Az idén 80 éves, még mindig aktív és idős kora ellenére irigylésre méltóan energikus Benkő Imre mindig is sorozatokban gondolkodott, és bármit választott témájául, azt hosszú időn keresztül fotózta, időről időre vissza-visszatért hozzá. Így tett akkor is, amikor Ózd városát fotózta, a rendszerváltás utáni széthullást és kilátástalanságot, vagy amikor a Sziget Fesztivált járta, ahol pedig a mindenkori fiatalságot örökítette meg fényképezőgépével (azt a sorozatot egyébként tavaly zárta le, az idei volt az első Sziget, amin már nem vett részt). Benkő – saját elmondása szerint –
mindig sokat gyalogolt, kitartóan ment és figyelt, és várta a tökéletes fényeket meg helyzeteket. Nem fotózott sokat, de amikor kattintott, az általában áldott pillanat volt.
mindig sokat gyalogolt, kitartóan ment és figyelt, és várta a tökéletes fényeket meg helyzeteket. Nem fotózott sokat, de amikor kattintott, az általában áldott pillanat volt.
Benkő Imre a Városligetet 1969-ban, még fiatalemberként kezdte fotózni,
Benkő Imre a Városligetet 1969-ban, még fiatalemberként kezdte fotózni,
és fotózza a mai napig, immár idős emberként is. A Mai Manó Ház most megnyitott kiállításán így a legrégebbi kép 1969-es, a legfrissebb pedig idei. Az érzékenység, a megfigyelés pontossága, az alkotói attitűd azonban változatlan. Benkőt a Városliget nagy történései nem nagyon izgatták, inkább mint közösségi tér keltette fel az érdeklődését, ahova az átlagemberek ilyen-olyan okból szórakozni és kikapcsolódni járnak. Az arcok érdekelték mindig is, és az azokból kiolvasható történetek. Épp ezért a Városliget története nem úgy bontakozik ki előttünk, hogy látjuk a változását, a fejlődését, hanem az ott megforduló embereket látjuk. Mindezt úgy, hogy nemcsak a szűken vett Városliget jelenik meg a képeken, hanem a környéke is, a Hősök tere vagy a földalatti.
Bár Benkő minden különösebb ok nélkül is ki-kiment a Városligetbe, azért előszeretettel látogatta a nagyobb rendezvényeket, amikor sok ember fordult meg a városi parkban. A majálisok és a szocialista korszak felvonulásai mellett, melyek a képek nagy részén megjelennek, fotózott Critical Masson, melegfelvonuláson, Budapesti Búcsún, Nemzeti Vágtán, és akkor is, amikor II. János Pál pápa Magyarországon járt. Amíg létezett, a Vidám Parkba is be-benézett, nem beszélve az Állatkertről, ahol állatgondozókat fotózott a kedvenc állatukkal, abban a térben, ahol nap mint nap tették a dolgukat.
Benkő képei mesélnek, még csak hosszasan sem kell szemlélni őket, hogy szinte megszólaljanak.
Benkő képei mesélnek, még csak hosszasan sem kell szemlélni őket, hogy szinte megszólaljanak.
A két teremre és egy folyosóra kiterjedő kiállítás első helyisége inkább a Városliget tereiről, a második (a folyosó) az arcokról, a harmadik pedig a dzsemborikról, az eseményekről, elsősorban a majálisokról. Bár mind magában álló kép, egy kivétel azonban akad, egy képpár 1975-ből, ugyanarról a felvonulásról. Az egyik képen a vonuló tömeg látható madártávlatból, míg a mellette látható fotón egy ablakból kihajoló és az ünnepi eseményt figyelő fiatal pár. Talán ez adja vissza leginkább a kiállítás lényegét: egyfelől a Városligetben zajló közösségi élményt, amin a fél város részt vesz, másfelől a tömegből kiemelt egyéneket, akiken keresztül az esemény és a korszak is sokkal jobban megragadható.
Mindezt Benkő nemcsak éles szemű megfigyelőként dokumentálja, hanem együttérző módon is, így képei nemcsak a hétköznapiságból fakadó humor eszközével élnek, de a mosoly mögött némi szomorúság is megbújik, amit az idő múlásával való szembesülés miatt érez a szemlélő. Ha analógiát kéne találni a Városliget-fotósorozatra, akkor talán a filmművészetből hozhatunk párhuzamot. Benkő képei úgy hatnak a szemlélőre, mint egy jóféle, mélyre hatoló, életszagú, sírást és nevetést egyaránt kiváltó dramedy, aminek az az elgondolás adja az alapját, hogy minden tragédiában van egy kis humor, mint ahogy minden komédia mélyén pedig találunk drámát, szomorúságot is.
