Az utolsó ajándékok beszerzése, sütés-főzés, fadíszítés – így telik egy átlagos nap a budapesti háztartásokban december 24-én. Nem volt ez máshogy 1944-ben sem, a lakosság nagy része próbált az ünnepre figyelni, és nem a közelgő, pár naposra saccolt harcokra. Szenteste azonban nemcsak az angyalok, de a Vörös Hadsereg is megérkezett Budapestre, és kezdetét vette a II. világháború egyik legvéresebb városostroma, ami másfél hónapig tartott.

A KLOSZ pincéjébe megyek »riadni«, viszem magammal a kis karácsonyfát, amit Kont Pirinek akarok adni viszonzásképpen a könyvért. Ott lent kötözgetem rá a kék szalagocskákat a kis műfácskára, és fél füllel hallgatom amit a ház beijedt férfilakói beszélgetnek. Tárgyalják az áttörést, a hídrobbantást, és a riadó közben felhangzó durranásokra azt mondják, hogy megkezdődött Budapest ostroma most már véglegesen, úgy látszik.

A fenti sorok Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni naplójából valók, 1944. december 24-i keltezéssel. Budapest lakossága akkor már többé-kevésbé tisztában volt azzal, hogy a fővárosban ostrom lesz, hiszen azt még a sokszor ügyesen kozmetikázott híradások sem tudták elfedni, hogy a szovjet és a román hadsereg akkor Budapest határában volt, és szép lassan Vecsés, Esztergom, Érd-Nagytétény felől is bekerítették az akkor még más közigazgatási határokkal rendelkező fővárost. Magyarország területén akkor már hónapok óta folytak a harcok, sok menekült érkezett a fővárosba, de a budapestiek egy jó része még maga is vidéken született, így sokszor a saját rokonságuktól tudtak már egyet s mást a Vörös Hadseregről.

A lakosság éleslátóbb része tehát számított az ostromra – sőt, voltak, akik alig várták a szovjeteket, gondoljunk csak a gettóban éhező, zsidónak minősített magyar lakosokra, vagy azokra, akik a nyilasok kegyetlenkedéseitől rettegve, bujkálva vészelték át a napokat –, de mivel még december elején is lehetett arról hallani, hogy Róma és Athén mintájára Budapestet is nyílt várossá minősítik, a lakosság bízott benne, hogy egy pár napos pincébe költözéssel túlesnek a harcokon. A pikírt pesti humor úgy mondta, hogy már kisszakaszjeggyel lehet menni a frontra. A külön üldözésnek ki nem tett polgári lakosság ellátmánya is lecsökkent addigra, nagy készleteket így kevesen tudtak volna felhalmozni, de egy-egy zsák sárgaborsó, pár üveg zsír, pár kiló liszt és cukor a legtöbb családban akadt. 

1944. december 20-án a 2. és a 3. Ukrán Front csapatai elkezdték bekeríteni Budapestet. December 22-én áttörték a Margit-vonalat, majd a Pestet védő Attila-vonalat is. December 24-én délután, míg az emberek a karácsonyi dolgaik után szaladgáltak, megjelentek az első szovjet katonák a Szépilona kocsiszínnél. Budapest bekerítése pillanatok alatt befejeződött, és két nappal később a harcok is megkezdődtek.

De hogy élte meg ezt a polgári lakosság? Egyáltalán nem volt mindegy, hogy az egyén milyen körülmények között él: volt, aki a németek és Hitler pártján állt, hitt a végső győzelemben, félt a kommunizmustól és a szovjetektől, vagy épp illegális kommunista volt, bujkálni kényszerült, vagy egyszerűen csak túl akart lenni az egészen. A furcsa karácsonyestéről egyébként több írásos emlékünk maradt, akkoriban ugyanis még divatban volt a naplóírás. 

Tegnap karácsonyt akartunk ünnepelni, nem nagy kedvvel, mert az ágyúszót már nagyon közelről hallottuk, de a kis Pisti miatt még feldíszítettük a karácsonyfát. Délig meglehetősen csend volt, nem hallottunk rossz híreket, a rádió is csak német sikerekről számolt be. Éppen azt mondta, Esztergom ismét a kezünkön van, és Budapestről szó sem esett. De kora délután telefonhívást kaptunk apám egy barátjától – egy őrnagytól –, aki közölte velünk, hogy a Vörös Hadsereg egy éke Hűvösvölgyön át már behatolt a fővárosba Pasarétig, és az Új Szent János kórháznál súlyos harcok vannak. Mindenesetre ez derült égből villámcsapásként hatott, első pillanatban nem is tudtuk elhinni. Hogy a rádió nem az igazat mondja meg, azt tudtuk, de ilyen meglepetésre nem számítottunk. Ugyanis, erről az oldalról olyan váratlan volt, Csepel felől egy ilyen hír természetes lett volna. Állítólag Esztergomnál keltek át a Dunán, és így tudtak előrenyomulni a budai oldalon. Ez a hír a még meglévő kevés ünnepi hangulatunkat is elűzte, csak a gyerek kedvessége vidított fel egy kissé, és az ő kedvéért elfojtottuk könnyeinket, s mi is mosolyogni kezdtünk, hallva örömrivalgását a csillogó karácsonyfa láttán. Délután még átszaladtam nagymamához, ők természetesen nem sejtettek semmit. Az utcán megfigyeltem az embereket, akik kisebb-nagyobb csomagokkal siettek haza, arcukon az ünnepi várakozással. Senki sem tudott arról, ami a szívemet olyan nehézzé tette, és azt kívántam, hogy a mai napon senkinek se kelljen megtudnia a rossz hírt. Csak katonák és rendőrök siettek komoly arccal, és éppúgy nézték a többi embert, mint én, kissé irigykedve, hogy ők talán még egy szép estét tölthetnek a családjukkal, de ez nekünk nem adatott meg.

Juhász Eszter a Gellért-hegy alján, az Orlay utcában lakott ekkoriban. A 21 éves, fiatal édesanya végig vezette a naplóját az ostrom alatt. A naplót böngészve, azt más ostromnaplókkal összevetve, kitűnik, hogy nemcsak az számított az ostrom megélése szempontjából, kit mennyire üldözött a hatalom, hanem az is, hogy a város melyik részén élt. A Gellérthegyen december 24-én még úgy lehetett tenni, mintha a főváros nem lenne bekerítve, Buda másik odalán, a Széll Kálmán tér környékén már kevésbé voltak optimisták a lakosok. Az 1934-ben született H. S., aki 10 éves volt az ostrom alatt, a következőt mondta:

Mi a Szász Károly utca 1-ben laktunk, de a nagynénémék és a nagymamámék a Városmajor utcában. Karácsonykor mindig mentünk hozzájuk is, és ez akkor is így volt. A mi pincénk nem volt olyan biztonságos, volt, hogy légnyomás miatt meghalt ott egy család még a bombázások alatt, így beszéltek róla már korábban, hogy ha ostrom lesz, akkor a Városmajor utcai pince biztonságosabb. Mikor 24-én átmentünk, már a pincébe volt a karácsony. Nem volt fánk, csak pár ágacska volt befőttes üvegben, és azt díszítettük de papírral. Énekeltünk és sárgaborsó főzelék volt a vacsora. Aztán végül már nem mentünk haza, ott voltunk végig az ostrom alatt.  

Szebeny Klára két kisgyermek édesanyja volt ekkor, férje a fronton harcolt. Ők is készültek az ostromra: saját, Eszter utcai lakásukból a fontosabb dolgokat – élelmiszert, ágyneműt – már korábban áthordták a szintén II. kerületi Orsó utcába, anyósáék házába, és ő maga is odaköltözött 1,5 és 3 éves gyermekeivel. A karácsonyt azonban szerette volna saját otthonában tölteni. Közben azonban bezárult az ostromgyűrű, a szovjet csapatok előretörtek Hűvösvögy felől, és elzárták egymástól Törökvészt és a Rózsadombot. Szebeny Klára később ki is adta ostromnaplóját 103 el nem küldött levél Buda ostromáról címmel, melyben a következő módon kezdi a beszámolót december 26-án:

…karácsonyra mindenáron haza akartam jönni, és most itt ragadtam az Eszter utcában, mert visszamenni pillanatnyilag lehetetlen. A János kórháztól nem engedik tovább az embereket, telefonálni sem lehet arrafelé. Ez roppant buta dolog, hiszen azért csináltuk az egész átköltözést, hogy adott esetben ott legyünk (az Orsó utcában), és most mégis itt vagyunk. Majdnem minden holmim ott maradt, itt csak egy váltásnyi ruhanemü van, de gyufa, gyertya, stb. és rengeteg szükséges dolog hiányzik. Még élelem aránylag inkább van itt is, persze remekül jött a liszt, griz, alma, tej, tojás, amit még utóljára tudtál küldeni. A helyzet jelenleg az, hogy az állandó ágyuzás és egyéb bummok miatt véglegesen leköltöztünk a pincébe, ágyakkal, szőnyegekkel berendezkedtünk, sőt fütünk is. Ez az állapot kibirhatónak nevezhető, ha nem tart túl soká. A gyerekek se sokkal nyugtalanabbak, mint máskor, csak persze nagyon piszkolódik és rongálódik a ruhájuk lenn.

December 27-re érezhetően komolyodik a helyzet:

Az ostromállapot kezd komolyabbá válni: tegnap este bemondta a rádió, hogy öt után nem szabad az utcán járni, csoportosulni, rémhírt terjeszteni, stb.[…] A gáz, viz és telefon egyelőre még müködik, illetve a telefon nálunk sajnos ki van kapcsolva, de van azért benne élet. Délelőtt még aránylag nyugalom volt, persze azért állandó puffogtatások voltak. Karcsi elment a Fő utcán egész a Lánchídig, azért járnak civilek is az utcán – a Margit köruton alig van ép ablak. Déltájban azonban igen közeli becsapódások következtek, alig maradt ép ablakunk. Most már csak a mi hálószobánkat fütjük, annak ablakait megcsinálták, a többit nemigen használjuk. Közben a légnyomás elszakította az utcáról bejövő villanyvezetékünket, igy már két ok is van rá, hogy ne égjen a villanyunk.

Pentelényi János az Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasorban élt, egy öt emeletes bérházban, feleségével és két kisgyermekével. A csepeli Weiss Manfréd-gyár mérnöke egy francia kockás füzetben vezette ostromnaplóját. Karácsony három napjáról így ír:

Egész nap készülődtünk a szent estére. Délelőtt beállított hozzánk Baloghy barátom, és egy libát ajánlott fel elég magas áron, amit autójával hozott fel vidékről. Rövid fontolgatás után elhatároztam, hogy megveszem, mivel úgysem volt husunk az ünnepekre. Sopronból ezévben nem érkezett csomag. Elmentem Baloghyval a libáért egy Csalogány utcai garage-ba. Az utcán ideges hangulat uralkodott. Az em­berek nagy csomagokkal szaladgáltak ide oda, a villa­mosközlekedés valami okból reggel óta szünetelt. Néhány gőzmozdony füstölve dübörgött végig a Margit köruton, hosszu tehervonatokat tologatva. Magyar és német katonai autók száguldottak mindenfelé, és nyilas őrségek járták az utcákat. Csepel szigetén, Vá­cott és Budapest környékén erős harcok folytak az előrenyomuló oroszokkal. Délután feleségem a libát sütötte, én pedig karácsonyra készülődtem. A gyerekek erősen köhögtek, szamárköhögés-gyanusak voltak, de azért jókedvüen várták a Kis Jézuskát. A napok óta hallható távoli ágyudörgés egyre erősödött, és az állandóan Budapest légterében cirkáló zavarórepülőgépek helyenként bombáztak. A Széll Kálmán téren és a mi környékünkön is bombák robbantak, amik alaposan megremegtették a házat. Feleségem nagyon félt, és én magam se tudtam megállapítani, hogy akna, bomba vagy gránát volt-e a közeli becsapódás. A szent estét a családi körben aránylag nyugodtan ünnepeltük, bár ez volt a legrosszabb karácsony, amit idáig megértünk.

December 25-én, majd 26-án a helyzet még nehezebb lett, addigra, akárcsak a többi visszaemlékezésben, állandóvá váltak a lövések, és egyre érezhetőbb, hogy a reméltekkel ellentétben az ostromnak nem lesz vége pár nap alatt.

Karácsony első ünnepe. Heves ágyuzásra ébredtünk. Az utcán alig jártak emberek. Híre jött, hogy az oroszok elfoglalták Budakeszit, és a Pasaréti utnál támadnak. Házunk körül egyre több akna robbant. Feleségem és a gyerekek szörnyen féltek. Egy egy közeli becsapódásra, az irtózatos reccsenésre összerázkódtak. Próbáltam őket vígasztalni, de nem használt. Teljesen az arcvonalba kerültünk. Magyar ellentámadás megindulásáról beszéltek. A gyerekek tovább köhögtek. Délután kissé ritkultak a becsapódások, és a ház előtt néhány kisgyereket sétáltattak szülei. Elhatároztam, hogy Babykát levegőre viszem. A Széna téri gyógyszertárba igyekeztünk, ahol a szamárköhögés elleni gyógyszer már meg volt rendelve, csak érte kellett menni. Az Olasz fasor elején egy 7.5 cm-es ágyu volt tüzelőállásban, és polgári lakosság állta körül a katonákat. A Térképészeti Intézetnél egy 4 cm-es és 8.8 cm-es ágyu csöve meredt az Uj Szent János Kórház felé. Amikor a Retek utca közepén mentünk, irtózatos robbanás reszkette meg a levegőt, de körülöttünk nem történt semmi. A Széna térre érve láttuk, hogy a Szegényház előtti járdára esett az előbb egy 12 cm-es orosz akna, és végzett kisebb rombolásokat, és a környék összes ablakait kiverte. A járda szélén egy kutya hevert élettelenül. A patikához siettünk, de nem engedtek be. Egy pillantás az üvegajtón át, és láttam, amint nagy embertömegben néhány ember feküdt a földön. Élesztgették őket, és elsősegélyben részesültek a patikában az előbbi akna áldozatai. A gyógyszert nem tudtam kiváltani.

Karácsony másodnapján rettenetes éjszakánk volt. A szinte kibirhatatlan ágyuzás miatt felkeltünk éjjel, és a gyerekekkel lementünk a pincébe. Aludni sehogyan sem tudtunk, csak ültünk az óvóhely padjain. Éjfél után ujra felmentünk a lakásba, és állandó csatazajban, géppuska és ágyutüzben értük meg a reggelt. A nap legnagyobb részét az óvóhelyen töltöttük, csak az étkezésekre merészkedtünk fel a lakásba. Minden nagyobb robbanásra sírógörcsöt kapott feleségem és Babyka. A gyerekek sírtak, köhögtek, hánytak és fuldokoltak a szamárköhögési rohamban. Állítólag Budapest teljesen be volt kerítve, és az oroszok az Uj Szent János Kórházat is elfoglalták. Az Olasz fasor végén volt az arcvonal. A közelünkben felállított ágyuk dörögtek egész nap.

A borzalmakat azonban lehet még fokozni, egy pár napon belül az összes szemtanú közösen állítja, hogy ép ablak híján a mínusz 10-12 fokos hidegben a pincébe költöztek, ahol több család várta összezsúfolva, éhesen, piszkosan a harcok végét. Voltak, akik jobb helyzetben voltak – távolabb éltek a harcoktól, volt bőven tartalékuk élelmiszerből, fából, családdal voltak –, és voltak olyanok, akik még az átlagosnál is kiszolgáltatottabb helyzetben voltak. A vidékről Pestre költözött cselédek, a keveseket ismerő menekültek, azok, akik bujkálni kényszerültek, és természetesen azok is, akik a gettóban próbáltak túlélni. Bokorné Szegő Hanna későbbi jogászt 19 éves kismamaként 1944 decemberében napokig fogva tartották férjével a svábhegyi Majestic Szálló épületében, majd férjétől elszakítva a hírhedt Városmajor utcai nyilasházba hurcolták, ahol szemtanúja volt az ott lévők megkínzásának. A nyilasház után az alsóneműre vetkőztetett csoportot a Lánchídhoz terelték, ahol Kun páter, a hírhedt nyilas azt mondta nekik: 

Most pedig megkegyelmezünk nektek Jézus Krisztus nevében, mert karácsony éjszakája van, és beviszünk a gettóba.

Források:

(Borítókép: Ludovika - Fortepan)

Címkék