A farkas, aki négyszer halt meg – Megnéztük a Kojot négy lelke című filmet

A Kojot négy lelkében a teremtő álmából születik meg a főhős prérifarkas, aki jobb és szerethetőbb pillanataiban egy kissé bumfordi kotnyeleskedő, a rosszabbakban pedig bosszúra éhes kavarógép. Meglopja teremtőjét, egy jókora adagot elcsen abból a sáranyagból, amiből az „öreg” bármit megteremt, majd Kojot megformázza az anyag egy részéből az első két embert, két indiánt. A haragra gerjedő teremtő a maradék lopott anyagot dühösen a vízbe dobja, és el is feledkezik róla, pedig aztán abból fejlődik ki az élet máshol, az az élet, ami aztán jóval később, hódítók képében megjelenik az indiánok földjén, hogy kisajátítsa azt. Az egyik, az utóbbi a természettől eltávolodott, azt csupán eszközként és forrásként felhasználó, a másik pedig, az előbbi meg a természettel egy küzdelmes folyamat végeredményeképpen szoros kapcsolatot kialakító és ápoló, azzal szimbiózisban élő ember.

A civilizált, modern ember hajlamos úgy tekinteni magára, mint a világ urára, minden az övé, mindent engedély és gátlások nélkül (ki)használhat, a legnagyobb segítsége ebben a technológia (a munkagépektől a fegyverekig), amit kimondottan erre a célra fejlesztett ki. Azt persze sosem veszi észre, hogy a Föld is védekezik vele szemben, így a természettől eltávolodott ember önmaga alatt is vágja a fát, amikor például erdőket irt ki. Az emberiség mindig utólag okos, és hiába a folyton figyelmeztető jelek, sosem tanul a hibáiból. Gauder Áron filmje erre hívja fel a figyelmet, figyelmeztet, és talán lehet őt kissé naiv hozzáállással vádolni, mégis felesleges. A probléma egyszerű, és a megoldás is az (lenne), ami tűnhet ugyan naivitásnak, de önbecsapás annak gondolni és legyinteni rá meg közhelyességnek titulálni. Mert még mindig ott tartunk, hogy az ember nem érti, hogy mi a tét, hogy mivel játszik, mert túlságosan ostoba, nem gondolkodik, nem látja önmaga fontosságától az erdőt, így minduntalan belelép ugyanabba a folyóba. A negatív hatásokról beszélünk ugyan, de igazából alig-alig foglalkozunk velük. 

Gauder filmje azt üzeni, hogy ahelyett, hogy feldolgozzuk magunk alatt a Földet, a világunkat – már csak azért is, mert egyetlen van belőle –, tisztelni kell azt, szeretni, és amennyit elveszünk tőle, legalább annyit vissza kell adni neki. A természet nem azért van, hogy feléljük, hanem hogy benne és vele együtt éljünk. Mindezt nem tolakodó módon, nem a politika harsányságával és az aktivisták harciasságával kapjuk az arcunkba, hanem egy ősi üzenetként, egy szelíd, de határozott figyelmeztetésként, az indiánok mitológiáját segítségül hívva. 

A magyar indiánozás, indiánjáték legismertebb képviselője Cseh Tamás volt. Menekülés volt ez az akkor fennállt politikai-társadalmi rend elől, vissza a természetbe, a vele való szimbiózisba. Az indiánosdi nem egyszerű játék volt, hogy a benne résztvevők felnőttként újra megéljék a gyerekkorukat, hanem komoly koncepció húzódott mögötte. Nemcsak beleképzelték magukat az indiánok helyébe, hanem adaptálták a felfogásukat, a gondolkodásmódjukat, és az alapján megteremtették a saját indiános világukat, a középpontjában a természet mély tiszteletével. Cseh Tamás 2006-ban indián meséket mondott fel, Gauder Áron ezekhez a mesékhez nyúlt vissza, amikor 2014-ben elkészítette a Kojot-filmek első két részét, két rövidfilmet, meg most is, amikor egy egész estés mozit hozott létre. 

Cseh Tamás mellett a másik fontos személy a fejlesztés során Bereményi Géza volt, Cseh Tamás egykori barátja és alkotótársa. Gauder Áron vele együtt írta meg a Kojot négy lábon álló, négy mesét összefűző történetét, ami egyfelől egy teremtéstörténet, másfelől pedig kijelöli vagy inkább megmutatja az ember helyét a Földet uraló komplex rendszerben. Mindezt egy egyszerű keretbe helyezve, ami egy tipikus napi eset: fiatal indiánok természetvédőkkel kiegészülve igyekeznek megakadályozni a nagyipari természetpusztítást, és a végén sikerrel is járnak, létrejön a kézfogás, a megegyezés. Ez a végkicsengés tűnhet közhelyesen naivnak, elvégre a világ sokkal cinikusabb és kegyetlenebb annál, mint hogy a józan belátás döntsön ilyen kérdésekben, de az alkotók tisztessége megkérdőjelezhetetlen, a céljaikkal mélységesen egyet lehet érteni, ezek pedig olyan érvek, melyek mellett a feltételezett naivitás eltörpül. Sőt, naivitás ide vagy oda, nekik van igazuk, a megoldás tényleg csak ennyi: egyszerűen csak abba kell hagyni, le kell szállni a gépekről. 

A Kojot négy lelke mesefilm, de nem Disney-mesét kell elképzelni, és nem is Benedek Elek-mesét. Az animációs film indián meséi a mitologikus mesék világa, az ősi múltba visznek vissza, a civilizáció előtti korba, az élet születésének időszakába. Univerzális mese, ez pedig nemcsak azt jelenti, hogy bárhol a világon érthető az üzenete, hanem azt is, hogy bármely korosztály számára is. Nincs szükség nagy filozófiára és bonyolult összefüggések szétszálazására, csak a mesére. Azt pedig érti felnőtt, és érti gyerek is. A Kojot négy lelke éppen ezért családi mese, ami után szülő és gyerek együtt dönthetnek arról, hogy márpedig mától másképp lesz, egy tudatosabb, a természetet sokkal jobban tisztelő élet mellett teszik le a voksukat. Ha már ennyit elér a film, mondhatjuk, hogy nyert ügye van. És akkor a világ is jobb hellyé válhat.

Kojot négy lelke
magyar animációs film, 106 perc
A szereplők hangjai: Bozsó Péter, Széles Tamás, Papp János, Pikali Gerda 
Forgatókönyv: Bereményi Géza és Gauder Áron
Rendező: Gauder Áron