A életöröm festője – A Szépművészeti Múzeum Renoir-kiállításán jártunk

Amikor a még alig több mint 20 éves Pierre-Auguste Renoirt (1840–1919) a mestere megfeddte azzal, hogy túl komolytalan, és a képein az látszik, hogy mindössze szórakozásból fest, az ifjú festő azt válaszolta neki, hogy akkor jó úton halad, merthogy sohasem kezdett volna el festeni, ha nem szórakoztatná.

„A föld az istenek paradicsoma: ezt akarom megfesteni.” 

– mondta Renoir később, és a képei valóban ezt sugározzák: az életörömöt, a derűt, a kiegyensúlyozottságot. De ezek a tulajdonságok a festő személyiségét is alapvetően meghatározták, sohasem hagyták cserben, még akkor sem, amikor idős korára egy kerékpárbaleset miatt kialakult ízületi betegség következtében tolókocsiba kényszerült, kezei pedig annyira eltorzultak, hogy nehezen tudott már festeni. De akkor is mosolygott, és erről a Szépművészeti Múzem Renoir-kiállításán is meggyőződhetünk. A nagyszabású tárlat egy archív filmfelvétellel zárul, amin a már egészen összetöpörödött, öreg festőt látjuk beszélni és festeni. Nyoma sincs rajta a szomorúságnak, a depressziónak, a testi fájdalmak nem ülnek ki az arcára. Ilyen volt Renoir, és ilyen volt a festészete is: 

az életet ünnepelte, a hétköznapokat, az apró örömöket, melyek a nagy egészet is széppé tették számára. 

Ha egyetlen jelzővel kéne leírni az élményt, amit a Renoir-kiállítás megtekintése okoz, miközben fel-alá járkálunk a termekben, és a képeit szemléljük, az a megnyugtató lenne. Teljesen mindegy, hogy egy portrét nézünk, egy életképet, egy aktot vagy egy természeti tájban elhelyezett hétköznapi jelenetet, a színek és a fények, a látványból áradó harmónia kiszív az egyszeri látogatóból minden feszültséget, már-már terápiás hatással bír. És a hatást csak felerősíti, ha belegondolunk abba, hogy a festmények némelyike idősebb, mint Budapest, vagy legalábbis egyidős vele. De hát ezért is Renoir a valaha élt egyik legnagyobb festő, mert amit vászonra vitt, azon semmit nem fogott az idő. Az alkotójukat, mint mindenki mást is, legyűrte a könyörtelen idő, de amit hátrahagyott, azt nem fogja. 

Pedig felületes ránézésre tényleg semmi nincs Renoir képeiben. Egy táncoló pár, vízparton fekvő nők vagy barátok és családtagok képmásai. Renoir rengeteg portrét festett, és modellnek szinte mindig ismerősöket választott: a szintén festő barátait, azok rokonait, a mecénásait vagy a saját családtagjait. A kiállításon egészen sok látható közülük, nagyjából a képek felén. Viszont szinte mind nagyon életszerű. Bár látni rajtuk, hogy festmények, kellő közelségből életre kelnek a képeken szereplő alakok, megszólalnak a szemeik, sőt úgy érzed, mintha hús-vér emberrel szemeznél, nem pedig egy egykor élt emberről készült festménnyel. Egészen különleges élményt jelent.

Renoirt a legtöbben az impresszionizmus (egyik) legnagyobb alakjának tartják, aki ráadásul élete vége felé ráunt az irányzatra, és munkáival meg is haladta azt. Ez biztos így van, nem vonjuk kétségbe, nem is tisztünk a művészettörténészkedés. De az józan paraszti ésszel is észlelhető, hogy egy olyan ember képeit nézzük végig a Szépművészeti Múzeum, valamint a párizsi Musée d’Orsay és a Musée de l’Orangerie közös kiállításán, aki bár egész életében az apró hétköznapi pillanatokat festette meg, ráadásul jórészt közérthető módon, mégis látszik a munkái ívén a változás, a fejlődés, az, hogy megalkotójuk sosem tért le az „új hangok” keresésének útjáról, hanem lelkes kísérletező volt. Aki imádott festeni. Ez jut eszünkbe akkor, amikor szembesülünk azzal, hogy idős korában rátalált a szobrászatra (ebben egy fiatal művész, Richard Guino volt a segítségére), meg akkor is, amikor az említett filmet nézzük, az öreg, testileg megnyomorított, de a lelkében örök fiatal mestert nézzük, és képtelenek vagyunk levenni a tekintetünket a huncut mosolyáról, amiben annyi játék van, hogy az egy városnyi embernek is elég lenne.