Egy gyűjtő, aki romos garázsokba, dohos pincékbe mászik egy-egy jobb darabért, és 24 magas minőségű filmplakát, amiről csak annyit tudunk, hogy egy borsodi nyaraló tetőszigeteléséből került elő. Badits Marcell műgyűjtővel a Rejtélyes magyar plakátlelet – A titokzatos magyar Warhol című kiállítás kapcsán beszélgettünk.
Január 28-ig nézhetjük meg a Marczibányi Téri Művelődési Központban a Rejtélyes magyar plakátlelet – A titokzatos magyar Warhol című kiállítást, ami egy különleges művésznek állít emléket, akiről nem tudjuk, ki volt, csak annyit, hogy a hetvenes évek elején bemutatott filmekhez készült színes, stílusukban Warholt is megidéző plakátjai egy lebontásra ítélt borsodi ház tetőszerkezetéből kerültek elő. A 24 alkotás egy része Badits Marcellhez került. Az eredetileg nyomdász végzettségű gyűjtő több mint másfél évtizede foglalkozik plakátokkal, gyűjteményének egy részét online is megtekinthetjük, vásárolhatunk tőle aukción, a 11. ilyen eseményre éppen tavasszal kerülhet sor, korábbi, Plakátfiú blogjában pedig izgalmas részleteket tudhatunk meg a rendszerváltás előtti és környéki plakátéletről. Gyűjtői kalandjairól a kiállításon beszélgettünk vele.
We Love Budapest: 2007-ben, a kislányod születése körül kezdtél filmplakátok gyűjtésébe. Mi fogott meg ebben a műfajban?
Badits Marcell: Az első munkahelyem a Mafilmnél volt, segédszobrász voltam, szerettem ezt a szakmát és a filmeket is. Aztán a Hungarofilmhez és a Mahirhez (Magyar Hirdető – a reklámokért felelős nagyvállalat – a szerk.) kerültem, tehát fiatal koromban elég sokat mozogtam olyan helyen, ami a filmmel vagy a plakáttal volt kapcsolatban. A másik ok, hogy én ’65-ben születtem, akkoriban a tévében még nem is volt hétfőn adás, így a mozik sokkal jobb rálátást adtak arra a kultúrára, ami – mondjuk – külföldön volt. Mikor elkezdtem plakátokkal foglalkozni, akkor elhatároztam, hogy megpróbálok olyan szegmenst gyűjteni, ami hozzám közel áll, így jutottam a filmes tematikához. A plakátokhoz tartozó alkotások 70 százalékát egyébként láttam, azért is, mert akkoriban nem volt ilyen dömping. Aki abban az időszakban élt, az pontosan tudja, hogy, mondjuk, mikor behozták a Szelíd motorosokat, szó szerint verekedni kellett a jegyekért.
WLB: Érdekes, hogy ennek ellenére korábban többször is említetted, hogy nem a filmek tartalma alapján gyűjtesz…
B. M.: Soha nem foglalkoztam azzal, hogy a plakát mögött értékes-e a film, de nem mondom, hogy ez nem fontos. Ha van egy jó film, és van egy jó magyar plakát hozzá, akkor az a Kánaán.
WLB: A most kiállított anyagot nem egyedül vásároltad meg, egy része Sombor András gyűjteményébe került. Az ember azt gondolná, hogy a gyűjtés egyfajta verseny is, ugyanakkor mégis akkor van értelme, ha a tárgyak forognak egy közösségben, ismerik őket. Mennyire közösségi és mennyire egyéni tevékenység ez?
B. M.: Sombor Andrással mi elég sok mindent szoktunk együtt csinálni, persze bizonyos dolgokat teljesen másképp látunk, de néha éppen ez a jó. A gyűjtők általában kicsit féltékeny emberek, nem szeretik, hogyha valaki, mondjuk, az orruk elől elvisz valamit. Én amikor tudok, segítek másnak, de előfordult már, hogy elvittek valamit úgy az orrom elől, hogy alám raktak, komolyabb pénzt ígértek. Ezzel együtt kell élni. Hozzá kell tennem, hogy magának a gyűjtési folyamatnak van egy kezdeti fázisa, amit úgy hívok, hogy Dagobert-effektus, amikor azt akarjuk, hogy minden a miénk legyen. Nekem most 12 ezer filmplakátom van, pontosan látom, hogy azért, mert régebben olyanokat is megvettem, amiket már nem vennék. Ennek egy részét most le kell gyalulni, tisztítani.
WLB: A mostani kiállításon látható plakátoknak kalandos történetük van. Hogyan kerül egy ilyen anyag hozzád?
B. M.: Ezek a plakátok úgy őrződtek meg, hogy felszögelték őket egy tető alá szigetelésnek egy borsodi nyaralóban, most is látszik rajtuk az ebből fakadó sérülés, a szögelések, szakadások nyoma. Sokáig gondolkodtunk rajta, hogy megjavíttassuk-e, de ennek így van patinája. Megtisztíttattuk, bekereteztettük, és ez már a második kiállításunk ebből az anyagból, valószínűleg harmadik is lesz. A történet valóban érdekes. Én ennek a gyűjteménynek ugyanis három darabját már évekkel ezelőtt láttam. Valaki egy fotón elküldte nekem, azt kérdezte, hogy van-e arról valamilyen fogalmam, hogy ki lehet az alkotójuk. Aki a fotót küldte, látta, hogy ezek érdekes, jó munkák, és egységes stílusban készültek.
WLB: A plakátok mind a hetvenes évek elején megjelent filmekhez tartoznak. Mit takar ez az egységes stílus, amit említettél?
B. M.: Ezek az alkotások úgynevezett pannók. A pannók a mozik fölötti hatalmas vásznak voltak, amelyek a filmes kínálatot hirdették. Általában úgy készültek, hogy a film egy adott képkockáját diavetítővel kivetítették, majd ennek alapján átfestették az adott vászonra. Ezeknél a kisebb méretű alkotásoknál azonban ez nehezen lett volna kivitelezhető. Látszik az is, hogy a plakátokon több helyen átfestés, ragasztás van, ezért elképzelhető, hogy több moziban, városban használták őket. Maga a képi megközelítés a ’70-es éveké, de a szín, a színhasználat szokatlan ebben a korszakban. Érdekesség az is, hogy az alkotások a korabeli amerikai mintákat idézik, a film sztárjára helyezik a hangsúlyt. Itt van például A miniszter című film plakátja. A figura rajta úgy néz ki, mint egy bankrabló vagy terrorista, miközben ez egy imádni való svéd gyerekfilm. Arról szól, hogy a gyerekek el akarnak valamit érni, és fölmennek a miniszterhez. De ha édesre festünk meg valamit, akkor félő, hogy arra nem ülnek be az adott kisvárosban az emberek, hanem inkább a harc, tűzpárbaj érdekli őket. Akkoriban kevésbé volt zavaró, ha a film kissé elütött attól, amit a plakát alapján várni lehetett, mert a mozinak sokkal nagyobb hatalma volt, mint most. Moziba azért mentek az emberek, mert nem lehetett nagyon mást csinálni, vagy a kocsmában voltak, vagy otthon, vagy a munkahelyen.
WLB: Jellemző történet egyébként ez a mostani? Kalandos módon érkeznek a filmplakátok a gyűjteményedbe?
B. M.: Egyszer előfordult, hogy bementem egy pincébe, ahol rengeteg bútor volt, és a tulajdonos azt mondta, emlékszik, hogy van valamilyen plakátja. Volt is, meg is egyeztünk, akkor mondta, hogy még valami eszébe jutott. Egy szekrény hátoldalára volt fölragasztva rajzszöggel egy plakát, azt is megvettem tőle. Érdekes belegondolni, hogy miért raknak ilyen helyre plakátot, ott volt mellette egy tükörnek a nyoma, ahol valószínűleg borotválkozott vagy fésülködött valaki, a szekrény másik oldalát is használhatták, nem a falra volt tolva. De voltam Salgótarján környékén egy helyen, egy garázsban, ahol embermagasságban állt a plakát, gyönyörű dolgok, csak éppen a garázs teteje hiányzott. Tiszta luk volt, csöpögött mindenre az eső, menthetetlen volt az anyag.
WLB: Hogyan került egy-egy külföldi film annak idején a magyar mozikba? Hol és hogyan döntöttek erről?
B. M.: Volt olyan mozi, ami a nemzetközi premierhez képest is nagyon gyorsan megérkezett hozzánk. De itt volt például a Híd a Kwai folyón, amire 25 évig kellett várni. Hogy miért, azt senki nem tudja, vannak róla később feljegyzések, hogy magának a filmnek a rendezője olyan mértékben kommunistaellenes volt, hogy nem akarta szocialista országnak eladni a filmjogokat, majd amikor meghalt, könnyebben el lehetett ezt intézni. Az általános gyakorlat az volt egyébként, hogy a Mokép (Mozgókép-forgalmazási Vállalat, a filmforgalmazásért felelt a szocializmusban – a szerk.) egy embere különböző filmfesztiválokra ment, megnézte, majd megvásárolta a filmet, amit aztán pártvonalon engedélyeztek. Mikor ez a folyamat lezárult, a filmet újra levetítették, meghívtak rá három vagy négy magyar grafikust. A külföldi filmekre hármat, a magyar filmekre többet. A külföldi plakátokat egyébként megvehették volna a filmjogokkal együtt, de akkor nem szólhattak volna bele a tartalmukba. Tehát a grafikus megnézte a filmet, beadott egy anyagot, amit egy, azt hiszem, öttagú zsűri végignézett. Ha a terv megfelelő támogatottságot kapott, akkor plakát készült belőle. Például teljesen véletlenül ma érkezett meg egy plakát a Száll a kakukk fészkére című filmhez. Ehhez a mozihoz három plakát is készült, a Toldi pedig külön verziót kapott, ez például ritkaságszámba ment. De voltak egyes vidéki nagyvárosokban olyan párttitkárok, akiknek olyan hatalmuk volt, hogy az adott, mondjuk, kecskeméti moziforgalmazásnak külön plakátot rendeltek, ezért van például az Apokalipszis mosthoz hatfajta magyar plakátom. De érdekes módon a Csillagok háborúja első részéhez is két plakátot fogadtak el, egyet Helényi Tibortól, egyet Felvidéki Andrástól, ezek annyira jók voltak, hogy mindkettő megjelent a pesti utcákon is.
WLB: Az ilyen nagy nemzetközi produkciókhoz, gondolom, több országban is készültek külön plakátok. Mennyire lehet ezek között felismerni a magyar munkákat? Milyenek a korszak magyar plakátjai világviszonylatban?
B. M.: A magyar, lengyel, román, szlovák, keletnémet plakátoknak megvan a maguk bája. Nem az amerikai mintákhoz hasonlóan a főszereplőt tolják előtérbe, hanem inkább azt, ami a filmben történik. Ez nagyon sajátos jegy. A lengyel plakát egyébként lényegesen ismertebb a világpiacon, mint a magyar, de kezdünk felfele jönni. Ez annak is köszönhető, hogy vannak olyanok, akik – mondjuk – egy-egy rendező vagy színész filmjeihez készült összes plakátot keresik, Amerikából három ilyen gyűjtővel is kapcsolatban állok.
WLB: Ma vannak jó filmplakátok? Készülnek érdekes darabok mostani magyar filmekhez, amiket később érdemes lesz gyűjteni szerinted?
B.M.: Itt van például a Fehér tenyér vagy a Fehér isten. Utóbbinak a thaiföldi plakátja például hihetetlenül jó. Persze a ’80-as években huszonegy-két magyar filmet csináltak évente, és akkor ugye a magyar grafikusok dolgoztak a külföldi filmeken is. Ma sokkal kevesebb az ilyen jellegű munka, nincs ennyi filmes megbízás. Megvan néhány sztárgrafikus, akikkel jobban szeretnek együtt dolgozni a filmesek. Ezzel nincsen semmi baj, de azért az az időszak, amikor egy filmhez akár több grafikust is fölkértek, jót tett ennek a szakmának. Nem ártott az ezzel járó verseny.
WLB: Ezt a kiállítást, sőt az előzőt is az egyik igazi plakátosmester, Árendás József nyitotta meg. Kik a kedvenceid ebből a hőskorból?
B. M.: Nagyon nehéz kérdés, nem szeretnék senkit sem kihagyni. Kemény György, Árendás József, Helényi Tibor, de ott van Bakos István, Mayer Gyula. Mindenkinek megvannak a maga sajátosságai, érdekességei.
WLB: 2007-ben még nem volt ennyire ismert műfaj a plakát, a te gyűjteményed viszont az aukcióknak köszönhetően, a blogod miatt folyamatosan pörög, és úgy tűnik, egyre több helyre szivárog be ez a műfaj, akár a lakberendezésben is. Hogyan értékeled a saját szerepedet ebben?
B. M.: Fél órája ülünk ebben a picike kiállításban, és ez alatt az idő alatt is sokan bejöttek körülnézni, akár családok is. Az, hogy én hogy értékelem saját magamat, nem annyira fontos. Örülök, hogy jönnek a kiállításra, és nemcsak az a társaság, akinek ez – mondjuk – a kora miatt fontos, hanem fiatalok is. Fontos lenne ezt közgyűjteményben majd elhelyezni, hogy kutatható legyen, fennmaradjon ez a darabja a korszaknak. Az én magamról alkotott képem az, hogy van egy őrült, aki mindent megtesz azért, hogy ez a dolog fontosabbá váljon, mint ahol tart.
A kiállításról részletesebb infót itt olvashattok, otthoni filmezéshez pedig ezeket a sorozatokat ajánljuk.
