Nem véletlenül írtuk azt, hogy Prieger Zsolt örökmozgó figura, felsorolni is nehéz, mi mindent csinált, mi mindennel foglalkozott eddig, és hogy mi minden van még előtte. Írt könyvet, csinált több zenés irodalmi estet, producerkedik, de persze az első mindig is a zenekara, az Anima Sound System, ami 2023-ban volt 30 éves, és aminek tavaly decemberben jelent meg régóta várt és sok-sok vendégelőadót felvonultató Bob Dylan-feldolgozás-lemeze, idén márciusban pedig érkezik a következő Anima-sorlemez, a DERKOVITS, amiről egy klip már meg is jelent tavaly év végén. Az új album bemutató koncertje március 23-án lesz, a Magyar Zene Házában, előtte, március 5-én pedig a tavaly elmaradt, dupla születésnapi koncertekre kerül sor a Budapest Jazz Clubban.
Most pedig nézzük, hogyan látja Prieger Zsolt Budapestet!
We Love Budapest: Mi az első dolog, ami az eszedbe jut Budapestről?
Prieger Zsolt: Talán az, hogy az egyik szeretett otthonom Szombathely és Martonvásár mellett. Ami fogalomként eszembe ötlik, az „a kultúra áramlása”, ha Budapest eszembe jut. A beszélgetések. A nagy koncertek, könyvek, találkozások. És az első, viccesnek tűnő, de halálosan komoly emlék, amikor azért vonatozok fel reggel tizenévesen Szombathelyről, hogy három mozifilm megtekintése után a legutolsó vonattal visszautazzak boldogan.
WLB: Melyik a kedvenc budapesti kerületed, környéked, és miért?
P. Zs.: Sok van, majdnem mindegyikhez fűz valamilyen személyes emlék, persze más a Normafához és más Rákosszentmihályhoz, és sokkal komolyabb mindegyiknél a XIII. kerülethez, még pontosabban Újlipóciához, ahol majdnem 20 évig éltem, és a mai napig megdobban a szívem a Szent István park környékén, de így vagyok ezzel más kerületekben is, például a BMC épületénél a IX. kerületben, a Városligetben a Petőfi Csarnok helyén, a Hősök teréről az Oktogon felé sétálva, feljőve a metróból a II. Szent János Pál Pápa téren, és persze az összes könyvesboltnál más kerületekben is, ahogy a belváros különleges pontjaihoz is mély érzelem fűz: a Rumbach zsinagógához, ahol több előadásom volt már, a régi Gödörhöz, ahol annyit koncerteztünk, a Kossuth térhez, a kutyasétáltatások helyszíneihez. Megjegyzem, még a vonatállomásokhoz is romantikus kapcsolat fűz, de nemcsak a Keletihez, hanem még Kőbánya alsóhoz is. De Budapest térképére is szeretek ránézni, melegség tölti el a szívemet.
WLB: Hogyan nézne ki az ideális budapesti napod, amikor nincs semmi dolgod, és azt csinálsz, amit akarsz, meg oda mész, ahova csak akarsz?
P. Zs.: Csak csavarognék. Egyébként most is ezt teszem, ha nem kell sietnem. Tegnapelőtt a fantasztikus Reigl Judit-tárlatot néztem meg a Műcsarnokban, majd utána gyalog sétáltam 10 kilométert, és a Nemdebárban kötöttem ki, majd onnan mentem ki a Déli pályaudvarra, hogy hazautazzak Martonvásárra.
WLB: Budapest melyik korszakába utaznál vissza az időben, és miért oda?
P. Zs.: Az az isteni szerencse és kegyelem, hogy Budapesten nem kell korszakokba utazni, mert együtt él ma is velünk mindegyik, elég a Várban kószálnod, vagy Aquincumban, a Szépművészeti oszlopcsarnokában, a kimeríthetetlen mennyiségű templomban, a budai oldal lankáin, mintha Szerb Antalba vagy Podmaniczky Frigyesbe karolnál. Történelmi, mégis időtlen érzés. Felemelő.
WLB: Hol esik a legjobban a sör/bor/pálinka/üdítő/kávé/tea?
P. Zs.: Sok helyet szeretek és ismerek, de egyértelműen a Nemdebárban vagyok a legtöbbet, a Széll Kálmánon. Bár nehezemre esik kimondani az egykori miniszterelnök nevét, mert nekem az a tér örökre Moszkva tér marad.
WLB: Kedvenc helyed a városban, amit talán kevesen ismernek?
P. Zs.: Hirtelen olyan jut eszembe, ami már nem létezik, és tényleg azért szűnhetett meg, mert csak kevesen ismerték, de nekem nagyon kedves hely volt, és ez a Klinika Újlipóciában. Szerettem ott a pultot támasztani és minikoncerteket hallgatni vagy csak a Jakab–Krizsó tulajpárossal eszmét cserélni. Rövid időt élt meg.
WLB: Ha nem lenne határ, és oda költözhetnél Budapesten, ahova csak akarsz, hol élnél legszívesebben?
P. Zs.: Kipróbálni sok mindent kipróbálnék, de nekem már Budapest legkülső „kerülete”, Martonvásár az otthonom. Aztán ki tudja, mit hoz a jövő. De nem kell ahhoz egy városban életvitelszerűen laknod, hogy az a szellemi-lelki otthonod legyen. Néha arra gondolok, hogy nekem simán otthonom Tel-Aviv, Berlin vagy Jeruzsálem is. Így Budapest is mindig az marad.
WLB: Az Anima Sound System 30 éve alatt Budapesten is rengeteg helyen léptetek fel, ezek közül jó pár ma már nem létezik. Melyik hiányzik a legjobban, és miért?
P. Zs.: Talán a Pecsa. A Petőfi Csarnokban váltunk komoly zenekarrá, a Tilos Rádió-partiknak köszönhetően, és ott ráadásul rengeteg nagy koncertet is láttam a Test Depttől a Renegade Soundwave-ig, a Young Godstól Nick Cave-ig, amelyek mind komoly hatást gyakoroltak rám. Ami még az eszembe jut, az a Tilos az Á, ahol életünk első budapesti koncertjét adtuk, és valóban kultikus hely volt.
WLB: Ha Bob Dylan Budapestre érkezne a meghívásodra, mit mutatnál meg neki először, és hova vinnéd el enni egy jót?
P. Zs.: Nem nagyon lehet elvinni sehova, mert nem túl barátkozós típus, én meg a legnagyobb idolomat nem nagyon zavarnám a guide-hülyeségeimmel, de ha csoda történne, és olyan mosolygós srác lenne, mint a 60-as években, akkor mint kutyamániás a kutyamániást a margitszigeti Nagyrétre vinném hemperegni.
WLB: 2023-ban volt 150 éves Budapest, neked pedig sok hősöd van. Kit tartasz Budapest hősének?
P. Zs.: Rengeteg hőse van, de nekem most Szomory Dezső, Örkény István, Szép Ernő, Rejtő Jenő és pár kabarészerző jutnak először eszembe. Róluk készítettem is egy előadást Budapest Zengeráj címmel a közelmúltban. Meg a 70-es évek fociistenei is eszembe jutnak, Törőcsik és Nyilasi, aztán Pajor Tamás, a korai hiphop fiatal mesterei, Saiidék, aztán Ungváry Krisztián történész és persze sok más névtelen „kultúramunkás” és pedagógus, akik napról napra teszik nekünk szebbé és okosabbá Budapestet.
(Borítókép: Anima Sound System-archívum)
