Ahol az első hazai altatásos műtétet végezték – A Semmelweis Klinikák története

A szegényházak, ispotályok és filantropikus intézmények már a XVIII. század előtt megjelentek Budán és Pesten, a közkórházak építésére egészen az 1710-es pestisjárványig várni kellett. Ekkor – még ha lassan is és leginkább csak terv szinten – beindult a kórházak és az egészségügy fejlesztése, Budán felépült a Szent János Kórház elődje, míg Pesten a Szent Rókus. A legnagyobb fejlesztéseket viszont az 1876. évi XIV. törvény hozta, amiben a törvényhatóságokat kötelezték a kórházépítésre, a meglévők fejlesztésére, a törvény által megszabott kórházi feltételek megteremtésére, és az ország pénzügyi programjában is külön költségvetést számoltak rá. Ez a törvény egészen a II. világháborúig meghatározta a kórházügy rohamos fejlődését, aminek a legjelentősebb beruházása az egyetemi karok klinikai telepeinek és központi oktatási épületeinek a felépítése volt. 

Annak ellenére, hogy a városban már folyt gyógyítás, viszonylag kevés orvos praktizált, ráadásul nem itthon, hanem külföldi egyetemeken tanultak – mivel nálunk nem volt orvosképzés –, így még az is előfordult, hogy haza se jöttek. A beretválás, a köpölyözés és a sebkezelés tudományára kiképzett borbély-sebészek sem özönlötték el a város utcáit, így a XVIII. századra általánossá vált az orvoshiány, és egyre többen szólaltak fel a hazai orvosképzés megteremtéséért, a királynőtől követelve, hogy minél előbb állítsanak fel az egyetemen orvosi fakultást.

1769 novemberében egészítette ki Mária Terézia a nagyszombati egyetemet orvosi karral, aminek tervezetét udvari orvosa, a holland származású Gerard van Swieten dolgozta ki, az általa megreformált bécsi orvosi kar mintájára. Az oktatás öt tanszékkel indult: élettan és gyógyszertan, bonctan, sebészet, botanika és kémia, valamintáltalános kórtan. Utóbbi oktatása egészen addig nehézségekbe ütközött, amíg az egyetem saját klinikát nem kapott, de miután 1777-ben Budára költöztek, valamennyire megoldódott a betegek és a tetemek hiánya.

Az egyetem 1784-ben költözött át Pestre, ahol az eddigiekhez képest sokkal több és változatosabb kórképekkel és beteganyaggal találkoztak az orvosok és a hallgatók. Annak ellenére, hogy az orvosi kar még Bécset is lehagyta a fejlődésben, és itt kapott először önálló tanszéket az államorvostan, az egyetem folyamatosan akadályokba és nehézségekbe ütközött. Hiába kapták meg a mai Kossuth Lajos utca és Semmelweis utca sarkán álló volt jezsuita rendház épületét, hely- és beteghiánnyal, valamint rossz felszereltséggel küzdöttek.

A pesti kórházak nem akarták befogadni az egyetem klinikáit, és azt sem nézték jó szemmel, hogy a hallgatók megjelennek az épületekben, de még a főváros sem adott szabad telket egy nagyobb és jobban felszerelt egyetem építéséhez. Helyzetükön az sem segített, hogy a tanárok és a hallgatók többsége részt vett az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban, ezért többekre emigráció, börtön és egyéb megtorlás várt, de rendszeressé váltak a hatósági zaklatások is.

Egyre inkább tarthatatlanná vált, hogy az orvosok úgy tanulják a beteggyógyítást, hogy alig van lehetőségük gyakorlatot szerezni, azonban a tanárok addig jártak a városvezetés nyakára, hogy legalább betegágyakkal járuljon hozzá az oktatáshoz, míg Pest úgy döntött, hogy területet ad a klinikának. A XIX. században nagyszabású építkezések kezdődtek az Üllői úton, harminc év alatt épültek fel az egyetem központi épületei, elméleti intézetei és a klinikák, a fejlesztések kidolgozásában pedig olyan professzorok vettek részt, mint Bókay János, Korányi Frigyes, Markusovszky Lajos vagy Balassa János.

Az egyetemi épületek megjelenésével párhuzamosan az orvoslás fejlődése is szárnyalt, egyre több fiatal választotta az itthoni orvosképzést. Korányinak köszönhetően megindult a korszerű alapokon nyugvó belgyógyászati iskola kiépítése, Balassa János bevezette a sebészet korszerű irányelveit, és ő volt az, aki először próbálta ki – négy önkéntesen – az éternarkózist, majd egy nappal később, 1847. február 9-énSchöpf-Merei Ágost elvégezte az első altatásos műtétet egy négyéves kisfiún.

A Szigony utca és az Üllői út sarkán álló klinika épületét a korszak legnevesebb építészpárosa, a Klotild-palotákat és a Zeneakadémiát is jegyző Korb Flóris és Giergl Kálmán tervezte. Amikor elkészült, Európa legmodernebb gyógyintézetének számított: légkondicionált műtő, gravitációs szellőzés, a legújabb technikák és a legkorszerűbb sebészeti eszközök voltak benne. 

Egyre több hallgatót vonzott a kar, diákszövetségek, segélyegyletek és önképzők alakultak, a század végén pedig végre rendeletben is engedélyezték, hogy nők is felvételizhessenek az orvosi karra. Az I. világháború idején a klinikai ágyakat a sebesülteknek tartották fenn, a hallgatók nagy része pedig bevonult. A háború végén az elcsatolt országrészekből nemcsak sebesültek jöttek, akiket el kellett látni, de rengeteg orvos is, akiknek munkát kellett adni, így kemény harc indult a szabad helyekért, miközben nemzetközi szinten az élmezőnybe került az egyetem. 

A nyilas hatalomátvétellel megint átszervezések és személycserék indultak, és egy terv arról, hogy a klinikákat és a laborokat Budára telepítik. Közben 600 orvost kivittek Németországba, hogy segédkezzenek a háború folytatásában – őket amerikai útlevéllel hozták haza a háború után. Budapest ostroma alatt, a lehetetlen állapotok ellenére is, megállás nélkül működtek a klinikák, még azután is, hogyközülük négy súlyos találatot kapott, a felszerelések jelentős része elpusztult, ami pedig megmaradt, azt elvitték a fosztogatók.

A mai Semmelweis Egyetem több különálló kutatóintézményt és klinikát foglal magában, amik belső és külső klinikai tömbökből állnak, nagy részük az Üllői út tengelyén. Az egyetem 1951-ben önállósult, egészen addig az ELTE Orvostudományi Karaként működött, közben pedig hozzácsatoltak még pár kórházat a már meglévő klinikákhoz. Az egyetem máig az ország legnagyobb egészségügyi intézménye, a komplex kezelést igénylő betegek nagy részét is itt kezelik, klinikái pedig a gyakorlati oktatás helyszínei.