaton mintegy 40 vegyes technikájú alkotás mutatkozott be.

A jól választott helyszín fontosságát egyébként az éppen a múlt héten megnyílt BINÁLÉ is mutatja, amelynek egyik alapítója és kurátora Weiler Péter. A digitális művészeti biennálé keretében a legújabb technológiákkal kísérletező avantgárd művészek és ismert kortárs alkotók mozgóképes alkotásait láthatjuk, a szemle témája a technológia és a demokrácia kapcsolata. Kifejezetten erre tervezett környezetben, óriáskivetítőn nézhetjük meg a közel hetven digitális alkotást. A Kristály Bauhaus jellegű terében teljesen beszív az óriási „vászon”, az alkotókat pedig kisfilmen is bemutatják a szélesebb közönségnek.

Ha digitális alkotásokról beszélünk, akkor elengedhetetlen, hogy az NFT-technológia is szóba kerüljön. Az első értékesített hazai képzőművészeti NFT-t (Bitcoin bánya az Alföldön) Weiler Péter készítette, ám óvatosan fogalmaz, ha az elsőre forradalminak tűnő technológiáról kérdezzük. Az NFT, amelytől azt várták, hogy forradalmasítja a műkereskedelmet, és olyanoknak is szót ad, akik eddig nem látszottak a folyamatban, valójában csak az ismertebb alkotókat tette még láthatóbbá. Míg korábban lehettek illúzióink azzal kapcsolatban, hogy a technológia képes közösséget teremteni, egyenlőbb eloszlását teszi lehetővé a javaknak és a szerepeknek a művészetben, végül nem tette barátságosabbá ezt a közeget nem hozott gyökeres változást. Maga a technológia viszont tovább él, és valóban fontos, hiszen minden digitális alkotóművész munkája szempontjából elengedhetetlen, hogy legyen olyan egyedi fájl, amit úgy lehet kiállítani és gyűjteni, hogy ne legyen vitatható az eredetisége, vagy az, hogy hány kópia létezik belőle.

Weiler szerint „meg kellett élni az első időszakot, de igazán most, a romok eltakarítása után lehet majd úgy használni a technikát, hogy ne elsősorban a pénzről, hanem arról szóljon, hogy az életmű kontextusában vagy a közönség és a művész kapcsolatában érték jöjjön létre”. Azt pedig könnyen beláthatjuk, hogy egyre nagyobb szerep jut a digitális univerzumnak, képeknek és szövegeknek egyaránt, a mesterséges intelligencia pedig egyre nagyobb teret nyer a digitális művészetben is. Az NFT-technológiának nagy szerepe lesz abban, hogy egy adott művészhez, „emberhez” köthető legyen egy-egy alkotás. Weiler Péter pedig az analóg technikával készült alkotások felértékelődésére is számít. „Ahogy két éve az NFT volt a jelszó, úgy most a mesterséges intelligencia lett az, csak az AI az életünk minden területén maradandó változást hozhat majd.”