70 éves jubileumát ünnepli idén a Diafilmgyártó, amiről sokunknak elsőre gyerekkorunk és a vetített mesék jutnak eszébe, ám a diafilm eredetileg az oktatás, a népnevelés és a tömegtájékoztatás eszköze volt. A jubileum alkalmából rengeteg programot szerveznek idén, melyek között kiállítás és filmvetítések is lesznek, év végén pedig érkezik egy könyv a magyar diafilmgyártás történetéről.
Gyerekkoromban nekem is rengetegszer vetített diafilmet édesanyám, rendszeres esti vagy délutáni programunk volt ez, és még arra is emlékszem, hogy az Öreg néne őzikéjét annyiszor kértem újra és újra, hogy a végén már közel volt a szakadáshoz.
Szerintem nem vagyok egyedül, akinek a diafilm elsődlegesen a meséket jelenti, ám ennél sokkal szerteágazóbb a története.
Magyarországon már az 1920-as években is létezett a diafilmgyártás, de a nagy sorozatban megjelenő kópiák csak 1948-ban készültek el a Magyar Fotó Állami Vállalat Diaosztályán. Eleinte egyáltalán nem a mára oly kuriózumnak számító meséken volt a hangsúly, mint A nagyhatalmú Sündisznócska vagy a Kacor király, hanem az oktatáson, a népnevelésen és a tömegtájékoztatáson. Sőt, a diafilm jellemzően politikai célokat szolgált, így olyan címekkel lehetett találkozni, mint Rákosi Mátyás harcos élete, Boldog jövőnk – ötéves tervünk, Asszonyok lányok gyertek traktorosnak. Mivel ekkor leginkább megrendelésre készültek a diák, a legtöbb film témája az agitáció volt, és sok olyan címmel találkozhattak az akkori nézők, melyek a takarékoskodásra, a fém-, rongy- vagy papírgyűjtésre ösztönöztek.
A propagandaszerep akkor kezdett csökkenni, amikor – hosszú évek után – végre megjelent a biztonságos, lángmentes diafilm, így már az iskolákban és az otthonokban is lehetett vetítéseket tartani. Egészen új élményt nyújtott a gyerekeknek, hogy az esti meséhez nemcsak hang, de kép is társult, így nem meglepő, hogy berobbant a szalagos mesediafilmek nagyarányú gyártása.
1954-ben jött létre a Magyar Diafilmgyártó Vállalat, saját szerkesztőséggel, nyomdával és laboratóriummal, s míg a kezdetekkor 30 mese jellemezte a választékot, addig az 50-es évek végére elérték a 200 címet. Ekkorra a mesék mellett már az ifjúsági irodalom klasszikusait feldolgozó adaptációk is elkészültek, mint az Egri csillagok, a Bőrharisnya vagy a Robinson. Később olyan, rövidebb műveket is adaptáltak, ahol már nem volt szükség szövegcsonkításra, így megjelentek a gyerekversek, a népmesék és a kortárs meseírók alkotásai, és a grafikusok, rajzfilmesek, plakáttervezők, képzőművészek és illusztrátorok többsége is dolgozott a diafilmek gyártásán.
Bár a 90-es években némileg csökkent a diafilm sikere, a 2000-es évek elején újra felfedezték a műfajt,
majd Bartos Erika Bogyó és Babóca sorozatával újra berobbant a köztudatba. Innentől kezdve újraindult a diafilm története, és olyan kortárs meseadaptációk jelentek meg, mint a Kuflik és a Rumini, de Varró Dániel, Lackfi János, Tamás Zsuzsa és Berg Judit műveit is gyakran viszik diafilmre.
Érdekesség, hogy ma már nagyjából 220 ezer diafilm készül egy évben, ehhez 176 kilométer filmet használnak fel, ráadásul az egész kézzel készül. A gyártó keze alatt 176 ezer méter film fut át, és 220 ezer nyisszantást végeznek évente, ez egy munkanapra bontva nagyjából 800 métert és 830 vágást jelent.
A Diafilmgyártó egész évben 70 éves jubileumát ünnepli, így számtalan program közül válogathatnak a diafilmek rajongói, mint egy kiállítás a Klebelsberg Kultúrkúriában és filmvetítések, míg év végén egy könyv is érkezik a diafilmgyártás történetéről.
