A Fővárosi Állat- és Növénykert Mérgesházában nemcsak egzotikus hüllőket csodálhatunk meg, hanem egy „nagyon magyar” kígyóval, a rákosi viperával is találkozhatunk. Sőt, a hüllő fajmegőrzési programját kiállítás is ismerteti.
Aki pedig figyelmesen olvassa a természetvédelmi tematikájú oldalakat, az találkozhatott a hírrel, hogy 2024-ben Ócsa és Inárcs között rákosi viperákat engedtek szabadon. Vajon hogyan jutott el odáig a faj, hogy emberi gyámkodásra legyen szüksége a túléléshez, és miként működik a rákosi vipera fajmegőrzési programja? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Halpern Bálinttal, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) munkatársával, a rákosi vipera megmentéséhez kapcsolódó európai uniós LIFE program vezetőjével.
Az ember környezetalakító tevékenységét nagyon rosszul viselik
„A fajt a 19. század végén írta le Méhely Lajos, és a 60-as évek végéig viszonylag gyakorinak számított a gyepes-vizes élőhelyeken” – tudjuk meg Halpern Bálinttól.
A Hanság lecsapolása során az ifjúsági táborokban külön viperaőrök voltak, akiknek az állatok agyonütése volt a feladata.
A 70-es években viszont egyértelművé vált az illetékesek számára, hogy a rákosi vipera veszélyben van, és ha így folytatódik, akkor a faj örökre el fog tűnni – ekkor helyezték védelem alá. Mára pedig a legmagasabb szintű védelmet élvezi, de önmagában ez sem lenne elég a fennmaradásához. A rákosi viperának ugyanis – sok más élőlényhez hasonlóan – szembe kell néznie egy hatalmas kihívással: az ember által átformált természettel.
Felszámolt élőhelyek
Méhely Lajos már a faj leírásakor leszögezte, hogy a rákosi vipera nagyon rosszul viseli az ember környezetalakító tevékenységét. Hungarikum kígyónk természetes élőhelyei a gyepek, azok a növénytársulások, amelyekben nincsenek fás szárú növények. Laikus szóhasználattal a magas fűvel borított mezők,
ilyen élőhelyekben pedig sokáig gazdag volt a Kárpát-medence.
A mezőgazdaságban a 19. századig kézzel kaszáltak, vetésforgót alkalmaztak, vagyis a rendelkezésre álló területnek csak egy részét használták intenzíven, a többit meghagyták gyepnek vagy ugarnak. A gőzgép, majd a robbanómotoros gépek megjelenésével azonban lehetségessé vált több száz hektár egy időben történő megművelése. Egyre kevesebb lett az olyan, magas fűvel borított terület, amely a rákosi vipera igényeinek megfelelt.
Ráadásul a vipera elmozdulási képessége nagyon kicsi, néhány száz négyzetméteren éli le a teljes életét
– fejezi be a gondolatmenetet Halpern Bálint.
Hova tűntek a lápok?
A másik kulcskérdés a rákosi viperák életében a víz, amit aktívan fogyasztanak. A 19., majd a 20. században csúcsra járatott mocsár- és láplecsapolások, illetve az egyre gyakoribb aszályok szintén a faj megmaradása ellen dolgoztak.
„Ha a szárazabb periódust egy nedvesebb követi, azt el tudják viselni” – vázolja a helyzetet Halpern Bálint. „Odafigyeléssel kell a vízzel gazdálkodni ezekben a térségekben, amennyire csak lehet, benne kell tartani a vizet a tájban, nem kiereszteni a csatornákon. A nedves területek lecsapolása egy két-háromszáz éves folyamat volt, melynek során átalakítottuk a mocsarakat, lápokat.
A Kiskunság és a Hanság már tényleg a »lavór alja«, ha ezeken a területeken sincs víz, az azt jelenti, hogy sikeresek voltunk abban, hogy a tájból elvezessünk minden vizet, többek között a belvizet is. Most jövünk rá, hogy ez hatalmas hiányt jelent a mezőgazdaságnak – többek között. Újra kellene gondolni a vízgazdálkodást, és messze nem csak a viperák miatt.″
Megindul a tenyészprogram
Mára kevés olyan vizes gyep maradt fenn, amely megfelel a rákosi vipera „igényeinek”, ráadásul ezek is szigetszerűen, egymástól elvágva léteznek. Ebből az is következik, hogy egy-egy élőhelyen kevés példány élt együtt. Halpern Bálint a 2000-es évek elején csatlakozott a viperavédelmi programhoz, akkor 11 populációt és körülbelül 500 egyedet tartottak számon. „Felmerült az a gondolat, hogy a helyzet menthetetlen, hiszen nagyon kevés egyed maradt fenn, a faj genetikailag elszegényedett” – tudjuk meg az MME munkatársától.
Szerencsére ez a félelem nem igazolódott be.
Halpern Bálint hozzáteszi: fontos, hogy nem egy-egy populáció genetikai állománya volt elégséges a faj fennmaradáshoz, hanem az összes megmaradt példányé. A Kunpeszér mellett található Rákosivipera-védelmi Központban évek óta szabadtéri terráriumokban tenyésztik a hüllőket.
„Illegális tartóktól induló pletykákból tudtuk, hogy nehéz tartani ezt az állatot” – mesél a kezdetekről Halpern Bálint. „Sok olyan hang volt, hogy ez a vállalkozás kudarcos lesz, de végül kialakítottuk a viperatartás mikéntjét.”
A központban felnevelt viperákat a program munkatársai szabadon engedik. A tenyésztés sikerét jelzi, hogy a kutatók nem egy példánnyal hosszú évek után is „összeakadtak” a természetben, sőt, ezek az egyedek szaporodni is kezdtek élőhelyükön.
Visszafordított folyamatok
A viperák tenyésztése viszont nem old meg egy jelentős problémát: az élőhelyekét. A rákosivipera-védelmi program a nemzeti parkokkal együttműködve igyekszik kisebb, egymástól elszigetelt területeket egybenyitni, ezeket fejleszteni, úgy, hogy alkalmassá váljanak a rákosi viperák fogadására.
A már említett, Ócsa melletti területen például a 70-es években pusztultak ki a viperák. A helyi bányató létrehozása az utolsó szöget jelentette a populáció koporsójába. Azon a helyen előtte közösségi legelő volt, a kitermelt kavics miatt azonban a talajvíz szintje lecsökkent, ami a viperák szempontjából élhetetlenné tette a területet. A fajmegőrzési program keretein belül ezt a folyamatot fordították vissza, és gyepet alakítottak ki egy helyi gazdálkodóval és a Duna–Ipoly Nemzeti Parkkal együttműködésben. A terület a tavalyi évben alkalmassá vált arra, hogy viperákat engedjenek szabadon rajta.
A biológiai sokféleség megőrzése közös felelősségünk
Talán (lehetőleg egyre kevesebben) vannak olyanok, akikben megfogalmazódik a kérdés, hogy miért kell egy mérges kígyót védeni. A felvetésre több válasz is létezik, elsőként az, hogy a rákosi vipera a miénk, magyaroké.
A faj endemikus élőlény, kizárólag a Kárpát-medencében honos
– tudjuk meg Halpern Bálinttól.
A másik válasz kulcsszava a biológiai sokféleség. „Ha az élővilágból kiesik egy-egy láncszem, az következményekkel jár. A rákosi vipera kártevőknek tekintett állatokat, például rágcsálókat fogyaszt, de régen a sáskajárások alkalmával tudták mérsékelni a bajt, mert azokat az állatokat is fogyasztották. De nem csúcsragadozóról van szó, őt is sokan megeszik, például a róka, a borz vagy a gólya. A fokozottan védett kígyászölyv számára szintén táplálékot jelent.” Vagyis a rákosi vipera fontos tagja a gyepes élőhelyek táplálékláncának, az élővilág mindenképp szegényebb lenne, ha végleg eltűnne.
Csak ritkán láthatók
Halpern Bálint hangsúlyozza, hogy bár a rákosi viperának van mérge, nem kell tőle félni, elég pár egyszerű szabályt betartani. „Általában nem személyes élményeken alapul a kígyóktól való rettegés. Azt tanultuk, hogy félni kell tőlük, és a félelmünk mellé tulajdonságokat rendelünk. Ezek az állatok nagyon máshogy élnek, mint mi, végtagok nélkül a földön csúsznak, ezt nekünk nagyon nehéz megérteni, innen is jöhet a viszolygás.”
Magyarországon a rákosi vipera mellett még egy méreggel rendelkező kígyó él, a keresztes vipera. Ez az utóbbi a „notóriusabb”, de így is csak évi pár marás történik általa Magyarországon. Ennek az az oka, hogy ő – a rákosi viperával ellentétben – erdőkben él, a kirándulóknak alkalmuk van találkozni vele. Ha ilyen helyre megyünk, akkor zárt bakancsban túrázzunk, ha meglátunk egy viperát, ne próbáljuk elhajtani a kezünkkel, és semmiképp ne tegyünk kísérletet arra, hogy megfogjuk (ezt a fokozott védelem amúgy is tiltja).
De jellemzően nem fogunk egyik viperafajjal sem találkozni, hiszen kifejezetten kerülik az embert, próbálnak rejtőzködni előle, vagy – ha ez nem sikerül, akkor – elmenekülnek. Ők is el szeretnék kerülni azt a helyzetet, hogy marniuk kelljen. A mérgüket nem védekezésre, hanem táplálékszerzésre használják, igyekeznek spórolni vele. Leginkább akkor támadnak, ha megijednek, például ha véletlenül rájuk lép valaki. A rákosi vipera különösen rejtve él az ember elől, Halpern Bálint azt mondja, ha valaki nem keresi aktívan, akkor kizárt, hogy rátaláljon egy rákosi viperára. Az állatkerteken kívül van még egy hely, ahol személyesen is megismerhetjük ezt a különleges élőlényt: a Kunpeszér melletti Rákosivipera-védelmi Központ tavasztól őszig – előzetes bejelentkezés alapján – fogad látogatókat.
