A gyári munkáslányoktól a „sztármanekenekig” – Ilyenek voltak a divatbemutatók a szocializmusban

Utánajártunk, milyenek voltak a divatbemutatók a szocializmusban.

A divatbemutatón „asszony asszony hátán szorongott”

A divatbemutatók ötlete valamikor az 1860-as években született, amikor az haute couture atyja, Charles Frederick Worth a ruháit vállfák helyett élő nőkön mutatta be a kifutóként szolgáló lóversenypályákon, ahol az elit összegyűlt.

A 20. század elején már hivatalos divatparádékat tartottak, melyek a 20-as évekre rendszeressé váltak Párizsban. Céljuk ekkor már nemcsak az volt, hogy ruhavásárlásra ösztönözzék az előkelőbb rétegeket, de egyfajta luxust, életstílust is közvetítettek. A meghívottak közvetlen közelről csodálhatták – akár meg is tapinthatták – a ruhákat, amelyeket a modellek tettek emberközelivé a vagyonos hölgyek számára.

Magyarországra a műfaj a francia Paul Poiret-nek köszönhetően jutott el, aki 1911-ben meghívást kapott a fővárosba, hogy tartsa meg különleges divatshow-ját, amit a pesti közönség „elbűvölő látványosságnak” nevezett.

A rangos eseményre a Hungária Szálló Duna-korzóra néző nagytermében került sor, a felvonuló divatmodellek, azaz Poiret kilenc párizsi manökenje igazi szenzációnak számított. A Világ című lap – talán némi túlzással – egyenesen azt állította, hogy „a kintrekedtek szinte be akarták törni az ajtókat, a teremben pedig ember ember hátán, helyesebben asszony asszony hátán szorongott”. 1913-tól a Holzer Áruház, 1918-tól a Színházi Élet is divatrevüket kezdett el tartani Budapesten; utóbbin már magyar nők is felvonultak. A nagy siker egyre több kereskedőt arra ösztönzött a városban, hogy ruháikat valódi nőkön és ne próbababákon mutassák be, a divatbemutatók sokszor mégis botrányok tárgyát képezték, a felvonuló hölgyeket pedig könnyűvérűnek tartották. Még magát Poiret mestert is feljelentette egy kereskedő titkos kereskedelem címén, és bár többen is védelmükbe vették a divatkirályt, érthető okokból többet nem fogadott budapesti divatmegrendeléseket.

„Stramm nőket szeretünk látni a darun”

A háború az éppen meghonosodó divatbemutatónak nem kedvezett, hiszen az áruhiányban divatos ruhákra nemigen tellett az embereknek. A munkásnő új ideája lesöpörte az elegáns megjelenést, a divat követését, különösen, ami a nyugati világ stílusát illeti, a divatos megjelenést burzsoá szokásnak tartották. „A női ideál szerencsére megváltozott – írta a Nők Lapja 1950-ben. – Nem kötelező már nádszál karcsú, légies tüneményként járkálni a világban. Az esett vállú, kígyózó modernség már senkinek sem tetszik. Örülünk a gyermekkocsi fölé hajló telt fiatalasszonynak, jól felépített, stramm nőket szeretünk látni a darun, s az nem baj, ha a SZIT-es kislány majd kicsattan a duzzadó élettől.” A Rákosi-korszak alatt tehát a ruhatervezők nem a dámák, a „dísznők” igényeit akarták kielégíteni, hanem a dolgozó nőknek és férfiaknak terveztek praktikus, uniformizált, puritán munkaruhát, egyforma overallt, micisapkát vagy lódenkabátot. A Magyar Divattervező Művészek Szakszervezete saját divatbemutatójával kapcsolatban úgy fogalmazott, „nem a külön célra kitenyésztett és lefogyasztott, múmiává aszalt próbakisasszonyok viselték a ruhákat, hanem egészséges termetű fiatal lányok, asszonyok, dolgozó nők. Következésképpen nem libegtek és vonaglottak, mint az idomított profi manekenek, hanem egyszerűen és természetesen jöttek-mentek-fordultak, ahogy az ember az utcán vagy a szobában jár.”

A divatlapok ekkortájt a konfekcióipar gyenge minőségű, sokszor rosszul is szabott, konzervatív sorozattermékeit reklámozták, hiszen ezekben kifejezésre jutott a régi, polgári világgal való szakítás. Ami a divatbemutatókat illeti, ezeken a konfekcióipar silány termékeit vonultatták fel, és helyszínük általában a gyár volt. Az 50-es években a Ruhaipari Tervező Vállalat, a Munkaruházati Vállalat vagy a Május 1 Ruhagyár kollekcióit nagyüzemekben, ipari városokban mutatták be, a vezetőség, a szakszervezetek és párttagok előtt, a felvonuló modellek munkáslányok voltak.

Sikerükön felbuzdulva a 60-as években már vasalónőként, varrónőként, később adminisztrátorként vagy szervezőként kezdték el szerződtetni őket, hiszen így a „manekeni” tevékenységük belefért a szocializmus normarendszerének megfelelő, tisztes foglalkozásba. Hivatalos manökenstátusz ekkor még nem létezett, de a próbakisasszonyok hamarosan nemcsak a kifutókon szerepeltek, de divatmagazinokban, kártyanaptárakon is, és bár megnőtt a kereslet irántuk, és egyre több lány akarta kipróbálni magát a divat világában, a modellkedést a könnyű erkölcsű nőcskék életformájának tartották. Ám ezek a lányok sokszor igen tanultak voltak, több idegen nyelvet is beszéltek. Általában mindig ugyanaz a 10-12 lány vett részt a divatbemutatókon és a fotózásokon, ahol frizurájukról nem a gyárak, hanem ők maguk, saját költségből gondoskodtak, de a fontosabb bemutatókon fodrász fésülte be a hajukat.

Divatosnak lenni újra sikk lett

Az 50-es évek második felére, a 60-as évekre a divatbemutatók a gyárakból átkerültek az elegánsabb szállodákba.

A rendezvényeken a párt, a kormány, a külkereskedelmi vállalatok és a textilgyárak vezetői vettek részt, és megint a nőiesség, a szépség lett uralkodó az öltözködésben. Hamarosan hivatalosan is manökenné lehetett válni. 1974-ben Aszalós Károly és Baross Imre, az Állami Artistaképző Intézet igazgatóhelyettese és igazgatója megalapították az első manökenképzést. A tanfolyam díja induláskor 1200, majd 2000 forintba került, ami nagyon magas összegnek számított, ám egy vizsgával nem rendelkező fotómodell egy havi fizetéséből (1150-2200 Ft) pont kitellett. Egy tanfolyamra általában harminc jelentkezőt vettek fel, de felvételt csak az nyert, aki legalább 170 cm magas volt, és nem nyomott többet 60 kilónál. A lányoknak karcsú, arányos testtel és szép arccal kellett rendelkezniük, és előnyükre vált a jó mozgás, a műveltség, az idegennyelv-ismeret. A sminkelésen és a színpadi mozgáson túl dzsesszbalettet és színészmesterséget is tanultak. Ettől kezdve csak bizonyítvány birtokában vállalhattak munkát, és minél jobb eredménnyel végzett valaki, annál több megkeresést kapott, sőt honoráriumát is eszerint szabhatta meg.

Persze voltak olyan híressé vált reklámarcok is ekkortájt, akik nem a modelliskolának köszönhették a hírnevüket, hanem sokkal inkább a véletlennek. A kor legjobban fizetett – akkori szóval élve – „sztármanekenje”, Pataki Ági is a véletlennek köszönhette, hogy Fabulon-lány lett: „Én korábban spanyoltolmácsként dolgoztam. 1970-ben, egy magas rangú dél-amerikai delegáció kísérő-programszervezőjeként egy Rotschild-divatbemutatót rendeltem a feleségek számára. Ám ott kiderült, hogy egy lánnyal kevesebb van a szalonban, ezért megkértek, hogy ugorjak be. Ez akkor nagyon viccesnek tűnt – de annyira jól sikerült a beugrás, hogy Klári néni egyből meghívott a következő nagy divatbemutatójára, sőt ott mindjárt én lehettem a menyasszony, ami a legnagyobb megtiszteltetés egy manökennek.”

A Kádár-kor ikonikus modelljei, mint Sütő Enikő, Hoynos Nelly, Komjáthy Ágnes, Rábaközi Andrea, Szedres Mariann vagy Vadász Éva, a legtöbb ember számára az „álom luxuskivitelben” életformát szimbolizálták.

És valóban privilegizált helyzetben voltak, hiszen külföldre utazhattak, széles kapcsolati tőkével és az államszocializmus olyan státuszszimbólumaival rendelkeztek, mint például az autó. A közismertség is szakmájuk velejárója volt, hiszen a manökenpiac akkor még egyáltalán nem számított túltelítettnek. Mindezeknek megfelelően nemcsak a közönség, de az állambiztonsági szervek is kitüntetett figyelemben részesítették őket, gyakran próbálták meg a lányokat a hálózatba beszervezni.

„A vágy titokzatos tárgyaként néztek ránk, hiszen hatalmas ázsiója volt a divatnak mindazok szemében, akik szerettek volna egy kis szépséget, csillogást lopni a szocializmus szürke hétköznapjaiba. Kivételezett emberekként tekintettek ránk, hiszen rendszeresen utaztunk, még akkor is, amikor másoknak csak háromévente egyszer lehetett. Persze voltak közöttünk is olyanok, akik nem mehettek, akiket nem engedtek, mert félő volt, hogy sosem jönnek vissza” – nyilatkozta egyszer Fekete Klári manöken.

És az a bizonyos kép Kádárról

Az 1980-as években kezdett felhígulni a szakma, a szocializmus fülledt erotikájának való megfelelés a sztármanökenek felé is elvárás lett. A modelleknek egy másik csoportját alkották a fotómodellek, akik többet engedtek látni magukból, mint a kifutók világában dolgozó társaik. Pataki Ági szerint ebben az évtizedben egyfajta káosz uralkodott el a szépségipar ezen területén, és gyakori volt, hogy ha egy modell elment egy divatfotózásra, végül egy kártyanaptáron látta viszont magát.

Ami azonban nem sokat változott, hogy a divatbemutatókon még ekkor is rengeteg párttag vett részt. Biztosan sokaknak megvan az a bizonyos fotó, melyen Sütő Enikő a Habselyem Kötöttárugyár termékeit mutatja be Kádár Jánosnak, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága első titkárának és Havasi Ferencnek, az MSZMP Politikai Bizottsága tagjának. Kádár cigarettával a szájában, látszólag rezzenéstelen arccal halálosan unja a bemutatót, és egyáltalán nem érdekli a neglizsében pózoló lányok látványa. Az eseményre Sütő Enikő így emlékezett vissza: „Abban az időben – ha jól emlékszem, ez a fotó 82 környékén készült – a Habselyem Kötöttárugyár és a Május 1 Ruhagyár volt az a két cég, amely olyan konfekciótermékeket gyártott, amelyek Nyugaton is megállták a helyüket. Éppen ezért ezeket a kollekciókat a kormány, a pártvezetés is rendszeresen megnézte, ezen a fotón is egy ilyen divatbemutató látszik. A bemutató, bármennyire is furcsán hangzik, egy üzemi ebédlőben zajlott, öt-hat lányt kértek fel rá. Mi gyanútlanul azt hittük, hogy csak a szokásos munka lesz, ám már az öltözőben éreztünk valami fura feszültséget, és hogy a szokásos Piros Arany-os szendvics helyett is más van terítéken. Aztán megtudtuk, hogy Kádár is ott ül a teremben” – idézte vissza az esemény hangulatát Sütő Enikő, aki úgy emlékszik, hogy míg a pártdelegáció egyes tagjai még kacsingattak is rájuk, Kádár viszont unottan ülte végig a divatbemutatót.