2024-ben is lesz Verzió Filmfesztivál jobbnál jobb dokumentumfilmekkel, és az idei alkalom már a 21. lesz a sorban. A november 6. és 13. között zajló vetítések négy helyszínen lesznek: a Toldi mozi mindkét termében, a Művész mozi Chaplin termében, a CEU Budapest Nádor utcai épületében, valamint az Adaptér nevű kreatív technológiai tudásbázis XI. kerületi fogadóterében. De nemcsak Budapesten, hanem egyes vidéki városokban (Pécs, Szeged, Kecskemét, Szombathely, Debrecen és Miskolc) is lesznek vetítések. Mint minden évben, idén is számos izgalmas film került a repertoárba, ezek közül válogattunk ki és néztünk meg ötöt.
Az elveszett Mozi könyv (The Lost Notebook)
Ida Marie Gedbjerg Sørensen dokumentumfilmjének erős magyar vonatkozása van: a dán rendező keze ügyébe került egy, az átlagosnál nagyobb filmrajongó magyar férfi régi notesze, amiben akkurátusan gyűjtötte filmélményeit, melyekben a II. világháború végétől egészen a rendszerváltásig, a berlini fal leomlásáig részesült. Összesen 2158 filmet látott. A rendező pedig a notesz alapján nyomozásba kezd, hogy a férfi nyomára bukkanjon, és választ kapjon a feljegyzések alapján benne felmerült kérdésekre: ki volt ez az ember, és miért érezte fontosnak azt, hogy precízen vezesse egy füzetben a moziélményeit. Megtalálja és meg is látogatja a férfi családját, a hozzátartozóit, beszélget velük, és eközben feltárulnak a családi titkok, traumák és a fordulatokban gazdag történetük, a középpontban a férfival meg a filmrajongásával. Megismerjük a filmeket, amiket látott, a régi mozikat, ahol megnézte ezeket, és azt is megtudjuk a lírai hangulatú filmből, hogy Ács István (merthogy neve is van a mozirajongó férfinek) leszármazottai és rokonai ugyanolyan hatalmas filmfüggők, mint amilyen ő is volt. A szemünk előtt bontakozik ki egy tipikus kelet-közép-európai, közelebbről magyar család sorsa, ami nem úgy alakult, ahogy tervezték, a vágyak vágyak maradtak, de ami menekülést jelent a valóságból, vagy vágypótlékként szolgál, ami a boldogságot jelenti egymáson túl, azok a filmek. Nagyon szép és szívhez szóló munka Ida Marie Gedbjerg Sørensen dokumentumfilmje.
Mélypont érzés
Miklós Ádám dokumentumfilmje egykori függőkről szól, akik le akarnak szokni a cuccról, és ennek a folyamatnak az első másfél évét követi nyomon a rendező. Főhőseink ketten vannak. Boróka nagyon nehéz családi körülmények közül jön, ezek elől menekült a drogozásba, míg Szilveszter a szexuális orientációja elől, amit sok szempontból nem volt könnyű, sőt nem is tudott felvállalni. Ők ketten egy csoport, az egykori függők által vezetett Megálló Csoport Alapítvány foglalkozásain vesznek részt, közben igyekeznek tiszták maradni és minél önazonosabbá válni, megismerni meg felvállalni önmagukat. A film kettőjüket követi, ők pedig megnyílnak a néző előtt, olyan szélesre tárják az ajtajukat, amennyire csak lehetésges: kendőzetlenül beszélnek magukról, az érzéseikről és a droggal teli múltjukról. Megrázó hallgatni e két törékeny alakot, akik tényleg komoly küzdelmet folytatnak, amely valószínűleg végigkíséri majd az egész életüket. Ebben pedig nagy segítséget nyújt nekik a Megálló Csoport Alapítvány, melynek munkatársai extrém eszközökkel igyekeznek segíteni a függőknek lejönni a cuccról, erősnek maradni és szembenézni önmagukkal. Ilyen extrém eszköz például a sziklamászás, ami tökéletes analógiaként szolgál: egy-egy kőfal megmászása és a cuccról való lejövés hasonlóan embert próbáló és jellemformáló, -erősítő feladat.
Még nem az vagyok, aki lenni akarok (I′m Not Everything I Want To Be)
A Háttér Társaság és a Cseh Centrum támogatásával az idei Verzió programjába került, cseh, szlovák és osztrák koprodukcióban készült filmet a cseh Klára Tasovská készítette. Választott főhőse egy cseh származású fotós, Libuše Jarcovjáková, aki az 1968-as prágai tavasz és a szovjet tankok inváziója után (abban az évben volt 16 éves, és már akkor rengeteget fotózott) határozza el, hogy felszabadítja magát a csehszlovák rezsim és a kommunizmus fojtogató légköre meg a korlátok alól. Ehhez pedig – kezdő fotósként – a kameráját hívta segítségül. Útja során előbb saját hazájában, majd Berlinben és Tokióban csupa olyan témát keresett, amiben a szabadságot vélte felfedezni. A film az évtizedek során készített több ezer képének, valamint profi fotóssá és önazonossá válásának a története. A dokumentumfilm különlegességét az adja, hogy miközben a főszereplő lassú monológját halljuk, közben csupa állókép illusztrálja az elhangzottakat, Jarcovjáková fekete-fehér fotográfiái. Ettől sokkal átélhetőbbé, kézzelfoghatóbbá és személyesebbé válik a történet, mint ha csak beszélő fejeket vagy akár korabeli filmrészleteket látnánk. Hisz a fotós szavait a saját képei támasztják alá, melyeknél nem is kell hitelesebb illusztráció. A film 1968-ban kezdődik, és a világ legnevesebb fotófesztiválján (melyet a franciaországi Arles-ban tartanak évről évre) ér véget, ahol Jarcovjákovának nagy sikerű életmű-kiállítása volt 2019-ben. Reméljük, hozzánk is eljutnak a képei valamikor.
Queendom
Agniia Galdanova orosz származású filmes, aki azonban filmjét nem hazája égisze alatt, hanem amerikai–francia koprodukcióban készítette el, nem véletlenül. A Queendom az Itt vagyunk LMBTQ+ blokk részeként kerül vetítésre, amit a Háttér Társaság és az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetsége támogat. A film egy queer művészt, Genát követi nyomon, aki a film rendezőjéhez hasonlóan orosz származású. Csak hát a saját neméhez vonzódik, ráadásul bizarr jelmezeket öltözve tart nyilvános performance-okat. Látványos jelmezeinek kellékeit, alapanyagait innen-onnan szedi össze, a hatásuk pedig túlvilági és sokak számára provokatív. Rögtön a film elején láthatunk is egy jelenetet (de hasonlókat később is), amikor biztonsági őrök kiküldik őt egy élelmiszerüzletből – a kisgyerekek védelmére hivatkozva. Persze minek ment oda, és miért úgy, ahogy, adja magát a homofób kérdés, és a választ a film meg maga Gena adja meg: egész lénye és élete arról szól, hogy felhívja a figyelmet arra – nagyon leegyszerűsítve –, hogy furcsaság ide vagy oda, ő is ember, nem pedig szörnyszülött, aki ugyanúgy csak élni szeretne, normálisan, szeretetben, békében, mint bárki más. Ennek ellenére folyamatos zaklatásnak és erőszaknak van kitéve, ami gyakran konkrét életveszélyt jelent. Hogy mindezt Gena nem pont a toleranciájáról híres Oroszországban, azon belül is Moszkvában műveli, arra mondhatjuk, hogy meggondolatlan, maga alatt vágja a fát, önsorsrontó vagy hülye. De nézzük inkább a másik oldalról (meg nézzük meg a filmet!), és akkor már olyan jelzők jutnak az eszünkbe, hogy bátor, önfeláldozó meg hősies. Végül is a saját testi épségét és életét kockáztatja nap mint nap egy teljes közösség elfogadtatásáért, megértetéséért.
The Stimming Pool
A British Council és a budapesti Brit Nagykövetség támogatja a brit tematikus blokkot, melynek részeként ez a különös film látható a Verzión. Az angol film első számú rendezője egy dokufilmes nagyágyú, Steven Eastwood, aki azonban elsősorban összefogta a teljes projektet meg a többieket, az alkotótársait, vagyis a The Neurocultures Collective tagjait, akiket az autizmus különböző formái jellemeznek, és filmeket szeretnének forgatni önmaguk kifejezésére, a nagy többséggel való kommunikációért, és ehhez keresik a formát, az eszközt, a hangvételt. Ezt a terápiás gyakorlatnak is felfogható folyamatot, pontosabban folyamatokat mutatja be a film, merthogy az autista művészek öten vannak, és természetesen mindannyian más-más felfogású vizuális munkát készítenek. De az alig egyórás – inkább kísérleti, mint hagyományos – dokumentumfilm nagyban különbözik az autizmus tematikájú filmektől: míg utóbbiak autistákról szólnak, Eastwood és társai filmje viszont arról, hogyan látnak ők, végeredményben arról, milyen is autistának lenni, milyen az a szemüveg, amin keresztül a világot, a filmjeiket és a filmkészítési folyamatot szemlélik.
Verzió Dokumentumfilm Fesztivál 2024
Program adatai
(Borítókép: részlet Az elveszett Mozi könyv - The Lost Notebook című filmből, fotó: Domonkos Balázs)
