55 éve tart a hazai fotótörténet leghosszabb projektje – Interjú Korniss Péterrel

We Love Budapest: 55 év munkásságát foglalja össze a kiállítás. Milyen volt az első találkozása Székkel, ezzel a kis erdélyi faluval?

Korniss Péter: Széktől 64 kilométerre születtem, 1937-ben Kolozsváron, de semmit nem tudtam erről az egészen különleges kultúráról. Városi gyerek voltam. Aztán mikor a családdal Pestre költöztünk, kiderült, hogy itt sem tudnak. Én már itt lettem fotográfus, először balettel indultam, aztán kerültem a Bihari Táncegyütteshez. ’62-ben láttam először széki táncokat színpadon, amikor meghívott fotózni az együttes vezetője, Novák Ferenc, ma már Novák Ferenc Tata. Novák néprajzosként már ’58 körül járt Széken, ahol még a ’60-as években is szinte úgy éltek, ahogy egy XVIII. század végi faluban. Viseletben jártak, a hagyományokat megőrizték, az egész közösség együtt élt. Szék egy zsákfalu, és magyar falu, körülötte román településekkel. Tehát többféle okból is elszigetelt hely volt, ami hozzájárult ahhoz, hogy megőrizzen sokat a múltból. Novák elhozta és színpadra állította az ottani táncokat a Bihari Együttessel. Ez akkor nagyon új dolog volt, azért, mert valódi volt. A falut ismerték néptáncos, zenész körökben, de ezt a valódi, autentikus ízét Novák Tata hozta haza.

WLB: Ön hogyan látogatott végül Székre?

K. P.: 1967-ben Tata azt mondta, hogy: „Tudod, mit? Gyere, elmegyünk, megmutatom neked Széket.” Ahogy őt rabul ejtette a falu, úgy engem is. Az első élményem a táncház volt, ott sűrítve kaptam mindent, ami a múlt. Itt a kiállításon van egy kép, ahol látszik, hogy a helyiség tulajdonképpen egyetlen szoba volt, a zenészek magasra emelt padon, az úgynevezett zenészpadon ültek, régies rend szerint következtek egymás után a táncok. Mindennek megvolt a megszokott a rendje abban a zenében, ami betöltötte ezt a kis szobát. A lányok a fal mellett, a padon ültek, várták, hogy fölkérjék – úgy mondták, hogy fölállítják – őket, a párok pedig középen forogtak, az olajlámpa arany fényében, mert nem volt még villany akkor, és szálltak a sárga szalmakalapok. Innen kezdődött az egész.

WLB: Novák Ferenc neve többször felmerült már, a szakmai kapcsolat mellett barátság is fűzi Önöket egymáshoz. A székiekkel is barátságok szövődtek, egy házaspárral, Boldizsár Marival és Balogh Mártonnal komaságba is került, egy másik projekt során pedig 10 éven át követte egy ingázó munkás életét. Úgy tűnik, hogy az egész karrierjét végigkísérik ezek az egymásra találások. Hogyan alakul ki, hogy kivel és milyen mélységig tud kapcsolódni?

K. P.: Ez nyilván alkati adottság is, szükségem volt és van ma is erre. A székiekkel tényleg életre szóló barátságok alakultak ki, a kiállítás megnyitóján is öten voltak itt a faluból. Hozzájuk tartozik ez az erő, én meg hozzájuk tartozom. Marit és a Mártont lakodalmuk alkalmával ismertem meg, ahova Kallós Zoltán vitt el. Éreztem a melegséget, szeretetet, amivel fogadtak, és ez utána is tartott, úgyhogy a feleségemmel még annak az évnek a decemberében ellátogattunk hozzájuk, a következő évben pedig autóval elhoztuk őket Budapestre és a Balatonra. Marinak és Mártonnak ’74-ben született az első gyermeke, kicsi Mari, és minket kértek fel keresztszülőknek, a keresztapaság erős kapcsolat maradt.

WLB: Hogyan kell elképzelni a munkát Széken? Mindig ott volt a fényképezőgép, vagy azért el kell különíteni időszakokat, mikor dolgozik az ember, és mikor csak ismerkedik, beszélget másokkal?

K. P.: Különleges látványvilág fogadott Széken, lubickoltam a fényképezésben, szinte mindig ott volt velem a gép. A munka később nehezebb lett, mert nem kínálta úgy a helyzetet a környezet, de ez már a változások után volt. A világ, a mi világunk is töredezettebb lett, ez jelentkezett Széken a látványban is, tőlem ez új megoldásokat követelt, új feladatokat is jelentett.

WLB: Eddig csak az elmúlt tíz év munkái között láthattunk színes fotókat. Arra gondol, hogy fokozatosan ebbe az irányba tolódott a figyelme?

K. P.: Korábban is voltak színes képeim, csak ezeknek a legtöbbje soha nem látott napvilágot, mert nem ez volt az elsőrendű célom. Mivel profi fotográfus vagyok, tudom, ha egy adott anyagot fekete-fehérben kell megcsinálnom, mert az illik a célomhoz. De tudtam, hogy meg kell csinálni színesben is ezeket a fotókat. Itt láthatók először színesben például a fonó a képei. Jól felidézik azt a petróleumlámpás hangulatot, amit a táncházban tapasztaltam.

WLB: Nagyon egyértelműnek tűnik a sorozat íve, bár ez talán csak visszatekintve van így, hiszen 1978-ban volt a munkában egy megtorpanás is...

K. P.: Nem megtorpanás volt, hanem úgy éreztem, hogy nem tudok többet mondani. Akkor jelent meg a második könyvem erről a világról. Nem csak Székről, tulajdonképpen kelet-európai kitekintés volt, voltak benne románok, szlovákok, szerbek is. Az első könyvem az Elindultam a világ útján balladai címet viselte, a második könyvemnek, a Múlt időnek már kifejezetten ennek a világnak a különböző viszonyai adtak témát. Mikor megjelent, akkor úgy éreztem, hogy amit fotográfusként lehetett, azt elmondtam erről a világról, akkor kezdtem mást fényképezni, így kezdődött a Vendégmunkás című projekt. Ez egy ingázó munkásnak majdnem 10 évét mutatta be, és elérkeztünk ezzel a rendszerváltozáshoz, hiszen az erről szóló könyv ’88-ban jelent meg. ’89 decemberében volt a román forradalom, ekkor visszatértem Székre, és láttam, hogy elképesztő változás indult, és újra fényképezni kezdtem.

WLB: Mik voltak a változások, amiket ekkor tapasztalt?

K. P.: Az első változások nagyon kézenfekvők voltak, például minden házban megjelent a televízió, visszakapták a földeket, néhányan traktorra is szert tettek. Ám a legjelentősebb az volt, hogy kinyíltak a határok, lehullott a vasfüggöny. Az elzárt faluból elindultak az emberek dolgozni, főleg külföldre. Dolgozni egyébként mindig jártak el a faluból, de az ország zárt volt, maximum Bukarestig jutottak. A változások után pedig elindultak külföldre, elsősorban Magyarországra. Sok kapcsolatuk is volt, mert a táncházmozgalom nagyon sok budapestit irányított oda. A férfiak jöttek építkezésre dolgozni, az asszonyok először népművészeti portékát árultak, aztán mikor az a piac kezdett szűkülni, akkor épp ezekkel a kapcsolatokkal élve mentek takarítani vagy idősebbekre vigyázni. Ez nem volt előzmény nélküli, mert az I. világháború utáni időkben a lányok gyakran elmentek szolgálni a városba, ez volt a természetes. A székiek nagyon-nagyon dolgosak, megbízhatóak, egyébként okosak is, tudták, hogy mi az ára a munkának, így nem voltak kizsákmányolva sem.

WLB: A faluban megmaradó hagyományokra milyen hatással volt, hogy ennyien mentek a városba dolgozni?

K. P.: Mivel sokan elmentek a legények és a lányok közül, lassanként nem szerveződött meg a táncház. Úgy szűnt meg ’92, ’93 táján, hogy nem volt, aki megszervezze. Tanúja voltam ugyanennek nemcsak Széken, hanem kicsit később, Máramarosban, egy román faluban is.

WLB: A Városban című sorozat éppen ezekről a Budapestre, munkára érkező széki asszonyokról szól. Érdekes látni, ahogy egyszerre beleolvadnak és kiemelkednek a környezet nyújtotta háttérből a fotókon. Pedig nem volt egyszerű elkészíteni ezt a sorozatot, ha jól tudom.

K. P.: Abbahagytam másfél év után, mert nem ment. Akkor jött a Nemzeti Galéria meghívása, hogy csinálnának egy kiállítást (Korniss Péter Folyamatos emlékezet című kiállítása 2017-ben volt a Galériában – A szerk.) . Úgy gondoltam, hogyha nem lesz új képem, az egy bukás. Ezért próbáltam meg újra nekiszaladni, és akkor ment, elindult a dolog. Érdekes módon amikor a római trasteverei múzeumban (Museo di Roma in Trastevere – A szerk.) volt kiállításom, akkor ott ebből a sorozatból választottak plakátot és képet a meghívóhoz. Ráéreztek a hasonlóságra, mert nálunk például albán asszonyok jöttek, bő szoknyában, és lettek bejárónők.

WLB: A mostani kiállításra is készültek fotók, újra visszatért Székre. Mik a mostani tapasztalatok?

K. P.: Akikkel az elmúlt években találkoztam Széken, éppen olyan jó ismerőseim lettek, mint a korábbiak. Az egyik fotón szerepel „Holland Mihály”. Ő valóban holland, ’87-ben, Amszterdamban vette meg az egyik könyvemet, ennek hatására ellátogatott Székre, mikor felszabadult a határ. Beleszeretett a faluba, megvett itt egy házat, amiről kiderült, hogy régen ott tartották a táncházat is, és csinált benne egy múzeumot, azóta ott él, feleséget is a környékről választott. De több fotón látjuk Brigit is, akinek az esküvőjén is ott voltam. Vagy itt van Nagy Pista, aki a pálinkát főzi Széken, fontos ember természetesen. A változások persze látványosak. Ma már nem lakodalom van, hanem esküvő, ahol a vacsorát nem otthon rendezik, hanem egy étteremben, gyakorlatilag a világ bármelyik pontján járhatnánk. A járvány pedig szintén különleges időszak volt, amikor ez a világtól elzárt falu úgy nézett ki, mint Sydney, Peru vagy New York, hiszen mindenki maszkot viselt.

WLB: Az új képekről azért egészen más jellegű arcok köszönnek vissza, úgy tűnik, kényelmesebb, könnyebb lett Széken az élet, mint a ’70-es években volt. Jól látjuk ezt?

K.P.: Ez így van. Egyik képemen látjuk András gazdát, ő már géppel feji a teheneit, régen az asszonyok sarlóval végezték az aratást, ami irtózatosan nehéz volt. Nagyon fontosak és izgalmasak azok a történetek, amik a háttérben meghúzódnak. Ezek mind szerepelni fognak a könyvemben is.

WLB: A széki fotókban, de az ingázó munkásról, Skarbit Andrásról szóló, tíz éven át készült sorozatban is talán az a téma egyik legizgalmasabb része, hogy olyan csoportok tagjainak az egyénisége bontakozik ki, amelyeket a mindennapokban hajlamosak vagyunk egyfajta masszaként, egyben látni. Miért tűnhetnek számunkra így?

K. P.: A vendégmunkás-sorozatomban egy Tiszaeszlárról hetente felutazó brigádban dolgozó, munkásszállón lakó kubikussal foglalkoztam. Skarbit András tulajdonképpen ingázó munkás volt, hiszen a vendégmunkás az, aki, mondjuk, elmegy Törökországból Németországba dolgozni, egy idegen országba, idegen kultúrából, nyelvi környezetből. Ő csak Szabolcsból, egy kis faluból ingázott a fővárosba. A gazdasági, társadalmi és a kulturális különbség az ő otthona és a főváros között mégis olyan nagy volt, mint egy vendégmunkás esetében. Idegen volt itt, Pesten. Úgy indultam neki a munkának a fejemben, hogy az ingázók már idegenek, elszakadtak az otthoni kötelékek, a gyökerek is. De végül azért választottam Skarbit Andrást, mert tanulsággal szolgált, hogy meg tudott őrizni egyfajta harmóniát ebben a világban. Mindig azt mondta nekem: „Tudja, Péter, én itt, Pesten olyan semmiember vagyok”. Érthető, hogy így gondolkodott, hiszen nem látta, nem ismerte itt senki. Számomra lassan-lassan világosodott meg, hogy hétvégenként viszont hazamegy, és otthon van a falujában, a családjával, ahol ő a családfő, ott a gazdasága a háza körül. Vasárnaponként a helyiek tátott szájjal hallgatták, hiszen ő tudta, hogy Budapest milyen. Ott ő volt valaki, és ettől olyan egyensúly született, hogy hiába végezte ingázóként a legmegerőltetőbb munkát, volt hátországa, ott volt a megtartó erő. Nekem ez csodálatos példát adott, amit el tudtam mondani egy könyvben.

WLB: Egy korábbi interjúban említette, hogy az utazás a fekete vonattal, ami az ingázó munkásokat szállította a város és az otthonuk között, lelkileg megterhelő élmény volt, a végső koncepcióhoz pedig hosszú úton jutott el. Honnan érezte, hogy tovább kell haladnia, érdemes folytatnia ezt a témát?

K. P.: Nagyon akartam ezzel a témával foglalkozni, de tényleg nehéz volt. Az ingázók nem voltak olyan befogadók, mint, mondjuk, a székiek, ahol azonnal szívesen láttak. Több héten keresztül utaztam a péntek délutáni fekete vonattal, és jó pár hét eltelt, mire megismerkedtem a tiszaeszlári kubikusbrigáddal, akik heten ugyanabból a faluból jöttek, és a Fővárosi Gázműveknél ásták az árkokat a csöveknek. Ott egyszer csak éreztem, hogy otthon vagyok, akkor a fekete vonaton is védett lettem, ami jó érzés volt. Több mint egy évig az volt a tervem, hogy a brigádot fogom fényképezni, megyek velük az otthonukba, a munkásszállóra is. Eltelt másfél év, és azt éreztem, hogy ez sok ember, azt éreztem, hogy nem tudom összefogni. Ilyenkor fejben és szó szerint is a képeket rakosgatom. Egy idő után feltűnt, hogy Skarbit a leghitelesebb ember a fotókon. Nincs rajta olyan külső jel, ami valamilyen irányba vinné az anyagot, nem volt például nagy bajusza, amitől parasztembernek tűnt volna, ráadásul remekül bírta a fényképezést. Így szűkítettem végül a témát az ő életére.

WLB: Végül barátok is lettek...

K. P.: Amíg be nem fejeztem a munkát, tartottam három lépés távolságot, éppen azért, hogy a kapcsolatunk ne csapjon át olyan túlzott közelségbe, ami megváltoztatja az ő viselkedését. Amikor aztán befejeztem, letettem a gépet, megittunk egy csomó pálinkát, megöleltük egymást, attól kezdve tegeződtünk. Mikor a könyv megjelent, András már nyugdíjba ment, én pedig több meghívást is kaptam. Az egyiket, Münchenbe úgy szerveztem, hogy András is velünk utazzon, a feleségem és a fiam mellett. Óriási élmény volt.  

WLB: A széki és az ingázó munkásról szóló a legnagyobb, meghatározó projektek. De azért azt sem felejthetjük el, hogy 19 éven át fotózott Hollandiában az Internationaal Folkloristisch Danstheaternek, a Word Press Photo zsűrijének is tagja, könyvet is készített Amszterdamról, szinte helyiként forog a városban. Külföldön, például Jemenben, Dél-Amerikában is dolgozott. Mennyire határozza meg a közös nyelv és kultúra, hogy mit tud kihozni az adott témából, a helyi emberekből?

K. P.: Ezt a lehetőségek is meghatározzák, de a lehetőségen belül a választás is ott van. Mikor meghívtak Amerikába, kiállításra vagy előadásokat tartani egyetemeken, akkor fényképezhettem volna dzsesszklubokat vagy felhőkarcolókat, akár a Times Square-t is, de én indiánokat fényképeztem. Meghatározott iránya van az érdeklődésemnek, ami addigra már kialakult. Jemen hasonló volt, nagyon hagyományos világ, a látvány pedig óriási élmény. Egyébként ott annyira nem tudtam közel kerülni az emberekhez.

WLB: Erdélyi születésű, ahogy említette, később költöztek Magyarországra. Így a kisebbségi lét, máshonnan érkezni egy közösségbe talán nem is olyan idegen érzés az ön számára sem. Innen jöhet az érdeklődés a kívülálló, zártabb közösségek iránt?

K. P.: Benne lehet. Budapesten eleinte nagyon nem tudtam beilleszkedni, az első két év nehéz volt, elvesztettem a barátaimat, kisvárosból nagyvárosba kerültem. Aztán persze abszolút pesti lettem.

WLB: Az életművének nagyon fontos része a változás, a hagyományok eltűnése, átalakulása. Mégsem árasztanak a képei nosztalgikus hangulatot. Hogyan tekint az elmúlásra?

K.P.: Az élet természetes része. A világ változik, ezen belül meg kell találni, ami érték volt, érdemes azon gondolkodni, hogy mit tudunk ebből megőrizni, milyen tanulságokkal szolgál nekünk. De azt is látnunk kell, ami jobb lett. Széken gyönyörűséges volt a hagyományos világ, de azért a ’90-es évekig nem volt folyó víz, vécé a legtöbb házban. Ma fürdőszoba van mindenütt, nagy házakat építenek, nagy ablakokkal, nem nedvesek a falak, egészségesebbek a körülmények. Mikor a feleségemmel először megérkeztünk a széki táncházba, földbe gyökerezett a lábunk. Kinyílt az ajtó a hideg éjszakában, és a lámpa meleg fényében forogtak a párok. De azokban az években csináltam egy képet, ahol kislányok mennek hazafele hatalmas sáron át iskola után, oda és vissza is másfél óra volt az út. Az ember ilyenkor rákérdezne annál, aki nagyon siratja ezt a világot: Te szeretnéd, hogy a gyerekeid így járjanak iskolába? Nem hiszem.