budapest

szerkesztés

Amikor a kórházakban még földre szórt szalmán feküdtek a betegek

Szerzők

  • Fürdős Zsanett

2021. 01. 15. 12:42

Omladozó falak, betört ablakok, rozsdás csövek, szűkös terek, kevés ágy és egyre kevesebb orvos, ápoló vagy bárki, aki a kórházban fekvő betegekkel foglalkozna – ez a kép egyszerre igaz az 1700-as évek pesti és budai, illetve sokszor a mai kórházak állapotára is. Ez nyilván egy felnagyított összehasonlítás, de bármennyire szomorú is, nincs olyan messze a valóságtól. Az egészségügy és a kórházak állapota az egyik legfontosabb téma, amivel hosszú évtizedek óta foglalkozik a társadalom, valahogy mégis hányattatott sorsa van.

Noha a kórházak elterjedése elsősorban a pestisjárványhoz kötődik, Magyarországon már Szent István korában is léteztek ispotályok, a késő középkorból pedig több kórházat is említenek okleveleink, mint például a budai Szent Lélek ispotály – ez volt a középkori Buda legjelentősebb kórháza –, a Szent Erzsébet ispotály, Szent Lázár lovagok kórháza, a Margit-szigeti apácák zárdájának kórháza vagy a Szent Miklósról elnevezett pesti kórház – ezek azonban a török hódoltság idején megsemmisültek, nyomaik még romokban sem maradtak fenn. 

A kép előterében a II. András által létrehozott gyógyító kórház látszik a Gellért-hegy lábánál

Fotó: Ilyenisvoltbudapest.hu Oldala

Budán és Pesten sokáig filantropikus intézmények és különböző menhelyek, szegényházak szolgálták a betegek gyógyulását, de a tehetősebb rétegek a siralmas körülmények helyett inkább otthonaikban gyógyultak. És nem azért, mert tisztában lettek volna a barátságos és egészséges környezet pozitív hatásaival, egész egyszerűen azért, mert az orvos és a gyógyászati eszközök, kezelések és műtétek árát könnyen megfizették, a szegényházba – a kórház elődjébe – azok kerültek, akiknek se pénze, se otthona nem volt, kezelést csak itt kaphattak.

A régi Szent János Kórház a Széna téren

Fotó: Fortepan / Révay Péter

Az – akkori viszonyokhoz képest – modern közkórházak megjelenésének és en block a kórházügy fontosságára az 1710-es pestisjárvány hívta fel igazán a figyelmet, annak ellenére, hogy a magyar rendeket a császár már korábban is többször felszólította kórházak létesítésére. Ekkor Pesten a mai Kerepesi út mellett, a városfalon kívüli területen ideiglenes barakk-kórházat húztak fel, ezzel is növelve az ellátásra és az elkülönítésre „alkalmas” helyek számát, azonban a körülmények nem feltétlenül javultak: egy térben helyezték el a betegeket, sok esetben egy ágyon akár 3-4 páciens is osztozott!

A Szent János Kórház

Fotó: Juhász Norbert - We Love Budapest

A járvány idején a Gellért-hegy alatti Dunasoron is épült egy segélykórház, a Lazarethum, de ekkor épült Budán a Szent János Kórház őse is, sokáig ide szállították a pesti fertőző betegeket, mert a Duna bal partján híján voltak a kórházaknak. Pest legrégebbi közkórháza, a Bürgerspital eredetileg a mai Kossuth Lajos utca és Semmelweis utca sarkán állt, később a Veres Pálné utca 9. épületeit rendezték be szegényháznak és kórháznak, ami egyáltalán nem a paradicsomi állapotokról volt híres.

Helyiségei sötétek és zsúfoltak, fűtése és felszerelése pedig egyáltalán nem volt. „Mindössze 72 ágya van, a kicsiny, sötét és levegőtlen kórtermekben főleg télvíz idején elképzelhetetlen a zsúfoltság, a betegek nagyrésze földre szórt szalmán fekszik, a kórtermeket csak mécses világítja” – írja Korbuly György Az állami egészségvédelem felé című tanulmányában. Egyes emlékiratok szerint ez volt „Európa leghitványabb kórháza”.

Az új Szent János Kórház tervei

Fotó: Juhász Norbert - We Love Budapest

A kórházak fejlesztése már akkor is sokszor nehézségekbe ütközött, elég csak a Szent Rókus Kórház évtizedekig húzódó építésére gondolnunk. A pesti irgalmas rend vezetője már 1752-ben felajánlotta, hogy a Rókus-kápolna mellett önköltségen kórházat épít, azonban a városi tanács ezt a kérést megtagadta, arra hivatkozva, hogy egyrészt a kolduló rendek számát nem szeretnék növelni a városban, de azt sem szeretnék, ha a szerzetesek elvennék a helyet a városi orvosoktól. Az építkezést továbbra sem kezdték meg, holott a belvárosi kórház épületében nemcsak hogy egyre kevesebb hely maradt a betegek ellátására, de az intézményt egyre több kritika érte, bezárását követelve. 

A kép jobb oldalán a Rókus Kórház és annak egykori, a kápolnából nyíló, copf stílusú bejárata, 1952

Fotó: Fortepan / Horváth Miklós Dr

Az éles bírálatok célt értek: a kápolna mellett megkezdték a leendő Rókus Kórház építését, amely a tervek szerint 144 beteg és 26 szülő nő befogadására alkalmas. A kórház építése azonban megakadt, évekig vártak az építkezés újbóli engedélyezésére, melyet dr. Haffner Mihály tiszti főorvosnak sikerült elérnie, hosszas huzavona után. 1798-ra elkészült a Pesti Polgári köz Ispotály, első betegét májusban fogadta.

„Örök dicsőségére válik az a’ mi időnknek, hogy a’ melly könyörületesség példáit mutogatják az előbbi idők egyes személyekben. Mi azt egész Községekben gyakran tapasztaljuk. Illyen a’ Betegek, és Nyomorékok Háza Szent Rókusnál Nemes Királyi Szabad Pest Városában. Melly mivel az Ország közepén vagyon, a’ Kereskedés, a’ Mesterségek, Tudományok, és Törvényszékek’ fő helyén, minden rendbéli Szegényeknek menedék helyül szolgál, és ugyan azért minden rendbéli Hazafiaknak figyelmetességöket megérdemli.” – Hazai Tudósítások (XXXVII), 1806

A Szent Rókus Kórház

Fotó: Hartyányi Norbert - We Love Budapest

A kórházügyet az 1876. évi XIV. törvény rendezte, amely pontosan meghatározta, hogy a törvényhatóságok a hatáskörükbe tartozó lakosság lélekszáma szerint hol és hány orvost, bábát és egyéb egészségügyi személyzetet alkalmazzanak, valamint azt, hogy ezer lakosonként három betegágyat létesítsenek. A törvényhatóságokat kötelezték a kórházépítésre, a meglevők fejlesztésére, a törvény által megszabott kórházi feltételek megteremtésére és biztosítására, az ország éves pénzügyi programjában pedig külön költségvetési tételként szerepelt. Valójában ez a törvény határozta meg alapjaiban a hazai kórházügy rohamos fejlődését, és egészen a II. világháborúig érvényben volt.

Az akkor még Budapesti Tudományegyetem i. sz. Sebészeti Klinikája 1877–1880 körül

Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György Fényképei

Budapest nagyszabású kórházépítési programja Gebhardt Lajos, a Szent Rókus Kórház igazgatójának vezetésével jött létre: pályázatot írt ki három új kórház építésére. Az 1890-es években még mindig katonai célokat szolgáló barakk-kórházakban kezelték a ragályos betegeket, ami tarthatatlanná vált, ekkor döntöttek egy önálló járványkórház felépítéséről – ez lett a Szent László Kórház. A dualizmus korában több fontos kórházunk is felépült, mint a Magyar Vöröskereszt Erzsébet Királyné Kórháza (1884), a Szent István (1885), a Szent László (1895) és az új Szent János Kórház (1897), valamint Óbudán a Szent Margit Kórház (1898). Fejlesztették a rendek és az egyházak kórházait, létrejöttek a honvédkórházak, az 1900-as évek elején pedig megjelentek a szanatóriumok. De a legjelentősebb beruházás az egyetemi karok klinikai telepeinek és központi oktatási épületeinek felépítése volt.

Az intézmények tervezésénél igyekeztek összehangolni a modern kórházépítés irányelveit, az orvosi és az építészeti vonatkozásokat egyaránt. A koncepciókat szigorú szakmai követelmények és higiéniai elvek alapján kellett elkészíteni, általában pavilonos rendszerben. Nem volt mindegy a betegekre eső légköbméter száma, figyelni kellett az állandó légáramlás biztosítására, és arra is, hogy minden betegre naponta 4-500 liter víz jusson. Pontosan meghatározták, hogy a fertőző betegeket befogadó helyiségeket az épület melyik részébe és a gyógyítás helyszínétől milyen távolságra kell elhelyezni.

Műtét a Szent János Kórház Sebészeti Osztályán

Fotó: Fortepan / Horváth Miklós Dr

Az I. világháború után a meglévő épületek korszerűsítésére és bővítésére, a gyógyító munka feltételeinek javítására volt szükség, ekkor épült fel a gyermekgyógyászati intézmények többsége is. A II. világháború után borzalmas állapotok uralkodtak, a kórházak nagy része megsemmisült, de minimum romokban hevert. Ezt a helyzetet középületek ideiglenes kórházzá alakításával próbálták oldani, amíg a gyógyintézetek helyreállítása folyt.

Az 50-es években a kórházi életbe is beszivárgott a szocialista munkaverseny túlteljesítési kényszere, az infrastruktúra lehetőségeire fittyet hányva növelték a kórházi ágyak számát, ezzel pedig elviselhetetlen állapotokat teremtettek – amiket sajnos sok kórházban a mai napig nem sikerült megoldani.

Kútvölgyi úti Központi Állami Kórház tetőterasza, 1962

Fotó: Fortepan / Juráncsik Norbert

A kórházügy persze nem ennyire fekete vagy fehér, az elmúlt években sok pozitív hírnek örülhettünk. A vidéki egyetemi klinikák mellett a Semmelweis Egyetem is bővült például egy Elméleti Orvostudományi Központtal a XIX. kerületben, és az Üllői út másik oldalán, az Orczy-park szomszédságában is új klinikai tömbök emelkednek. Modernizálták a Szent Imre Kórházat, új, emberléptékű épületet kaptak a vesedialízisre szoruló betegek, a külső kerületekben pedig több „szuperkórház” tervezése is megkezdődött. Az i-re a pontot viszont a Szent János Kórház fejlesztése tenné fel, amire már hosszú ideje várunk.

Felhasznált irodalom:
 

  • Dr. Horváth Alice, A pesti Rókus-kórház. In: Major Máté (szerk.), Építés-Építészettudomány, A MTA Műszaki Tudományok Osztályának Közleményei, 14. kötet, 3-4. szám, 1982.
  • Dr. Melly József, A kórházkultúra fejlődése és a hospitalizáció jelentősége Budapesten, Városi Szemle, XX. évfolyam, 1934.
  • Korbuly György, Az állami egészségvédelem felé. In: Domanovszky Sándor (szerk.), Magyar Művelődéstörténet, IV. kötet, 1941.


 

Hasonló tartalmak

Admin mode