Keresés EN

Ez is érdekelheti

Látnivalók és kultúra

A nyakában hordta a sebész a fejből kioperált golyót – 80 éves a Sziklakórház

A II. világháború alatt és után gyógyítottak benne, de kutatták itt a tífusz ellenszerét is, volt bunker, raktár és színház, 16 éve pedig múzeum.

Látnivalók és kultúra

„Mintha verset írnék, csak szöveg helyett képben” – Szauder Dávid-interjú

A hosszú évek óta Berlinben élő, bár egy éve Magyarországon tartózkodó képzőművész, vizuális alkotó, Szauder Dávid is ott lesz a szeptember 11-én a Magyar Zene Házában megrendezésre kerülő konferencián, az AI Summiten, ahol minden a mesterséges intelligencia körül forog majd. Az eseményről, a kezdetekről és a hatásokról meg persze a mesterséges intelligenciáról és a vele végzett alkotói munkáról beszélgettünk Szauder Dáviddal.

We Love Budapest: Amikor először belefutottam a képeidbe az Instagramon, egyből a szürrealisták jutottak az eszembe, közülük is elsősorban René Magritte. Megállja a helyét a párhuzam, vagy ha nem, akkor kik voltak hatással rád?

Szauder Dávid: 
Nehéz megmondani, kik hatottak rám, mert igazából van egy sor kedves művészem. Alapvetően az egész művészettörténetet nagyon szeretem, annak minden korszakával. Az volt az első szak, amire egyetemen jártam, mert nagyon sokáig művészettörténész szerettem volna lenni. Amellett, hogy alkotó vagyok, a mai napig erősen foglalkoztat a művészet története és a művészet elmélete. A művészet történetében egyes korszakoknak átütő a hatása. Ilyen a szürrealizmus, bár minden tiszteletem mellett nem Magritte-ot említeném elsősorban. Inkább olyasvalakit, akinek művei jellemezhetők a szürrealizmus kategóriáiban is, aki igen erőteljesen hatott rám, az egyik német Bauhaus-mester, Oskar Schlemmer. Koreográfus is volt, s a táncban alkotott fő művével, a Triád-balettel, annak maszkjaival rendkívüli, meghatározó hatást gyakorolt. Amit nem úgy kell elképzelni, hogy fogtam a karaktereit, lemásoltam őket, és csináltam belőlük valami újat. Alkotói elve hatott rám mindenekelőtt.

Schlemmer gyűlölte a háborút, megélte mindkettőt. Az elsőben be kellett vonulnia, ám azonnal meg is sérült. Egyébként nagyon érzékeny, már-már légiesen finom megjelenésű figura volt, azt írták róla, hogy úgy ment az utcán, mintha lebegett volna. Hosszabb időt töltött kórházban, és közben elkezdte felfedezni a körülötte fekvő bepólyázott emberek formavilágát. Később ez is hathatott rá annak a maszkvilágnak a kidolgozásában, ami a balettjeiben, azok kosztümjeiben megjelenik. Magába szívta a megtapasztalható valóságot, egyszerűen megfogalmazva dekonstruálta azt, és amikor a darabokat újra összerakta, valami egészen újat hozott létre. Manapság sajnos igen hasonlóan, bizonytalan és kaotikus világban élünk, olyanban, amilyenben Schlemmer is élt. Itt volt a Covid, a szomszédban háború folyik, klímaválság van, és mindemellett világszerte komoly a feszültség. Óhatatlanul merül fel a kérdés: hol vagyunk és hogyan létezünk mindebben mi, hétköznapi emberek. Ezeknek a benyomásoknak, érzéseknek, tapasztalatoknak a nyomán kezdett foglalkoztatni az elbújás, az elrejtőzés témája. Ez pedig – számomra legalábbis – nem más, mint a szürreális én újrafelfedezése, amihez a mesterséges intelligenciát hívtam segítségül.

WLB: Nagyon különös és bizarr az általad teremtett világ. Ez a válaszod a világban tapasztalható bizonytalanságra és káoszra?

Sz. D.:
Sokan az Instagramról ismernek, ami számomra persze nem művészeti platform, hanem a saját hétköznapi világom kivetülése. Ide rakom fel azokat a gondolatokat, érzéseket, amiket megélek, amik foglalkoztatnak. A cél nem az, hogy egy csomó trendi színes képet kapjon a látogató, hanem egy szeletet belőlem, a belső világomból. Alkotóként azt gondolom, hogy legyen szó digitális vagy nem digitális művészetről, nagyon fontos, hogy őszintén szóljak önmagamról, és hogy a magam szűrőjén keresztül mutassam meg a világot, mert a legegyszerűbben így tudok eljutni az emberekhez. Ahogyan mondtam, a világ tele van feszültséggel és szorongással, ezeket próbálom feldolgozni magamban és kivetíteni képek formájában. Akármilyen különösek vagy bizarrok a képeim, abban reménykedem, hogy talán segítenek másoknak a szorongásaik, a feszültségeik enyhítésében, abban, hogy elgondolkozzanak ezeken a mindenkit érintő, nyomasztó problémákon.

WLB: Az ELTE-n művészettörténetet tanultál, aztán az elmélet helyett mégis a gyakorlatot választottad, és átálltál az alkotói oldalra. Mi volt az a belső késztetés, ami végül ebbe az irányba indított el?

Sz. D.:
Mindig is bennem volt. Még 8 éves koromban, a 80-as évek első felében a nagyszüleim becsempésztek az országba egy Commodore 64-es személyi számítógépet, amihez akkor még nem volt könnyű hozzájutni. Sokat játszottam rajta, mígnem egyszer felfedeztem egy programot, aminek az volt a neve, hogy Simons' BASIC, és köröket lehetett rajzolni vele a képernyőre. Egy alkalommal végtelen köröket rajzoltam a monitorra összevissza, és nagyon elégedett voltam azzal, ami elém tárult. Akkor még nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel, csak éreztem, hogy amit látok magam előtt a monitoron, az felettébb érdekel. De nem tudtam megfogalmazni, hogy miért. Aztán fokozatosan, mindig egy kicsit előbbre lépve kezdtem elmélyülni a számítógép meg a kód vezérelte számítógépes grafika világában, de alapvetően művészeti érdeklődésből.

Persze sokáig nem állt össze a fejemben, hogy alkotóként valamifajta saját koncepcióval hogyan tudnám a kettőt összekapcsolni. Nagyon sokáig keresgéltem. Az első próbálkozás volt a művészettörténet szak, ahol azért túlnyomórészt a középkor volt a téma. Épp egy vizsgára készültem a Szépművészeti könyvtárában, amikor rábukkantam egy könyvre, aminek A fénymásolás művészete volt a címe. Akkor éreztem megint azt, mint annak idején a körökkel. De ekkor már felrémlett az is, hogy ha ez a könyv ott van a Szépművészeti Múzeum könyvtárában, akkor ez művészet lehet, s a megérzéseim nem lehetnek teljesen ostobák. Ezután mentem el a Gábor Dénes Egyetemre, ahol programozást tanultam. Elsajátítottam az első modern programozási nyelvet, ami már egy C-alapú programozási nyelv volt. Akkor szólt egy kedves ismerősöm, hogy ha engem ennyire érdekel ez a világ, akkor jelentkezzek a Képzőművészeti Egyetem intermédia szakára. Ott aztán egészen elképesztő tanáraim voltak, nagyon sok inspirációt kaptam tőlük. Utolsó évben eljutottam Finnországba, Helsinkibe, az ottani MediaLabba, ami az akkori európai modern MediaLabok csúcsát jelentette. Ott ismerkedtem meg a robotikával, a kísérleti elektronikával, a 3D programozással, és ott éreztem először azt, hogy elindultam valamerre, hogy kezd bennem összeérni mindaz, amivel az évek során foglalkoztam.

WLB: Nagyon leegyszerűsítve mondhatjuk rád, hogy digitális művész vagy. De használsz még bármilyen hagyományos eszközt? Milyen a viszonyod a hagyományos alkotói technikákhoz?

Sz. D.:
A Képzőn még nagyon sokat használtam, ma már jelentősen kevesebbet. Akkor került elő nálam újra a rajzolás, amikor megértettem, hogy a mesterséges intelligencia nemcsak arra képes, hogy úgynevezett utasítások (prompt) alapján legyen képes grafikákat vagy animációkat létrehozni, hanem a kézi rajzaimat is be tudom vinni, és át tudom alakítani a mesterséges intelligencia nyelvezetén keresztül valami teljesen új és definiálatlan dologra. Ebben az értelemben újra előkerült a rajzolás, a skiccelés, de ez azért nagyon távol áll a hagyományos technikától. Illetve próbálkoztam egy-két kollázzsal is, aminek a technikáját nagyon szeretem, az egyik kedvenc műfajom. Bár ezt is digitálisan csinálom. Egyébként, ha úgy veszem, a mesterséges intelligencia nem más, mint egy hatalmas tudástárral rendelkező kollázsművelet.

WLB: Hogyan dolgoztok együtt a mesterséges intelligenciával? Olyan, mintha lenne egy kisinasod?

Sz. D.:
Nem, egyáltalán nem. A mesterséges intelligencia alapvetően eszköz, ami végrehajtja az ember utasításait. Ha Photoshopban kijelölök egy négyzetet, és pirosra festem, akkor 99,9 százalékig biztos, hogy meg is festi. A mesterséges intelligencia is eszköz, de nem egészen ez történik. Fogalmazzunk úgy, hogy van egy rutinja, amire programozták, de hogy valójában mi történik, hogy hogyan programozták, az csak akkor derül ki, amikor megadjuk neki az első utasítást, például azt, hogy rajzoljon egy piros négyzetet valamilyen stílusban. De azt nem fogjuk tudni, hogy mi történik a mesterséges intelligencián belül, nem tudjuk végigkövetni, hogy milyen triggerpontokat mozgatsz meg a kompozíció előállítása érdekében. Olyan ez, mint a XX. század egyik legnagyobb találmánya, az antidepresszáns, ami tökéletesen működik a legtöbb embernél. Mégis, ha megkérdezel egy neurológust, azt fogja mondani, hogy fogalma sincs, hogy mit csinál az agyban. Ez van a mesterséges intelligenciával is. Azt mondják, a mesterséges intelligencia tanul tőlünk, de én ezt megfordítanám. Amióta komolyabban foglalkozom vele – és ez nem több, mint másfél év –, inkább én tanulok tőle. Ha például azt szeretném elérni, hogy egy fej darabokra essen szét, a saját emberi nyelvemen kell elmondanom neki, mit akarok. Elkezdem leírni neki – és aztán nem történik semmi. Ahhoz, hogy mégis elérjem a megfelelő hatást, meg kell értenem, hogy miért nem, és hogy mit kell csinálnom ahhoz, hogy végül mégiscsak történjen valami. Ez egyfajta kutatás, aminek a vége jó esetben egy kompozíció, amin darabokra esik egy fej.

WLB: Ha józan paraszti ésszel közelítek ahhoz, amit elmondtál, akkor van ebben némi lutri is, nem? Nem nehezíti meg a mesterséges intelligencia az alkotómunkát?

Sz. D.:
Éppen ellenkezőleg: izgalmassá teszi. Olyan, mintha gyerek lennék, aki ott áll a karácsonyfa mellett, és alig várja, hogy kibonthassa az ajándékokat. Korábban adott egy utasítást arra, hogy mit szeretne, mondjuk, egy labdát, de nem tudja, hogy pontosan milyen lesz az a labda. Csak akkor, ha kibontja a csomagolásból. Ezért a meglepetés ereje nagyon meghatározó. Ezért is kell a mesterséges intelligenciához egy jó adag kísérletező kedv, a kockázati részét pedig jól kell tudni magadban kezelni. Mert ha nem így teszel, akkor egész életedben vagy legalábbis az alkotási folyamat során frusztrált leszel, amiért már megint nem azt kaptad, amit kértél tőle. Pedig mindig azt kapom, ami egy bizonyos utasítás eredményeként triggerelődött (kiváltódott) nála, a kérdés csak az, hogy szeretem-e én azt, vagy sem. Ha nem, akkor módomban áll teljesen újraformálni az egészet, mert bármit megtehetek. Ez is nagyon jó ebben birodalomban, hogy valójában bármit megtehetek. Úgy alakítom a világot, ahogy nekem tetszik. Hozzárendelhetek a kerthez fákat, kicsinosíthatom az eget, megmondhatom, hogy melyik részt melyik festő stílusában készítse el, vagy csak egyszerűen azt mondom, hogy ne legyen semmilyen stílus, hanem legyen teljesen természetes. Megmondhatom, honnan jöjjenek a fények, hol nőjenek a virágok, milyen színek legyenek, s milyen hatásuk legyen, milyen érzéseket keltsen. Mintha verset írnék, csak szöveg helyett képben.

WLB: Ha jól értem, hogyha nem tetszik a végeredmény, akkor addig adsz újabb és újabb utasítást, amíg el nem éred a számodra megfelelő végeredményt.

Sz. D.:
 Igen. Túl zöld a fa? Vegyünk vissza a zöldekből. Nem szeretnék ennyi zöldet? Akkor azok a zöldek legyenek inkább kékek. Az a lény túl absztrakt? Akkor legyen finomabb, játékosabb, babaszerűbb. Így szép lassan építem fel a kompozíciómat.


WLB: Miért kezdted el használni a mesterséges intelligenciát?

Sz. D.:
Régóta, nagyjából nyolc éve kerülgetem. Igen kíváncsi ember lévén, voltaképp soha nem ragadok le egyetlen technikánál, s ráadásul szeretek játszani, akár egy gyerek. Izgat, mi történik a világban a technológia és a művészetek terén. Ezért kezdett el érdekelni a programozás, aztán abból jött a kódalapú animáció, de sokat foglalkoztam a hibaalapú művészettel is. Aztán jött a virtuális valóság, amit mindenképpen ki akartam próbálni. Utána visszatértem kicsit a kollázshoz. Volt egy NFT-korszakom 2018–2019 körül, mert érdekelt, hogyan lehet ezekből a rövid animációkból művészi alkotást létrehozni, hogyan lehet tartalmat generálni hozzájuk. Aztán jött a kiterjesztett valóság (augmented reality), később a robotika, a Covid alatt meg is csináltam a kis rajzolórobotomat. Most pedig itt vagyok a mesterséges intelligencia birodalmában.

WLB: A mesterséges intelligencia nagyon komoly vitákat eredményez. Az egyik véglet a hurráoptimista, aki szerint jobb nem is történhetett volna velünk, a másik pedig a Terminátort és a világvégét vizionálja a közeli jövőbe. Te hol állsz ebben a vitában?

Sz. D.:
A gépektől való szorongásunk nagyjából egyidős az ipari forradalommal. Az 1830-as évek végén, amikor Louis Daguerre feltalálta a dagerrotípiát, a festők a művészet végét jósolták. Készült is egy korabeli karikatúra, amint az emberek sorban állnak egy sötétkamra előtt, miközben a festők meg bitófára akasztják magukat, mert egyébként éhen halnak. De aztán a festők rájöttek, hogy a fotózás nem is olyan rossz. Gyorsan el tudnak kapni egy-egy pillanatot, amit előhívnak, majd lefestenek úgy, ahogy akarják. A fényképészek meg arra jöttek rá, hogy a festők az ő fekete-fehér képeiket meg tudják színezni. Ebből pedig kialakult egy jól működő szimbiózis. Aztán még eltelt 60 év, mire a fotózás bekerült az akadémiai stúdiumok közé. De ha most bemész egy galériába vagy egy múzeumba, akkor elsősorban mit látsz a falakon? Festményeket. A festészet nemhogy nem halt meg, hanem a pozícióját megtartva túlélt. De ugyanez történt akkor is, amikor megjelentek a különféle grafikai programok, élükön a Photoshoppal, mondván, hogy a kézi rajzolásnak vége. De annak sem lett vége. Egy profi grafikus munkáját egyetlen program sem tudja kiváltani. Mert az csak egy eszköz, az alkotónak pedig rendelkeznie kell elképzeléssel, ízléssel, szakmai tudással, rálátással is, egy program pedig azt nem csinál senkiből. A mesterséges intelligencia sem. Amit én nem tartok se jónak, se rossznak, sőt számomra ez nem is kérdés. Egyéni döntés kérdése, hogy használom-e, vagy sem, és ha igen, akkor meddig. Abszolút megértem azokat, akik kizárják az életükből, és azt mondják, hogy eddig is jól megvoltam nélküle.

WLB: Te is ott leszel az AI Summit konferencián a Zene Házában. Mivel készülsz?

Sz. D.:
Egy workshopot fogok tartani. Eddig nagyon sok előadást tartottam a témában, ám a közelmúltban egy teljesen új formátumon gondolkozom. A társammal, Szentpéteri Annamarival már megcsináltuk az idei Sziget Fesztiválon, ahova a Milestone Akadémia hívott meg bennünket. Elengedtük a tudományos megközelítést, és helyette a játékosság került az előtérbe. Színes kártyákkal dolgoztunk, amikből parancssorokat lehetett összeállítani: ezt aztán ott élőben megfesthették, vagy felvihették a mesterséges intelligenciába. Aztán az elkészült képeket kivetítettük. Végül is az embereket a mesterséges intelligenciával való együttműködésre, egy közös táncra vettük rá. Ugyanezt szeretnénk megcsinálni az AI Summiton is.

WLB: Szoktál azon gondolkodni, hogy vajon milyen lesz a művészet 50-100 év múlva, hogy például a mesterséges intelligenciának köszönhetően milyen irányok fejlődnek?

Sz. D.:
Valójában nem töprengek ilyesmin. A jelen érdekel. Az érdekel, hol van nekem ebben a helyem. Most a mesterséges intelligencia kapcsán azt érzem, hogy jó helyen vagyok, mert a nagy egészhez hozzá tudok valamit tenni. Próbálok valami olyan egyedi hangvételt, stílust belevinni, ami a mesterséges intelligencián belül karakteressé válik, és alakítja is. A technológia egyik nagy veszélye mindig az volt, hogy eluralja a világot, így rátelepszik a művészetre is, s ezzel egyszersmind ki is üresíti. Ilyenkor fordulhat elő, hogy egyre kevesebb olyan alkotás születik, ami felkelti az emberek mélyebb érdeklődését, azaz pont hogy türelmetlenséget szül. Ilyen például a TikTok. Most nagyon menő, a videók iszonyú gyorsak, tele vannak vágásokkal, nagyon pörög az egész. Hol van ehhez képest az, hogy leülsz, mondjuk, egy Jackson Pollock-képpel szemben egy galériában, és csak nézed csöndben 10-20 percig. A két érzékelési folyamat vagy élmény közötti különbséget aligha kell magyarázni. Nem azt állítom, hogy mindezért a technológia felelős, de a technológia alkalmas arra, hogy túl gyors sebességet diktálva megvonja vagy megszüntesse annak a meditatív állapotnak a lehetőségét, ami a műalkotás befogadásához csaknem elengedhetetlen. Ezt veszélyesforrásnak gondolom, és igyekszem is felhívni rá a figyelmet.

WLB: Manapság egy-egy alkotóval már nem biztos, hogy egy múzeumban vagy galériában találkozik az ember elsőre, hanem a közösségi médiában, az Instagramon, a Behance-en, a Facebookon. Van, aki szükséges rossznak tartja ezt. Te mit gondolsz erről?

Sz. D.:
Van az alkotás, aminek az eredménye egy-egy kép, és van az önmarketing, ami szükséges a túléléshez, és már-már olyan fontos, mint maga az alkotás. Ez rosszul hangzik, de túl nagy luxus nem foglalkozni vele. Ez most egy ilyen korszak. A szabályokat nem mi diktáljuk, hanem a reklámokon és a marketingen keresztül kommunikáló anyagi világ, nekem pedig alkalmazkodnom kell hozzá, ha akarom, ha nem. Ezért is vagyok aktív az Instagramon, de ettől még nem kell szeretnem, nem is szeretem. Sokkal inkább olvasnék, mint az instagramozás napi másfél órában. De szükséges, mert rengeteg embert érek el. Hiába a legfontosabbak a kiállítások, ott csak egy szűk réteggel találkozom, szemben a közösségi médiával. Amikor például felkértek, hogy a Washington Post egyik különszámának címlapját készítsem el, ami eddigi életem legkomolyabb megrendelése volt, ők sem a kiállításomon jártak, hanem a Behance-en futottak bele a munkáimba. Ha nem vagyok fent, akkor ez a felkérés nincs.

We Love Budapest szerkesztőségének munkáját az interjúk megírásában az Alrite beszédfelismerő rendszer segíti. 

Cimkék

Hasonló tartalmak

Kultúra

Gazdátlan tényrakások – Petri-tér

Petri György író, költő és esszéista pályafutása során kritikusan figyelte meg a társadalmat, és írásain keresztül próbálta megérteni annak változásait. Petritől mindig is távol állt az intézményesülés. A szabályokat, a kötelezettségeket megkérdőjelezte, és inkább a sajátos meglátásait követte. A PIM kurátorai úgy gondolták, hogy Petri életművét és az általa képviselt „kívülálló életérzést” nem tehetik az intézmény falai közé egy hagyományos kiállítótérbe, ezért a múzeum kertjéből nyíló egykori Károlyi Étteremben, ma raktárban tekinthető meg a kiállítás.

Kultúra

Dokumentumfilm hetek 2024: Szerelempatak

A 2024-es Doku7 filmfesztivál keretében olyan filmeket hoznak el a szervezők, amelyek az embert és az ő saját valóját, egyéni környezetét ábrázolják, különféle kultúrák, nációk és élethelyzetek vonatkozásában.

Kultúra

Világjáró előadássorozat: India

India varázslatos világába nyerhetünk betekintést a Világjáró előadássorozat első alkalmán, március 6-án, a Márai Sándor Művelődési Házban. A szinte kontinens méretű országot, a maga ezerszínű kultúrájával Elter Károly előadásában ismerhetjük meg alaposabban.

Neked ajánlott

A