A tárlat viszonylag rövid, ám annál eseménydúsabb időszakot foglal magában, a kezdő dátuma 1895, a végén pedig az I. világháború időszakára, az ezt megelőző évekre tekint ki. A korszak az ipari és technikai fejlődés, a haladás ideje, ami Magyarországon a kiegyezést követő fellendüléssel, építkezésekkel járt együtt, a változások pedig új művészi kifejezésmódot követeltek. Így született meg a szecesszió, ami már nem a múlt stílusaiból, hanem a természeti formákból merített, ezeket stilizálta. A stílusban egyszerre van jelen a misztikus elvágyódás és a romantika, de az ipari fejlődés pragmatikus szemlélete és az összművészetre, a teljes vizuális környezet átalakítására való törekvés is.
A plakát műfaja szinte egyszerre jelent meg a szecesszióval, a 19. század végi London és Párizs utcáit hódította meg először. Bár szorosan összekapcsolódott a fogyasztással, a tömeggyártással és a reklámmal, már a kezdettől alkalmazott művészetként jelent meg. Pozitív üzenetek sokaságával töltötte meg a városokat, ugyanakkor a tárlat utolsó szakaszában a hadikölcsönt, a szegénységet megjelenítő plakátok nagyon finoman ellenpontozzák ezt a színes és boldog világot. A kiállítás erős színekkel hat nagyobb részre tagolódik, az egységek főcímének tipográfiája pedig szórakoztatóan idézi fel a korabeli hirdetések cirkalmas betűit.
Az anyag rövid nemzetközi kitekintéssel indít, ahol a plakát műfaj olyan sztárjainak alkotásaival ismerkedhetünk meg, mint Alfons Mucha, Gustav Klimt, Henri de Toulouse-Lautrec vagy Koloman Moser. A legnagyobbak segítségével bepillantást nyerhetünk abba, hogy milyen sokarcú stílus a szecesszió, aminek ugyan jól körülhatárolható stílusjegyei vannak, de a kivételek is csodásak. Gustav Klimt és művésztársai 1897-ben hozták létre a Secession csoportot, ami a stílus magyar elnevezését is adta. Bár az első években jellegzetes hullámzó vonalak, szimbolikus figurák jellemzők, 1900-tól a skót szecesszió hatását fedezhetjük fel az egyre szimmetrikusabbá, geometrikusabbá váló műveken.
A hazai kezdetek
A második rész a hazai szecessziós plakátművészet kezdeteit mutatja be. Az első magyar plakátot 1885-ben Benczúr Gyula tervezte még historizáló stílusban (ez nincs jelen a kiállításon, hiszen nem illene a tematikába), az 1890-es évek legvégére azonban a szecesszió a vadonatúj plakátművészetben is polgárjogot nyert, olyan alkotásokkal, mint Rippl-Rónai József 1897-ben, a Nemzeti Szalon kiállítására készült műve, amely élettársát, Lazarine Baudriont ábrázolta, amint körbefonják hímzés közben az általa alkotott virágminták.
Irány a modernitás!
A kiállítás harmadik része az átalakuló polgári ízlést, lakáskultúrát, életet mutatja be, ami ugyan nagyon lassú lépésekkel, de megindult a modernizálódás felé. Ez a tárlat egyik fénypontja, egy vizuális orgia, ahol a szecesszió burjánzó, indázó világa a plakátok mellett csodás bútorokon, Zsolnay kerámiákon, textileken is életre kel, eközben pedig érezzük magunk körül a lüktető korabeli mindennapokat. A szórakozást bemutató rész a korabeli társadalmi változásoknak is hű tükre, hiszen ekkor, a 19. század végén vált egyre fontosabbá a sport és az egészség. Bár hatalmas viták folytak arról, hogy egy jól nevelt hölgy űzheti-e a korszak vadonatúj technikai sportját, a biciklizést, a plakátművészet válasza egyértelmű igen a kérdésre, de hófehér bőrű szépségek népszerűsítik a gyógyvizeket, sőt a mindent gyógyító Gschwindt sósborszeszt is. A korszak humorát az Állatkert felújítás utáni nyitására kiírt plakátpályázat mutatja, az alkotásokon nemcsak bájos pingvinek, de egy meglehetősen lekezelő ábrázatú keselyű is feltűnik.
Ezek után már nem nehéz magunk elé képzelni a korabeli Budapestet, a kávéházak, a zenés darabok, az éjszakai élet világát. A plakátok nagyon plasztikusan mutatják be, ahogyan a korszakban kinyílt a szórakozási lehetőségek tárháza. Az éra új férfitípusa pedig a kifogástalan megjelenésű, művelt, de állandóan unatkozó arisztokrata dandy, aki újságot olvas a kávéházban, vagy pezsgőzget egy rosszul sikerült randevú után.
A hölgyeknek külön részt szentel a kiállítás, ám a változó nőideál és női szerepek kérdése enélkül is jól követhetően vonul végig az anyagon. Már a tárlat elején, a nemzetközi kitekintés során megjelennek az erős és független nőművészek, Loïe Fuller táncosnő vagy éppen Sarah Bernhardt színésznő, akiknek munkássága inspirálóan hatott a korszak legnagyobb plakátművészeire, például Muchára is. A 19. század végén megjelennek az első feministák, ez is azt mutatja, hogy egyre önállóbbakká váltak a nők. Érdekes megfigyelni azt a kettősséget, hogy míg a hölgyeknek szóló termékek (például divatcikkek) reklámjain ez az erős, független típus jelenik meg, addig az uraknak szóló, alkoholos italokat, mulatókat reklámozó plakátokon inkább a femme fatale-t, a végzet asszonyát látjuk viszont.
A tárlat utolsó része, a nemzetközi kiállítások és vásárok plakátjai a haladásba vetett hitet mutatják meg, amit már néhány alkotás erejéig sötéten ellenpontoznak a szegényeket megjelenítő, adakozásra szólító vagy éppen a hadikölcsönt népszerűsítő művek. Ezek egy másik, kevésbé vidám korszak hírnökei. A kiállításra mindenképpen érdemes legalább két órát szánni, hogy az alkotásokon kívül legyen időnk végigböngészni a társadalmi változásokat is jól bemutató szövegeket. A tárlathoz látványos katalógus is készült, amit a múzeumshopban is meg tudunk vásárolni.
(Borítókép: Magyar Nemzeti Galéria)
