Az ösztönös művészet felfedezése
Az art brut kifejezést a nyers, durva és csiszolatlan művészetre, valamint azokra az alkotásokra és készítőikre értik, akik a művészeti fősodoron kívül, pusztán a belső készítetés szavára tevékenykedtek mindig is. Nem kaptak akadémiai nevelést, nem tanulták a technikát, nem hatottak rájuk trendek és művészeti divatok, hullámok, nem tartoztak bele egyik művészeti csoportba sem, nem voltak tagjai értelmiségi köröknek, a kulturális életen kívül léteztek.
Az art brut alkotók gyakran perifériára szorult, szó szerint nyomorgó emberek, de olyan is akad köztük, aki tudatosan vonult ki a társadalomból. Vannak köztük hosszú, akár életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéltek. Sok köztük a fogyatékosággal élő, a mentális beteg, a függőséggel küzdő, a skizofrén, a mániás depressziós, az autista. Az alkotók nagy része terápiás céllal is alkot, mert ezzel kifejezheti magát – talán mert másképp nem vagy csak nehezen megy –, ellensúlyozhatja a betegségét, a bezártságát, a frusztrációját, a benne lakozó mély sötétséget és a kívülállás, a periférián élés nehézségeit is.
Az art brut kifejezést – és így az irányzatot is ő határozta meg először – egy francia festő, Jean Dubuffet találta ki 1949-ben. Érdekelte őt a művészet és a pszichológia kapcsolata, így eljárt pszichiátriai intézményekbe, ahol a betegek alkotásait tanulmányozta. Ezekből aztán egy nagy és változatos alkotásokból álló gyűjteménye lett, amit először 1949-ben Párizsban mutatott be a nagyközönségnek. A kiállítás sikere nyomán az irányzat az ezt követő évtizedekben szépen kinőtte magát, napjainkban már több gyűjtemény is foglalkozik az art bruttal.
Csiszolatlan gyémántok
A photo brut, vagyis a fotós, fotó- vagy képalapú art brut alkotásokat és alkotókat viszonylag későn, a 20. század második felének vége felé kezdték felfedezni vagy komolyabban foglalkozni velük. Az egyik vagy talán a legnagyobb ilyen photo brut gyűjtemény Párizsban található: a Bruno Decharme-gyűjtemény. Most viszont Budapestre, a Capa Központba érkezett, hogy a hatalmas gyűjtemény 150 figyelemre méltó munkáját bemutassa.
A legmegdöbbentőbb az, hogy ha úgy nézzük végig képeket, hogy nem olvassuk el a fotók mellé írt szöveget vagy nem nézünk előzetesen utána annak, hogy mi az a photo brut, akkor simán művészetnek látjuk a tárlat képeit, minden mellékzönge nélkül. Van, ami jobban tetszik, egy másik alkotó fotói meg kevésbé, van, ami előtt nagyon sokáig állunk földbe gyökerezett lábakkal, van, ami letaglóz a drámaiságával, míg egy másik megnevettet. Mintha csak egy hagyományos kiállításon járnánk. És persze hagyományos kiállítás ez is, mindössze az alkotók hozzáállása és a körülményeik speciálisak.
A photo brut alkotói az esetek nagy többségében nem azért alkotnak, mert művésznek tartják magukat és művészeti alkotásoknak a produktumaikat. Van, aki nem is gondolt magára a művészetre, amikor alkotott, nem is volt tudatában annak, hogy amit készít, annak lehet komoly művészeti hatása. Ösztönös alkotók a photo brut művészei, már amelyikről tudni lehet, hogy ki volt valójában. Mert nem minden esetben van meg, hogy az utólag, véletlenül és gyakran eldugott helyen megtalált alkotások készítője kicsoda is pontosan, nyomukra bukkanni szinte lehetetlen. Aztán olyan is akad köztük, akit a művészeti közeg felfedezett – csak épp ő nem örült ennek túlzottan. De érthető:
a művek nem a kiállítótermeknek, a galériáknak és a múzeumoknak készültek.
A kiállítás képei önmagukban, mint az alkotótól független alkotások is megállják a helyüket, de ha elolvassuk a történetüket és a készítőjük sorsának alakulását, megismerjük az ő körülményeit, a fotók újabb jelentést kapnak. Ez a „többlet” az, amire annak idején Jean Dubuffet ráérzett: lehet, hogy nincs művészeti képzés és közeg az alkotók mögött, ám a hagyományos művészekre is jellemző belső késztetés helyette mélyebbről jön, talán még erősebb is, és nem a művészeti alkotás vágya hajtja őket, hanem valami mindent felülíró, nagyon ösztönös erő. Nincsenek gátlásaik, nincsenek határaik, nincs semmi külső befolyásoló tényező. Csak a belső hangra hallgatnak, arra, ami folyamatosan hajtja és ösztönzi őket. Az alkotásra.
(Borítókép: Bruno Decharme-gyűjtemény – Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ)
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
