Ez az első olyan év, amikor a Budapest FotóFesztivál fő kiállításán a szervezők a Nyugat helyett Kelet felé tekintettek, és a cseh fotóművészet egyik legnevesebb alakja, a provokáció mesterének is tartott Jan Saudek előtt tisztelegnek egy életmű-kiállítással. A még mindig aktív, 87 éves fotográfus képei ötvözik a fotóművészetet a festészettel, gyakran merészen erotikusak, máskor közérthetően filozofikusak, és már a korai képein megfigyelhető a(z amerikai) divat- és reklámfotózás hatása is. A Műcsarnokban látható kiállítás pár napja már nyitva áll az érdeklődők előtt, akiknek május 14-ig van lehetőségük megnézni a cseh fotóművész képeit.
Aki egyszer is látott már Saudek által készített fotográfiát, azonnal megjegyzi magának a művész nevét, sőt, akár a tudatába is beleég annyira a kép, a hangulat és a stílus, hogy a következő alkalommal, anélkül, hogy megnézné az alkotó nevét, magától ismerje fel, hogy épp egy Saudek-képet szemlél. Eredeti alkotó az idős mester, nagyon erős, határozott karakterjegyekkel. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de ezt a vonását senki el nem tagadhatja tőle. Egyébként pedig tipikusan az a művész, akinek erotikától túlfűtött és bizarrsággal gyakran átitatott képei láttán az emberből önkéntelenül szakad ki a – hol megdöbbent, hol fellelkesült – mondat: „Mennyire súlyos arc ez a Saudek!” És persze az, de nemcsak ő tette magát ilyenné, hanem a körülmények, a történelem is.
Ha a hétköznapi múzeumlátogató azt látja egy alkotó esetében, hogy a művész előszeretettel állít(ott) a kamerája vagy a vászna elé meztelen női modelleket, a kész képeiből pedig gyakran szinte facsarni lehet az erotikát, ilyenkor biztosan felmerül a kérdés benne: vajon az alkotó – az alkotáson túl – mennyire volt a másik nem mély tisztelője, falta is őket, vagy csak rajzolta, festette, fotózta? Saudek mindig is imádta a nőket, képtelen volt ellenállni nekik, így többször nősült és vált, számtalan gyereke született, magánélete kimondottan zaklatott volt, így a képein megjelenő szexualitás, erotika sem mindig (sőt általában nem egyszerű) szép és hétköznapi, hanem inkább amolyan bizarr látványosságok – nem véletlenül nevezik őt a provokáció mesterének –, amire lehet botrányt kiáltani, alkotóját pedig akár a beteg és a perverz jelzőkkel illetni. Csakhogy az erotikát – de nem csak ezeket a képeit jellemzi – mindig életszagú humor, profán szellemesség is kíséri. Ez pedig általában sokat old – mondjuk úgy: könnyít – a provokáció és a „perverzió” befogadásán.
Jan Saudek természetesen se nem beteg, se nem perverz. Viszont hogy végül kialakult ez a különös, különleges és sokak számára vonzó, másoknak pedig biztosan taszító, de mindenképpen eredeti látásmód, vizuális világ, annak egyfelől egy szörnyű gyermekkori trauma az oka, másfelől pedig a felnőttkorát végig nyomasztó kommunista Csehszlovákia, amiben a diktatórikus és kiszámíthatatlan hatalom hagyta is meg nem is alkotni. De visszaköszön egyes munkáin még a prágai alkimisták, aranyművesek és misztikusok szellemi hagyatéka is. Lakóházának pincéjében ugyanolyan elvonultságban, csendben, magányosan és legfőképpen titokban dolgozott, mint az örök élet titkát felkutatni vágyó aranycsinálók. Saudek fotói olyanok, mint aki rátalált valami izgalmasra és ismeretlenre: mint aki egy, a miénkkel párhuzamos világba átfotózva készítette volna a képeit.
Amikor Saudek 1935-ben megszületett, a Csehszlovák Köztársaság még fiatal állam volt, 1918 óta létezett. Az egyre terjeszkedő és egyre agresszívabb náci Németország azonban akkor már szemet vetett rá, és 1939 márciusában a csapataival be is vonult az országba. A kis Saudeknek nagyon korán szembe kellett néznie a történelem kegyetlenségével, apai részről ugyanis zsidó származású volt. Az apai ágat szinte azonnal deportálták, de végül a család mindkét ága komoly veszteségekkel zárta a háborút, nagy részük a theresienstadti koncentrációs tábor áldozatai között végezte. Saudek édesanyja sem élte túl a háborút, ellenben a kis Jan, valamint az ikertestvére és az édesapjuk, Gustav életben maradtak.
Saudek az 1950-es évek eleje óta fotózott, de csak az 1960-as évek elején döntött úgy, hogy fotóművész lesz. 1963-ban tartotta az első önálló kiállítását, Prágában, 1966-ban készült el legelső világhírűvé vált képe (Life), majd 1969-ben látogatást tett az Egyesült Államokban, ahol szintén kiállítás nyílt a munkáiból. Itt ismerte meg a Chicagói Művészeti Intézet kurátorát, Hugh Edwardsot, aki sokat tett annak érdekében, hogy Saudek nevét külföldön is minél szélesebb körben megismerjék. Ezt viszont a kommunista csehszlovák hatalom ferde szemmel figyelte, csakhogy nem igazán tudtak rajta fogást találni. Ennek ellenére végül csak 1983-ban adtak neki engedélyt arra, hogy a nyomdaipari üzemet, ahol az 50-es évek óta dolgozott, otthagyja, és végre főállású fotóművész legyen.
Saudek nem csak bizarr környezetbe és szituációba helyezett meztelen női testeket fotózott, de az tény, hogy ezek lényegi elemei a művészetének. Akárcsak a fotók utólagos manipulálása, a kifestés, a hozzárajzolás és a montázstechnika alkalmazása. De legalább ugyanilyen fontos a hálószobája ablaka is, amely (kitárulva a nagyvilágra) gyakori „háttérszereplője” a képeinek, akárcsak a kopott, penészes falak. Utóbbi a múltat éppúgy jelentette, mint az állóvízszerű életet a szocializmusban, amikor annyira lassan pergett már az idő, hogy szinte állt, mint nyáron a levegő. Saudeknek menekülnie kellett a szörnyű, gyilkos múlt elől, és a középszerű, uniformizált szocialista jelen unalmából egy talán kiszínezett, felülstilizált, nem létező, megbotránkoztató, perverznek látszó, mégis minden ízében szédületesen izgalmas és felkavaró, titkokkal és titokzatosággal teli világba, amit ő talált ki, ami az övé, és a miénk is lehet, ha kellően nyitottak vagyunk arra, hogy belépjünk és bátran, szabadon szemlélődjünk benne. Ezt most a Műcsarnokban meg is tehetjük május 14-ig.
