A századfordulós Budapesten vagy az 1930-as években mi is szívesen jártunk volna a hatalmas tükrökkel, márvánnyal és kárpittal borított kávéházak egyikében, ahol a művész- és az íróvilág színe-java megfordult, ahol szerkesztőségek alakultak és ahol akár egész nap lehetett ücsörögni egy kávé mellett. Utóbbi a Japán Kávéház asztalainál mindennapos volt, ahogy a „javító kávé” is. József Attila, Szép Ernő vagy Molnár Ferenc rendszeresen dolgozott a kávéházi szegleten, míg Lechner Ödön a teraszon mesélt diákjainak vagy udvarolt az arra járó hölgyeknek.

Ha létezne időutazás, biztos, hogy visszamennék az 1900-as évek Budapestjére, megnézném a kedvenc épületeimet, amikor még nem omladozó falak, hanem színes csempék és díszek borították őket. Ahogy felkeresném az akkor még bazárként működő átjáróházak valamelyikét és betérnék a folyton nyüzsgő kávéházak tereibe, de a világért sem hagynám ki a 30-as években virágkorát élő Japán Kávéházat, leginkább azért, mert naphosszat beszélgethetnék József Attilával a világról. 

A cigarettafüstös kávéházakban pezsgett az élet

Ahogy régen az írók, a művészek és az újságírók, úgy ma mi is rengeteg időt töltünk különböző kávéházakban, leginkább azok teraszán. Vagy azért, mert interjúkat készítünk, vagy azért, mert cikket írunk, vagy egyszerűen csak társaságra vágyunk. Ma majdnem ugyanaz történik a kedvenc kávézóinkban, mint régen a Centrál, a  New York, a  Hadik vagy a Japán Kávéház nyüzsgő tereiben: közösségek alakulnak. A XX. században ezek voltak a társasági élet legfőbb helyszínei, ahol a férfiak – mert a nőknek nem volt illendő ide egyedül eljárni – politikáról, művészetekről, társadalmi kérdésekről folytattak eszmecserét. Ez a szellemi nyüzsgés ihletően hatott a különféle művészeti és irodalmi irányzatok kialakulására, bár ezekben közrejátszott az is, hogy a kávé és a nikotin mellett az ópium és a kokain is nagy népszerűségnek örvendett a kávéházak falain belül. 

A cigarettafüsttel átitatott, csillárok aranyfényében úszó kávéházak Budapest irodalmi életének talán legfontosabb helyszínei voltak, ahol nemcsak versek és regények születtek, hanem olyan szerkesztőségek alakultak, amelyek említése a mai napig megkerülhetetlen, ha irodalomról beszélünk. A XX. század elején nagyjából 550 kávéház volt Budapesten, szinte minden utcasarkon nyílt egy, és tényleg mindegyik hangos volt a különféle nézetekről diskuráló értelmiségtől. 

Róth Miksa a Japán Kávéházban is ott hagyta a kéznyomát

Az Andrássy út bővelkedik a gyönyörű historikus palotákban és bérházakban, ilyen a 45. szám alatti neoreneszánsz palota is, aminek földszintjén egykor a Japán Kávéház volt, ma pedig az Írók Boltja otthona. Az 1882-ben épített, belső udvaros ház már a híres kávéház megnyitása előtt is elég különleges volt: festett üvegablakokkal, trópusi növényekkel és akváriummal ellátott tetőterasza volt.

Az Andrássy út mindig is bővelkedett kávéházakban, és ez nem véletlen, mert hol máshol nyíltak volna a művészeket bevonzó helyek, mint a város legszebb és legforgalmasabb sugárútjának közelében? Az Andrássy út 45. alatti épület üzlethelyiségeit is egybenyitották 1894-ben, hogy helyet adjanak a pesti értelmiség kávéházi szenvedélyének. 

A kávéház beltere a századvég mikádó- és gésakultuszát tükrözte, japán fametszeteket idéző és színes növényekkel, madarakkal teli porceláncsempék borították a falat – innen a név. A színes növények később a kávéház telefonfülkéjére is átkúsztak: Rippl-Rónai József tervei szerint Róth Miksa festett üvegekkel fedte be. A japán csempék alá egy idő után kitették a vendégekről készült karikatúrákat is, amiket sokszor a törzsvendégek készítettek egymásról, a cégtáblán pedig Tinódi Lantos Sebestyén képe volt, amivel a háborús években odakerült cégvezetőre, Lantos Adolfra céloztak.

Lechner Ödön „sértődése” kellett ahhoz, hogy a Japán Kávéházba divat legyen eljárni

A Japán Kávéház története valahol ott kezdődik, amikor Lechner Ödön megharagudott az Abbázia Kávéház tulajdonosára és átköltözött tanítványaival a konkurenciához, vagyis a Japán asztalaihoz. Az összezörrenés mögött az állt, hogy a művészek és az építészek előszeretettel vágták ki a külföldi magazinok fotóit, amit a kávéház tulajdonosa nem nézett jó szemmel, és ezt szóvá – inkább láthatóvá – tette: végigpecsételte a képeket az „Ezt a fotót az Abbáziából loptam” mondattal, Lechner Ödön pedig nem ment többet az Abbáziába.  

Barátságos, művészetpártoló légkör alakult ki, először az építészek asztala alakult meg a teraszon, ahol Lechner rendszeresen tartott előadásokat a tanítványainak – Komor Marcellnek, Jakab Dezsőnek, Lajta Bélanak –, és az is sokszor megesett, hogy terveit a márványasztal lapjára rajzolta fel, ahogy az is, hogy az előtte elhaladó hölgyekre mindig ráköszönt. Nem kellett sok, és az építészek után a festők is egyre gyakoribb vendégek lettek a Japánban: itt volt a Munkácsy-céh tagjainak székhelye, de Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly és Rippl-Rónai is itt alapította a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre művészegyesületét.

Egyre nagyobb divat lett a Japánba járni, megjelentek a lapszerkesztők, az újságírók, a művészettörténészek, a színészek, a humoristák és persze az elmaradhatatlan írók  – ma leginkább hozzájuk társítjuk a kávéházat. 

József Attila kedvenc kávéházi szeglete

Az egész pesti művészvilág megfordult az Andrássy úti kávéház asztalainál, idejártak a Latabár testvérek, Szép Ernő, Bródy Sándor, Déry Tibor, Kassák Lajos és Rejtő Jenő is – aki sokszor regényrészletekkel fizetett a kávéért –, de a legtöbbet József Attila ült a kávéházi szegleten. Majdnem minden versét itt írta, hosszú órákat töltött az asztalánál verset vagy a Szabad-ötletek jegyzékét írva, Nagy Lajossal sakkozva vagy valakivel hevesen vitatkozva. 

„Kraszner jó emberem. Versfüzeteimből mindig húsz példányt szokott megvenni, és sokszor személyemre szabott árkedvezményeivel segíti létfenntartásomat ebben az ordas világban” – idézi Agárdi Ferenc József Attilát az Esti Budapest 1956. áprilisi számában. 

A Japán Kávéház mindig is a művészetpártolásáról volt híres, de a fiatal és szegény művészeket, írókat Kraszner Menyhértnél jobban egyik tulajdonos sem karolta fel. A Párizs, New York és London legelőkelőbb hoteljeiben tanult Kraszner nemcsak kiváló konyhát és cukrászatot vitt, de hitelbe adott enni a szegény főiskolásoknak vagy épp József Attilának és Nagy Lajosnak, akik néha osztoztak a bablevesen, miközben esténként az asztaluknál sakkoztak.

Bevezette a „javító kávé” intézményét is, vagyis a kihozott kávét hol tejjel, hol még egy kis kávéval javították fel, így az is sokáig elüldögélhetett a kávé mellett, aki egy csészénél többet nem engedhetett meg magának, míg újságíróknak 10 százalékos kedvezményt adott. 

Kraszner Menyhért nagyon is jól tudta, hogy csak úgy lehet igazán kedvelt kávéházat vezetni, ha jó viszonyban van a vendégeivel, ezért gyakran leült beszélgetni vagy kártyázni az asztaltársaságokhoz, tudta mindenki óhaját, sóhaját, és a főpincérnek megtiltotta, hogy a hiteleket durván hajtsa be. 

A zsidótörvények miatt Krasznernek el kellett adnia a kávézót, és bár a II. világháború után megpróbálta újraindítani, de az eltűnt vendégkör és a tulajdonjogi viták miatt meg a romok között ébredező Budapesten ez nem működött. De a szocialista hatalom sem kedvezett a kávéházaknak, amiket a kapitalista fertő melegágyának, a hanyatló Nyugat ópiumának tartottak.

A kávéház bezárása után rövid ideig kabaré működött a helyén, majd az államosítás során átadták az épületet a Szikra Kiadónak, később a központosított Állami Könyvterjesztő Vállalat egysége lett, egy ideig könyvklub is üzemelt az épületben, míg végül megnyílt helyén az irodalmárok és az olvasók egyik kedvenc helye, az Írók Boltja.  

Címkék