Budapesten a 19. század végén, 20. század elején a grund a szabadidő központja volt,
„egy darabka föld, melyet egyik oldalról düledező palánk határol, s melynek többi oldalán nagy házfalak merednek az ég felé”
– olvashatjuk A Pál utcai fiúkban. Grund persze nemcsak a Pál utcában, de számos más helyszínen is létesült a városban, általában a nagy házak közötti üres telkekre jártak a gyerekek focizni, különféle grundjátékokat játszani. Maga a szó is, amely német eredetű, üres, beépítetlen telket jelent. Ahogy Molnár Ferenc írta, a pesti gyereknek ez volt az alföldje, a rónája, a síksága, „ez jelenti számára a végtelenséget és a szabadságot”.
A grundjátékok, bár idővel vidéken is elterjedtek, igazi urbánus szórakozási lehetőségnek számítottak, a grundok hosszú időn keresztül szolgáltatták ezeknek a játékoknak a továbbélését. A grundon nemcsak ezeket a játékokat tanulták meg a gyerekek, de elsajátították azt is, hogyan kell győzni és veszíteni, milyen szabályok vannak háborúban és békében, mit jelent egymás megbecsülése és tisztelete, illetve megtanulták azt is, hogy munka után édes a pihenés, hiszen sokakat csak az otthoni feladatok elvégzése után engedtek ki játszani. A grundról nagy karrierek is indultak, már ami a magyar futballt illeti; a labdarúgás nagy egyéniségei – Puskás Öcsi, Bozsik József vagy Farkas Jancsi – is a grundon nőttek fel.
Molnár Ferenc regényéből is képet kapunk a grundjátékokról: háborúban szabad volt a lándzsavívás, homokbombázás, a szabályszerű birkózás, békeidőkben még verekedni is lehetett, és persze még számos más játékot űzni az alábbiak közül:
Métázás
A méta Magyarországon a legszélesebb körben ismert és játszott kislabdás csapatjátéknak számított, mielőtt a 20. században végleg a feledés homályába veszett volna. A játék nagyon hasonlított az amerikai baseball és az angol krikett különféle változataihoz: egy levattával (métaütő) elütött labdát a kapó (védekező) csapat tagjainak kellett elkapniuk lehetőleg még a levegőben, eközben a támadó csapat játékosa gyors futással tudott pontot szerezni. A métának több változata is volt; az egyik a hosszú méta (longaméta, kifutós, szaladós vagy kutyaméta), amelynek fő kelléke egy rongylabda vagy szőrrel töltött stukklabda volt, és a már említett levatta (az 50-60 cm-es bot). A másik változat a várméta vagy várasdi, a harmadik a körméta vagy korberóta volt. A pálya általában 20–60 méteres volt, és komoly szerepük volt a métavonalaknak, amelyek mögött az ütők álltak.
Tömörkény Istvánnak köszönhetően érzékletes képet kaphatunk az egykori labdaütős gyerekjátékok hangulatáról:
„Régebben, mikor tavaszodott az idő, vagy pedig ilyen gyönge tél járt, mint most is, mikor fölszáradt az utca sara, a meleg napok megérkezését az mutatta, hogy a gyerekek előkeresték a fészerben a tavalyi dólét (kb. 15 cm hosszú, két végén kihegyezett fácska – a szerző), meg az ütőfát s felhangzott az utcán a kiáltás: egy a rugás, dólé, bicc! Ha nem volt meg a tavalyi dólé, újat faragtak a faaprító baltával, jó hegyesre, hogy nagyot ugorjon, bele is ugrott néha az ablakokba, minélfogva a vándor ablakkostolók igen örültek annak, ha elkövetkezett a tavasz.”
Golyózás
„Azt játszottuk, hogy mindenki gurít egy golyót, és akinek a golyója eltalál egy olyan golyót, ami már oda van gurítva, akkor azé az összes golyó. És sorba gurítottuk a golyókat, már volt a falnál vagy tizenöt golyó, és volt közte két üveg is” – írja Molnár Ferenc A Pál utcai fiúkban. A golyózás a francia petanque változata volt, a budapesti gyerekek előszeretettel játszották a vasgolyótól az üveggolyón át golyó híján egészen az éretlen szilváig. Többféle változatban is lehetett játszani: az egyik során mindenki letette egymástól egyenlő távolságra a saját golyóját egy sorba, majd 10 lépés távolságra egy vonalat húztak, ahonnan dobni kellett. A dobónak dobógolyójával meg kellett próbálnia eltalálni a saját golyóját, ha ez sikerült, újra dobhatott más golyójára, a kidobott golyókat pedig kivette a sorból. Ha nem sikerült a találat, akkor az eldobott golyóját is a földön kellett hagynia. A játék addig tartott, míg volt mire célozni, ha pedig elfogyott a golyó, az győzött, akinek a legtöbb golyója volt. A másik változatban egy lyukba kellett gurítani egy méterről a golyókat. Ha nem sikerült, szintén a földön kellett hagyni a golyót, amit összeszedhetett az, aki a lyukba tudta gurítani a sajátját.
Nemzetes
A nemzetes, nemzeteske vagy stukkolás egy labdajáték volt, amely során minden játékos választott egy nemzetet. Ezután egy labdát egy mélyedésbe helyeztek, a játékosok körülállták úgy, hogy aztán könnyen el tudjanak szaladni. A játékvezető szólította az egyik nemzetet: „Jöjjön az a híres-nevezetes Magyarország!”, és az a játékos, aki a nemzete nevét hallotta, gyorsan felkapta a labdát, és igyekezett valakit eltalálni, miközben a többiek széjjelszaladtak. Ha sikerült a találat, az illető rossz pontot kapott a játékvezetőtől. Ha nem sikerült, a dobó kapta a rovást. Akinek három rovása összegyűlt, kiesett a játékból. A legutolsónak maradt a győztes, ő lett legközelebb a játékvezető.
Katonás
A grundon általában igen nagy volt a katonai fegyelem, a Pál utcaiak gyakran játszottak katonást is. Mindenkinek volt rangja, aszerint beszélgettek egymással, ki milyen helyzetben volt a játékosrangsorban, ez alapján volt hadnagy, közlegény, kapitány, sőt háború idején tábornok is. A Füvészkertben komoly felszereltségük volt a nagyfiúknak; dárdák, lámpás, őrség a hídon.
„Négy-öt ponton volt erőd, és minden erődnek megvolt a maga kapitánya. Kapitány, főhadnagy, hadnagy. Ez volt a hadsereg. Közlegény, fájdalom, nem volt, csak egy. Az egész grundon a kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok egyetlen közlegénynek parancsoltak, egyetlen közlegényt egzecíroztattak, egyetlen közlegényt ítéltek holmi kihágásokért várfogságra. Talán nem is kell mondani, hogy ez az egyetlen közlegény Nemecsek volt, a kis szőke Nemecsek. A kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok csak amúgy kedélyesen szalutáltak egymásnak a grundon, még ha százszor is találkoztak egy délután.” Valószínűleg ez nemcsak a regényben, de a való élet grundjain is hasonlóképpen játszódott le.
Snóbli
A snóbli egy tippelős, blöffölős grundjáték volt eredetileg, babszemmel vagy más magokkal játszották, de kettétört gyufaszállal vagy érmével is játszható volt, vagyis bármivel, amiből három darab elfért a kézben. A játékosok egyenlő számú maggal rendelkeztek, ebből elővettek valamennyit, és a markukban tartották. A játékosoknak ki kellett találniuk, hogy az összesen kivett magok száma páros vagy páratlan-e, nehezített verzióban a magok számát kellett megtippelni. Ha valaki eltalálta, pluszmagot nyert, és az győzött, aki a legtöbb magot gyűjtötte. Idővel a snóbli a grundról a kocsmákba vándorolt, és olyannyira népszerű kocsmajátékká vált, hogy sok helyen tiltották egyidőben.
Rabló-pandúr
A rabló-pandúr játék a betyárvilágot, a szegénylegényeket és az őket üldöző pandúrokat idézte meg. A játszók két csapatot alakítottak, egyikben voltak a pandúrok (csendőrök), a másikban a rablók. Közös jelet választottak (kendő, sapka stb.), kijelöltek egy bírót, aki ellenőrizte a játék menetét, és általában kijelölték a börtön helyét és azt a játékteret is, ahol a rablók elbújhattak. Miután a rablók elbújtak, a pandúrok a keresésükre indultak, ha pedig megérintettek valakit, az onnantól fogolynak számított. A bíró a fogolyra rátette a pandúrok jelét, innentől kezdve az ő csapatuk száma nőtt. Ha az elfogott rablónak sikerült elterelnie az őr figyelmét, megszökhetett a börtönből. A rablók is foghattak pandúrt: ha legalább kétszer annyian voltak, mint ellenfeleik, és váratlanul lepték meg a pandúrt. „Egy pandúrral kevesebb” – kellett ilyenkor kiáltaniuk. A játék addig tartott, míg az összes rablót el nem fogták.
Snúr
A snúr hazárd jellegű nyerőjáték volt, pénzre ment: a pénzt megpöccintették, és ha a másik oldalára fordult, megnyerte a játékos. Egy változata szerint a pénzt a lyuk vagy vonal, palánk alja felé kellett dobni. Akinek az érméje ehhez legközelebb esett, összeszedte az összes pénzt, és megrázta, majd fej vagy írás szerint a pénznek egy részét elnyerte. Hasonló módon ment a gombozás is, amely falun és városban egyaránt kedvelt játék volt. A Blaha Lujza teret még ma is használják snúrpályaként, és bár fillérekkel ma már nem, húszforintosokkal még mindig játszható.
Források:
- Az eredet nyomában: MÉTA – Labda az erszényben XIX.
- Petőfi Irodalmi Múzeum: Grundjátékok
- Ezeket játszották a grundokon
(Borítókép: Hartyányi Norbert – We Love Budapest)
