1956. október 25-én a Kossuth téren összegyűlt fegyvertelen tömegre több helyről kezdtek lőni: a környező épületekből és a sortűz előtt még barátságosnak tűnő szovjet páncélosokból. Visszamlékezések és kutatások alapján nagyjából egy-másfél órán át tartott az egész, amiben több sorozatban is lőtték a menekülőket, akik között egyaránt voltak nők és férfiak, tanulók és dolgozók. Arra, hogy pontosan ki adta le az első lövést, ki adott parancsot, hányan haltak meg, illetve miért gyűlt össze pont a hatalmat reprezentáló épületek között a tömeg, a mai napig nincs egyértelmű válasz.
Október 23-a is egy békés, a kommunista pártvezetés és a szovjet megszállás elleni diáktüntetésnek indult, amelyből végül egy nap alatt fegyveres felkelés lett. Két nappal később az események ismételni kezdték magukat: egy többezer fős tömeg indult a Kossuth tér felé, ám
amit békés megmozdulásnak gondoltak, abból kora délutánra vérfürdő lett.
Ahogy a visszaemlékezésekből kiderül, senki nem sejtette, hogy az Országház előtti téren sortüzet adnak majd le rájuk, hiszen miközben az Astoriától és a környező utcákból vonultak, végig a szovjetekkel barátkoztak. Az emberek felmásztak a tankokra, lyukas zászlókat és röplapokat adtak a szovjeteknek, akik úgy viselkedtek velük, mintha átállnának.
Ugyanakkor vannak olyan elméletek, melyek szerint itt egyáltalán nem egy spontán tüntetésről volt szó, többek között Jobbágyi Gábor is arról ír, hogy „szervezett provokátorok mintegy behajtották a fegyvertelen, békés tömeget több irányból is a térre”. A két nappal korábbi események miatt a politikai vezetés a szovjet csapatokkal védte az Országházat és a tér körül lévő hatalmi központokat, és már 25-e előtt döntöttek a forradalom elfojtásáról. Apró Antalt bízták meg azzal, hogy ha kell, „fegyveres harc, véráldozatok árán” is védje a középületeket, a hatalmi központokat.
A Kossuth téri tömeggyilkossággal kapcsolatban több kutatás is folyt, illetve folyik, és alapvetően két elmélet van arra vonatkozóan, hogy ki adta le az első lövést, vagy ki adott tűzparancsot. Az egyik szerint a forradalom idején Budapesten tartózkodó KGB-elnök, Ivan Szerov épp szemlére indult a Magyar Dolgozók Pártjának székházából a Kossuth tér felé (természetesen magyar és szovjet tisztekkel, valamint harckocsival fedezve), és látva a tüntetők és a szovjetek barátkozását, nemtetszésként figyelmeztető lövések leadására adott ki parancsot. A másik elmélet szerint Szalay Zoltán ÁVH-alezredes parancsára adta le az első lövést a Margit híd irányából érkező orosházi határőr alakulat. Bárhonnan érkeztek is az első golyók, láncreakcióként beindult a sortűz, és kitört a pánik.
Mindenhonnan lőttek, többek között a Földművelésügyi Minisztériumból, az Országházból és a téren lévő páncélosokból. A tömeg egy része megpróbált a tankok, a metróépítés miatt a téren álló felvonulási épület és a minisztérium, valamint az egykori Igazságügyi Palota (1957-től a Nemzeti Galéria használta az épületet) árkádjai mögött fedezékbe jutni – sikertelenül. Máig nem lehet tudni, hogy a zűrzavar pontosan hány áldozatot követelt, de a belvárosi kórházak mind megteltek, a Kossuth téren legalább 88 halott volt, és durván 200 sebesült.
Én nem gondoltam, hogy az emberi testbe csapódó lövedék olyan, mint a dobpergés. Egy öregasszony felszólt, hogy fogjam meg. Felhúztam, de a lövések tovább tartottak, az öregasszonyt kilőtték a kezemből. Akkor már a ballonkabátom csupa vér volt, és ami még rosszabb, agyvelő. És akkor elém jön, hogy nekem ezt meg kell úsznom, mert otthon várnak rám.
Így emlékezett vissza Callmeyer Ferenc építész, aki a mészárlásra emlékezve 2001-ben a Földművelődési Minisztérium falába illesztett bronzgömbökből álló emlékművet tervezett. A helyszínre érkező mentősöket letaglózta a látvány, nem számoltak ekkora vérengzéssel és brutalitással, de az nyilvánvaló volt számukra, hogy a mentőautók túl picinek bizonyultak ennyi sérült elszállítására.
Bokáig jártunk a vérben. Válogatnunk kellett, kinél nagyobb az esély az életben maradásra – emlékszik vissza Kovács Gábor mentős.
Bár a Kossuth téri vérengzés volt az 1956-os forradalom legdurvább eseménye, a sortüzek alkalmazása egyáltalán nem volt ritka. Erődemonstrációként, elrettentésként és megfélemlítésként országszerte eszközként használták ekkor a sortüzeket, melyek során több mint 300 ember vesztette életét.
Forrás:
- Jobbágyi Gábor: A Kossuth téri tömeggyilkosságról, Magyar Szemle, 2013
- Kovács Balázs: A Kossuth téri sortűz, 2023
- Molnár Adrienne, Kőrösi Zsuzsanna, Keller Márkus: A forradalom emlékezete. Személyes történelem, 1956-os Intézet, 2006
- Molnár Pál: A Kossuth téri vérengzés, Magyar Szemle, 2001
- Az első lövés (rövidfilm)
(Borítókép: Nagy Gyula - Fortepan)
