„Nem az idő halad, mi változunk.” Valóban változunk? – Megnéztük az EMBTRAG előadást a Katonában

Vannak azok a nagy klasszikusok a magyar irodalomban, amik bebetonozták magukat a kötelező olvasmányok közé, részben nyelvi bravúrjuk, részben mondanivalójuk, részben pedig a szerzőjük miatt. Ám pont ezeknél a műveknél merül fel rendszeresen a meg nem értés, mert a nyelvezetük annyira messze van már tőlünk, hogy nem tudunk velük mit kezdeni, vagy éppen mi magunk vagyunk még túl fiatalok (és tapasztalatlanok) ahhoz, hogy felfogjuk, valójában miről szólnak.

Madách Imre Az ember tragédiája drámája pont ilyen: amikor először találkozunk vele gimnazista korunkban, olyan nehéz nyelvezetet kell megfejtenünk, hogy az emberiség örök küzdelmét, a vallási és a filozófiai kérdéseket elsőre alig értjük. Ilyen esetekben nagy segítség egy új „fordítás” vagy egy színdarab, ami megkönnyíti a megértést. Hogy miért kezdtük ilyen messziről? Mert az EMBTRAG – Keressétek az Urat, amíg megtalálható című előadás egyáltalán nem egy régi nyelven írott történelmi tablót, hanem Nádasdy Ádám prózai fordítása felhasználásával egy nagyon is mai darabot tár elénk, amely szinte már az elejétől fogva beindítja a legkülönfélébb asszociációinkat.

„Az emberek 2000 év előtt is olyanok voltak, mint most.
Az emberiség maga tette magát azzá, ami.
Mi az idő?” 

Mi az ember? Mi végre vagyunk a Földön? Mi a cél, és mi az élet? Kérdések hosszú sorát írhatnánk le, amíg ott ültünk a színházteremben, csak úgy cikáztak bennünk az ezekhez hasonló kérdések és gondolatok. Leginkább az, hogy ha valamit az 1860-as években írtak, hogy lehet ennyire friss és igaz 2023-ban is, és hogy Madách valójában mekkora zseni volt.

Abban, hogy ennyire erősen beszűrődik a jelenünk, nyilván közrejátszik, hogy Székely Kriszta rendező és Szabó-Székely Ármin dramaturg teljesen átkeretezték a témákat, a történelmi színekből csak a lényegi mondanivalót és az eszméket hagyták meg nekünk, melyek örök idők óta foglalkoztatják az emberiséget. Így a demokrácia, a zsarnokság, a társadalmi egyenlőtlenségek, a káosz, az élvezetek hajszolása, a vallás és a kiábrándultság ugyanúgy megjelenik. A különböző színeket többször egy jelenetbe gyúrták össze, így miközben az emberi lét legmélyebb bugyraiba jutunk, és úrrá lesz rajtunk a melankólia, egy picit játszhatunk azzal, hogy megpróbáljuk kitalálni, eredetileg melyik történelmi korban is járunk.

Míg Ádámmal és Luciferrel együtt utaztunk az emberi élet stációi és meghatározott helyzetei között, folyamatosan ott motoszkált bennünk, hogy ez az egész akár a jelen leirata is lehetne. 

„Nem az idő halad, mi változunk” – mondja Lucifer, de ahogy elnézzük ezt a darabot, az emberek viselkedését, kétkedését és az egész létünket, az az érzésünk támad, hogy valójában ugyanaz a lemez forog, és minden ismétli önmagát.

Hiába a több száz és ezer év, az ember ugyanúgy hisz és nem hisz, szeret és gyűlöl, lelkesedik és kiábrándul, ugrál a különböző tanok és ideák között – ahogy teszi Ádám is.

Egy háromórás előadásról beszélünk, ám annyira jól működik minden a színpadon, hogy fel sem tűnik, ahogy telik az idő. 

Ez a rendezésnek, a színészi játéknak és az olyan „apróságoknak”, mint a díszlet – egy boltban vagyunk – vagy a zenei betétek egyaránt köszönhető. Sosem gondoltuk volna, hogy a polbeat, a trance, a gospel és a metál egyaránt működik Madách drámai költeményével.

Nem tudom, hogy gimisként Lucifer hogyan jelent meg a lelki szemeim előtt, de Pálmai Anna játéka után már nem tudom máshogy elképzelni, csak így. Jól hozza a cinikus, mindent megkérdőjelező, az embert becserkészni, elbizonytalanítani és lényegében elpusztítani akaró bukott angyalt, aki nyersen szembemegy az Úrral. A Szirtes Ági-féle Úr alakja számomra olyan volt, mint egy gyermekét óvó anya, aki, ha szükséges, kilöki gyermekét a fészekből, hogy saját bőrén tapasztalja meg a küzdést. Ádám különböző életszakaszait más-más színész jeleníti meg: a fiatal és kíváncsisággal teli Ádámot Lengyel Benjámin, a megkeseredett Ádámot Elek Ferenc, míg az élete végén járó, mindent megélt és a kezdetekhez visszatérni vágyó Ádámot Bezerédi Zoltán játssza.

Bár elsőre soknak tűnhet ez a nagyon mai világ, ám ahogy egyre előrébb haladunk az időben – a darabban és a saját időnkben egyaránt –, értelmet nyer az egész. Az EMBTRAG nem egy történelmi tablót ad nekünk, hanem valamit, ami az emberi lét kérdéseivel foglalkozik. Valamit, amivel nagyon is tudunk azonosulni, amiben egy-egy mondat erejéig még magunkat és a világunkat is megtaláljuk. Valamit, ami minket is gondolkodásra, elmélyülésre és kérdések feltevésére ösztönöz – ahogy maga az eredeti mű is.