Évszázadokon keresztül az volt az általánosan elfogadott, hogy az orvos kizárólag férfi lehet. Amikor egy nő foglalkozott gyógyítással, azonnal megkapta a boszorkány és kuruzsló billogot, és ha a dolog ennyiben kimerült, egy szava sem lehetett, még jól is járt. A középkorban meg is kínozhatták, sőt akár meg is égethették egy szépen megrakott máglyán. Nem volt könnyű annak a nőnek, aki gyógyítással szeretett volna foglalkozni, még akkor sem, ha befolyásos, tehetős családból származott. A nők maximum ápolónők lehettek, a férfi orvosok jobbkezei. Aztán 1849-ben a világ megváltozott: abban az évben avatták doktorrá az első orvosnőt, Elizabeth Blackwellt, aki aztán 25 évvel később, 1874-ben a nők számára orvostudományi intézetet hozott létre Londonban. Nálunk egy kicsit később és lassabban változott meg a gyógyítás világa.
Hugonnai Vilma, akinek a diplomája sem volt elég a gyógyításhoz
Bár az 1847-ben Nagytétényben, grófi családban született Hugonnai Vilma 32 évesen lett orvos, hivatalosan csak 50 fölött kezdhetett el praktizálni. Fiatalkora hasonlóan telt, mint a korabeli hasonló társadalmi státuszú lányoké: az alapismereteket otthon, magántanulóként szerezte meg, majd Pesten, a Prebstel Mária Leánynevelő Intézetben tanult tovább, és itt véget is ért volna az iskolai karrierje, mert akkoriban ennél tovább nő nem mehetett. Feleségül ment egy Szilassy György nevű földbirtokoshoz, ám a három gyerekükön túl sok minden nem kötötte őket egymáshoz. A nő a természettudományok iránt érdeklődött, a férjét pedig semmilyen tudományos dolog nem kötötte le fél percnél tovább.
Amikor Hugonnai Vilma egy újsághirdetésből értesült arról, hogy a Zürichi Egyetem orvosképzésére nők is beiratkozhatnak, fellelkesült. Ahhoz azonban, hogy ezt megtehesse, szüksége volt a férje támogatására, amit meg is kapott, de csak azt, mert a férfi anyagilag nem támogatta felesége „hóbortját″, az egyetemi tanulmányait. A fiatalasszony ennek ellenére, vállalva az évekig tartó nehézségeket, 1872-ben beiratkozott az egyetemre, ahol 1879-ben doktorrá avatták. Közben dolgozott az egyetem sebészeti klinikáján, majd egy alapítványi kórházban is eltöltött egy évet. 1880 februárjában tért haza végleg Magyarországra, de a nehézségei ezzel még nem értek véget, sőt más formában újabbak jelentkeztek.
A friss diplomás nőnek nem volt magyar érettségije, ezért ahhoz, hogy orvosi diplomáját itthon is elfogadják, előbb le kellett érettségiznie, amit 1881-ben meg is tett, majd egy évvel később kérvényezte, hogy Magyarországon működhessen mint orvos. Bár a pesti egyetem orvosi kara támogatta, Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszter elutasította. Hugonnai Vilma nem adta fel, szülésznői vizsgát tett, és így tevékenykedett tovább, miközben különböző női egyenjogúsági témákkal foglalkozott. Közben elvált, majd újra férjhez ment. Aztán jött a fordulat.
Mivel 1895-től már nők is beiratkozhattak a magyar egyetemekre, Hugonnai Vilma ismét megpróbálta a svájci diplomáját elismertetni, 1896-ban magához az uralkodóhoz fordult segítségért, és ezúttal sikerrel vette az akadályt: 1897 májusában Budapesten orvosdoktorrá avatták. Ám ezt követően sem mentek könnyen a dolgai: például összetűzésbe került egy országgyűlési képviselővel, majd később egy egyetemi tanárral is, akik károsnak találták, hogy a nők megjelentek a szellemi pályákon. Ennek a vitának köszönhetően írta meg A nőmozgalom Magyarországon című tanulmányát, és ez irányú tevékenységét később is folytatta. Hat évig tanított az Országos Nőképző Egyesületben, és elsősorban azokban a témákban (betegápolás, gyermekgondozás, gyermekvédelem, ragályos betegségek), amelyek a leginkább érdekelték.
Idősebb korában sem hagyta abba gyógyító és nőket támogató tevékenységét. Az I. világháború kitörésekor katonaorvosnak, hadisebésznek képezte magát, ekkor 67 éves volt. De nemcsak gyógyított, hanem orvosnőket szervezett be a Vöröskereszt kórházaiba, a vidéki városokban pedig betegmegfigyelő állomások felállításában vett részt. Munkáját 1915-ben kitüntetéssel ismerték el. A magánéletében nem volt ennyire boldog az élete vége felé: imádott férje és lánya korábban meghaltak, mint ő, magára hagyva az asszonyt, aki végül 1922-ben hunyt el.
Steinberger Sarolta, aki elsőként kapott orvosi diplomát magyar egyetemen
A jómódú zsidó családból származó Steinberger Sarolta Tiszaújlakon született 1875-ben, amikor Hugonnai Vilma már két éve a Zürichi Egyetem hallgatójaként képezte magát orvosnak. Neki már jóval könnyebb dolga volt, mint az utat a női orvosok előtt kitaposó Hugonnainak. Az 1895-ös uralkodói döntést követően az elsők között iratkozott be az egyetemre, majd 1900-ban diplomázott mint szülész-nőgyógyász. Ezzel ő lett az első magyar nő, aki magyar egyetemen orvosi diplomát szerzett. A Vasárnapi Újság így lelkendezett a hírre:
Dr. Steinberger Sarolta, egy fiatal leány díszítette föl a nevét az elmúlt héten az orvostudori czímmel; ő az első magyar egyetemen végzett orvosnő, a kinek nyomdokain fog haladni most már a követők nagy sora.
A diplomázást követően Steinberger Sarolta külföldre ment, hogy ott továbbképezze magát. Akárcsak Hugonnai Vilma, az ő számára is fontos volt, hogy az orvosi működése mellett a nőjogokra is gondot fordítson. Kétéves külföldi tanulmányútja során kapcsolatba került a feministákkal, és amikor 1902-ben hazatért, azonnal fel is vette a kapcsolatot a nőjogi mozgalom hazai képviselőivel. Belépett a Feministák Egyesületébe, melynek rendezvényein rendszeresen tartott előadásokat, 1909-ben pedig a hivatalos lapjukban, A nő és a társadalomban közölt cikksorozatot az orvosnők történetéről.
A magyarországi nőgyógyászat megteremtője egy férfi volt, Tauffer Vilmos, aki 1881-ben kapta meg a később róla elnevezett klinika, a II. szülészeti és nőgyógyászati tanszék poliklinikája (közrendelő-intézete) vezetését. A Magyarországra hazatérő Steinberger Sarolta is itt kezdett el dolgozni. Pályája töretlennek volt mondható még úgy is, hogy 1937-ben egy méhen kívüli terhesség kezelése bajba sodorta. Az ügy egészen a bíróságig ment, a pert pedig első körben elvesztette. Ám az orvosnő fellebbezett, az ítélőtábla pedig végül ártatlannak nyilvánította (1938). Ezzel tisztázták a nevét, a szakmai múltját, és megerősítették a szülészet-nőgyógyászat terén tanúsított hozzáértését. A Tauffer-klinikán végzett munkája mellett 1928-ban kinevezték az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) osztályvezető főorvosává. Tisztségeit 1944-ig töltötte be, majd visszavonult pesthidegkúti birtokára, ahol több mint két évtizeden át élt csendesen, magányosan. 1966-ban hunyt el.
Források:
A cikk az Arcanum Újságok felhasználásával készült.
(Borítókép: Göcseji Múzeum / Morandini-Schlemmer-hagyaték – Fortepan)
