Rendben, Budapest se nem Párizs, se nem London, de a miénk is egy olyan nagyváros, mely alatt – jó néhány helyen – húzódik egy titokzatos világ, a bunkerek, óvóhelyek és pincerendszerek világa. Kapásból tudjuk sorolni őket: Sziklakórház a vár alatt, a kőbányai pincerendszer, na meg a budafoki, és akkor ott van még a Móricz Zsigmond téri óvóhely (ami Óvóhely néven mint kultúrbázis működött) meg Rákosi hírhedt rejtekhelye a belvárosban.
Ami Budapesten a föld alatt húzódik és rejlik, az mind benne szerepel az Erdélyi Szalon Könyvkiadó idén megjelent Titkos bunkerek – A magyarországi óvóhelyek története 1917–2022 című, nagy alapú, albumszerű kötetben. Persze, mint ahogy azt a könyv címe is jelzi, jóval több van a lapokon, mint csak a főváros, az egész országot vizsgálja a többek által írt mű. Nekünk elsősorban a budapesti helyszínek a fontosak.
A bunkerek elsődleges célja mindig az életvédelem volt, épp ezért a nagyobb háborúk és az égből érkező pusztítás, a harci repülőgépek megjelenése (az elsőt Líbiában vetették be 1911-ben, az orosz–török háború idején) indokolta először, hogy óvóhelyek épüljenek. Az I. és a II. világháború során több is létesült országszerte, nem beszélve a háborúk közötti, paranoiás időszakokról, mint amilyen a hidegháborús is volt. De persze nemcsak a kimondottan erre a célra épített helyek óvták meg az embereket, hanem a metróalagutak is, meg az olyan, alapvetően tárolásra kialakított pincerendszerek, mint például a kőbányai. A Sziklakórház pedig, ami a vár alatti barlangrendszer egy szeletéből lett kialakítva, eredetileg természetes képződmény volt, amiből aztán az emberi munka fejlesztett több mindenre használható föld alatti labirintust.
Budapesten bőven 20 fölötti azon nagyobb méretű óvóhelyek száma, melyek valamelyik iparterülethez, üzemhez vagy pályaudvarhoz kötődően épültek, de ebben nincsenek benne természetesen azok a jóval kisebb befogadóképességű bunkerek, amiket a lakosság számára alakítottak ki. Ezeken kívül még léteznek az ún. búvólyukak meg óvófülkék is, melyek általában géppuskaállásokat rejtettek. A lakosság számára készült bunkereket védelmi szempontból 5 különféle osztályba sorolják. Az 1990-es évek közepén felmérték ezek számát, és összesen 450-et találtak, de ezeken kívül létezik még jórészt magánúton kialakított és így egyetlen osztályba sem sorolható óvóhely is, és ezek száma már több mint 5000. Viszont ezek meg komoly felújításra szorulnak.
Budán a legjelentősebb bunkerek a Várhegyhez kötődnek: ott van a manapság már múzeumként üzemelő Sziklakórház, aztán létezik az ún. kincstár és teherelosztó a vár alatt, vagyis a kormányóvóhely, illetve az Alagúti óvóhely. De a Várhegy melletti Gellért-hegy mélye is magában rejt egy masszívabb bunkert. Aztán mind a pesti, mind a budai oldalon van egy-egy erre-arra kanyargó, leágazásokkal teli, szinte végeláthatatlan pincerendszer, az egyik Kőbányán, a másik pedig Budafokon. A III. kerületben találjuk az annak idején szigorúan titokban megépített óbudai gáztartót, ami nagyjából ugyanakkor és ugyanazok által épült meg, mint a Szabadság tér és a Kossuth tér között található F-4, vagyis Rákosi Mátyás óvó búvóhelye nagy-nagy vész, például világégés esetére.
Aztán jórészt a pesti oldalon ott van a 2-es és a 3-as metró, vagyis a kék meg a piros, melyek mellé nyugodtan odavehetjük a 4-est is, vagyis a zöld metrót. Ezek méreteik miatt rengeteg ember védelmére képesek. Vannak még városszerte kisebb bunkerek, Pesten és Budán egyaránt, a legismertebb, leghírhedtebb talán a Farkasréti temető mellett, a Denevér utcai barlangból kialakított óvóhely. Nemcsak Budapesten, hanem a főváros környékén is találunk még további neves bunkereket, mint például Törökbálinton az egykori lőszerraktár vagy Gödöllőn a kastély kormányzói óvóhelye.
(A borítóképen a Budafoki légópince látható, fotó: Polyák Attila - We Love Budapest)
