„Nagyon sokan élünk szorongásban, amiért nem tudunk bocsánatot kérni vagy megbocsátani” – Elefánt-interjú

We Love Budapest: A Budapest Parkban találkozunk. Hangolódtok a június 7-i koncertre, a Semmi lemezbemutatójára? Hol tart most a folyamat?

Tóth András: Mi lélekben és agyban nagyon régóta készülünk a koncertre, már a lemezfelvétel közepe óta tervezgetjük, hogy pontosan mit és hogyan szeretnénk csinálni. Vannak a zenekarnak felelősei, például Kovács Zoli (a zenekar billentyűse – a szerk.) vagy Pass Andi színházi rendező, akik azzal foglalkoznak, hogy megvalósuljanak az elképzeléseink, és összeálljon a műsor. Szerintem most tartunk nagyjából a folyamat felénél. És hát izgulunk, mint az állat, mert nem csináltunk még itt, a Budapest Parkban bemutatót.

Szendrői Csaba: Nemcsak a zenei részével kell készülnünk ilyenkor, hanem vannak olyan háttérmunkálatok, amiken egy egész csapat dolgozik. Pass Andiék foglalkoznak a vizuállal és azzal, hogy mi történjen a színpadon, majd következik, hogy színpadra kell állítani a zenét is, amiben Zoli egy összekötő kapocs. Ő egy programozó szintjén, mint egy mérnök rakja össze magát a technikai hátterét a koncertnek, és összeköti aztán ezt a vizuállal. 

WLB: Már csak amiatt sem egyszerű, mert az új album néhány számában az énekhang erősen torzított. Technikailag kihívás lehet, hogy koncerten is úgy szóljanak ezek a dalok, ahogy szeretnétek.

T. A.: Igen, meg alapból minden lemezünkön igyekszünk olyan zenéket csinálni, amelyek nekünk is kihívást jelentenek, amilyeneket eddig még nem csináltunk, és ez technikailag is frissítő. Szóval mindig van mi miatt izgulni.

Sz. Cs.: Ezen a lemezen még inkább a dalhoz van szabva az, ahogy megszólal az ének. Amit megcsináltunk a stúdióban, azt szeretnénk most a lehető legjobban a színpadon is reprodukálni. De ez nem csak az énekre igaz, tehát alapvetően minden hangszernél így van. És ez egy külön folyamat, amin a próbák mellett még dolgozni kell.

WLB: A közönségetek már megszokta, hogy a sanzontól kezdve egészen az elektronikusabb hangzású dalokig játszotok a koncerteken. De nektek milyen az, amikor a színpadon egy dühös-zúzós Van harag után le kell csendesedni a Bocshoz?

T. A.: Már régóta szándékunk, hogy egy koncerten belül legyenek olyan pontok a műsorban, ahol nagyot esünk a csúcsponthoz képest, ahol nagy a kontraszt. Szerintem ettől tud megjegyezhető és nagyon érdekes lenni a műsor, és nem folyik egybe tartalmilag és hangulatilag. 

Sz. Cs.: És nekünk ez így kényelmes, hiszen mi is úgy hallgatunk zenét, hogy a kedvenc dalaink hullámvasútszerűen követik egymást. Ez az, ami szórakoztat, és végső soron ennyi idő után az a legfontosabb, hogy mi ne unjuk saját magunkat. Úgyhogy ez egy önző dolog is egy kicsit. És szerintem a közönség pont azért tud minket szeretni, amiért mi is magunkat, ebben pedig benne van a kiszámíthatatlanság.

T. A.: Sokszor mondták külső fülek azt a zenénkre, hogy eklektikus, és ez abból is fakad, hogy mi öten is különböző emberek vagyunk. Tehát amilyen dalokat összerakunk, akár egy lemezen, akár egy koncerten, az tükrözi ezt a sokféleséget.

WLB: Vannak olyan dalok, amiket már évek óta nem játszotok koncerteken.

Sz. Cs.: Csomó olyan dalunk van, ami nem feltétlenül egy fesztiválhoz vagy egy klubkoncerthez való. Szóval az, hogy június 7-én eljátsszuk az összes dalt a lemezről, az azt is jelenti, hogy valószínűleg soha többet nem fognak ezek így, ebben a formában elhangozni. De ez már a Semmi előtt is így volt: nem véletlenül nem játsszuk például a Pici nyulat, annak ellenére, hogy nagyon sokan szeretik – erre ott van a Felefánt.

T. A.: Igen. Vagy egy másik régi példa, a Transz című szám, amiről nekem mindig egy filmjelenet jut eszembe, ami tök izgi a sound design miatt, de színpadon nem ugyanúgy hatna, ahogy szeretnénk.

WLB: Milyenek a visszajelzések eddig a Semmiről?

Sz. Cs.: Kilencven százalékban azt mondják, hogy ez a legjobb lemezünk, és tíz százalékban azt, hogy a legszarabb. Én ennél sokkal megosztóbbra számítottam, több negatív véleményre. 

T. A.: Szerencsés, hogy nagyon nyitott a közönségünk, és hogy vannak, akik a sokadik hallgatás után is megtalálják a szépet ezekben a dalokban.

WLB: Ti is úgy gondoljátok, hogy ez a legsikerültebb lemezetek eddig?

Sz. Cs.: Szerintem ez a legérdekesebb lemezünk, én inkább ezt mondanám. És talán ezen dolgoztam a legtöbbet szövegíróként, de a zenekar is ebbe rakta a legtöbb melót.

WLB: A Semmi a Mindennek a komplementer albuma, egyes számok is megfelelnek egymásnak. Mégis azt meséltétek, hogy nehéz volt megegyezni azzal kapcsolatban, hogy a cím és a koncepció ez legyen.

Sz. Cs.: Most pont azzal a két taggal beszélsz, aki ezt támogatta. Ez egy koncepciólemez, és még nem írtunk ilyet – talán emiatt volt nehezebb.

T. A.: Meg az is kihívás volt, hogy hogyan beszélhetünk úgy a semmiről, hogy közben valamit azért mondjunk. Szóval hosszú hónapok alatt kerestük és bontogattuk ki, hogy erről a szóról mennyire sokféleképpen lehet beszélni. Az csak hab a tortán, hogy reflektálunk az előző lemezeinkre, így vannak olyan utalások, amikkel a régi dalainkat egészíthetjük ki.

WLB: A semminek óriási szakirodalma van, kellett ezt valamennyire ismernetek?

Sz. Cs.: Igen, konkrétan összegyűjtöttük különböző területekről, hogy ki mikor, hol mit mondott, gondolt a témában. Descartes-tól elkezdve a filmművészetig fel van dolgozva: van a teremtő semmi, a pusztító semmi, fontos jelentése van a buddhizmusban, a különböző vallásokban, a csillagászatban, a fizikában, az irodalomban. Ezekből lett a 11 dal, ami 11 formája a semminek, valamilyen módon.

WLB: A semmi számomra a gyászhoz is kötődik, van egy feldolgozó jellege a dalaitoknak. Erre gondoltok, amikor azt mondjátok, hogy van ebben az albumban egy társadalmimunka-szerep?

Sz. Cs.: Erre jó példa a Bocs című dalunk, ami a Kösznek a komplementere, mert nagyon sokan élünk olyan szorongásban, ami abból fakad, hogy nem tudunk bocsánatot kérni vagy megbocsátani. Tehát a társadalmi munka egy kicsit arról szól, hogy vannak problémák, kérdések, amik a mi privát életünkben is fontosak – ezeket igyekszünk megfogalmazni a zenében és a szövegben. 

T. A.: Meg ezek azért ilyen megfoghatatlan dolgok, de mégis mindenkit érintenek. Nekünk pedig izgalmas folyamat azt követni és megcsinálni, hogy a zenében a megfogható dolgok a megfoghatatlanokig vezessenek, vagy éppen fordítva.

WLB: Foglalkoztat titeket a zeneterápia?

Sz. Cs.: Tudunk arról, hogy van ilyen, meg azt is, hogy vannak kifejezetten Elefánt-dalokra épülő terápiás események. A társadalmi munka kicsit ebben csúcsosodik ki: úgy foglalkozunk a zene terápiás részével, hogy nem vagyunk terapeuták, se pszichológusok, se pszichiáterek. Mi nem mondhatjuk meg, hogy ez kinek miben segít, de a saját problémáinkkal tudunk foglalkozni a zenénken keresztül, és az szerintem egyszerűen evidens módon segít aztán máson is.

WLB: Azért kérdem, mert tudom, hogy Csabi, te már foglalkoztál irodalomterápiával.

Sz. Cs.: Volt az #olvasniszabad-nak irodalomterápiás része, egy félév Jakobovits Kitti közreműködésével. Annak keretében foglalkoztunk, igen.

WLB: És hogy áll most az #olvasniszabad?

Sz. Cs.: Szépen növöget. Öt éve csináljuk, és egyre többen vagyunk. Egyre inkább érti a közönség is, hogy mi ennek az értelme, és már kevésbé fura, hogy emberek közösségben olvasnak. Voltunk a Müpában ezzel a projekttel nemrég, jövőre is hívtak, és fesztiválokon is ott leszünk.

WLB: Azt hallottam, hogy felkértek tanítani az ELTE dalköltő szakán. Vállaltad?

Sz. Cs.: Tanítani nem fogok, de hívnak be rendszeresen órát adni vagy vendégnek. Korábban az SZFE-re hívtak meg, de aztán végül ott se tanítottam óraadó tanárként. Nálam a tanítás inkább azt jelenti, hogy zenesulikban, kreatív táborokban tartok foglalkozást kisiskolástól az egyetemista csoportokig. De nem is vagyok biztos benne, hogy ezt lehet tanítani. Van egy része, ami elmondható, átadható, onnan kezdve pedig mindenkinek a saját érzékén múlik.

T. A.: Érdekes, hogy a terápia is kicsit ilyen: olvashatsz róla, okosodhatsz benne, de ha te magad nem rakod bele azt az energiát, amit neked bele kell raknod, akkor nem biztos, hogy jobban leszel.

WLB: Ti mind Szombathely környékiek vagytok. Budapest az otthonotokká vált?

Sz. Cs.: Nekem abszolút, igen.

T. A.: Viszonylag sok helyen laktam Budapesten, megvannak benne azok a dolgok, amiket nagyon szeretek, és amiket nagyon nem. Van jó néhány dolog, ami hiányozna, ha nem itt élnék, de mindig az marad nekem az otthon, ahol felnőttem.

Sz. Cs.: Én rettegtem a Budapestre költözéstől, de abban a pillanatban, hogy felköltöztem, már szerettem. Vadregényes ez a Budapest, főleg egy falusi kisfiúnak.