Azt hiszed, tudod, mi a cuki? Dehogyis! – A cukiság faktor című kiállításon jártunk

Színes, nagy méretű festmények, kerámia vagy éppen digitális technikával készült művek, amelyek a rajzfilmek világát és esztétikáját idézik. A cukiság faktor című tárlat annyira szellemes és látványos, hogy akkor is elgondolkodtat, ha csak egy kis nyári szórakozásra vágytunk. A kiállítás egyértelmű tagolása és a lényegre törő szövegek miatt bármiféle önismétlés nélkül tárul fel, hogy mennyire sokarcú ez a mindenki által ismert jelenség.

Bár a fogalom nem tűnik túl réginek, a kawaii, vagyis a ’cukiság’ első jegyei már a XVII. századi Japánban megtalálhatók voltak 

egyes festményeken, nyomatokon, ám átfogó kulturális jelenséggé csak az 1970-es években vált, majd a mangák, az animék, a videójátékok és a rajzfilmek segítségével az egész világon elterjedt. A cuki tartalmak, tárgyak szerepe az ezredforduló óta még inkább növekszik, köszönhetően a közösségi médiának vagy éppen a korszerű marketingeszközöknek. A kiállítás 14 ország 32 művészének alkotásai segítségével járja körül a témát. Hét egysége szinte hagymahéjként veszi körül és értelmezi a fogalmat, bemutatja azokat az elméleteket, amelyek a kérdéskörrel foglalkozó művészek munkáit inspirálják.

A tárlat első része a cukiság fiziognómiáját járja körül. Bozó Szabolcs játékos, a gyermekkor babáit, plüsseit felidéző festményei vagy éppen Makai Mira (borítóképünkön) furcsa, állati és növényi figurákat formázó alkotásai segítségével ismerhetjük meg Konrad Lorenz elméletét, amely szerint 

az olyan fizikai adottságok, mint a nagy szemek, a nagyobb fej, a rövid, pufók végtagok és az ilyen jellemzőkkel felruházott tárgyak kiváltják a gondoskodás érzését, voltaképp ezeket tartjuk cukinak.

Bár ezek a tárgyak a gyermekkor és a rajzfilmek, a plüssfigurák világát idézik, könnyedén párhuzamba állíthatók a hátborzongató fogalmával. A tárlat következő egységében Joyce Pensato és Katherine Bernhardt nyugtalanító, sötétet tónusú rajzfilmfiguráinak segítségével vagy Annette Messager bizarr plüssállatos kompozíciójában az ismerős és az ismeretlen elemek keveredését figyelhetjük meg, itt a kellemes gyermekkori nosztalgia és gondoskodás helyett a tudattalan, az elnyomott, az infantilis vágyak világa kelt nyomasztó hatást.

A harmadik rész a cukiság jelenségének eredetét és történetét, a mangák, az animék és a plüssfigurák világa által pedig az agresszióval való kapcsolatát is vizsgálja. A tárlat egyik leglátványosabb tárgya a negyedik egységhez kapcsolódik. Cosima von Bonin óriási, fekete plüsse, egy rakétára ültetett figura ironikusan utal a hatalom tömegeket manipuláló képességére, arra, hogy a cukiság álcája mögé milyen súlyos tartalmakat, hazugságokat rejthetünk. A cuki tárgyakhoz kapcsolódó gondoskodással pedig a formálás kényszeréhez, az agresszióhoz is könnyen eljuthatunk. Ez a kettősség jelenik meg a Gelitin osztrák művészcsoport furcsa, gyurmából készült alkotásán is.

A kiállítás következő egysége a cukiság és a technológia összefonódását járja körül. Az internet és a közösségi média segítsége nélkül talán ez a jelenség sem öltött volna globális méreteket, elég csak az arcunkat, az érzelmeinket megjelenítő emojikra gondolni. A tárlat utolsó része az első terem ellenpontja, a cukiság fizikai jellemzői, a nagy szemek és a jól felismerhető jellegzetességek ebben a teremben a legegyszerűbb geometrikus alakzatokra bomlanak szét, a rajzfilmfigurák vagy az antropomorf alakok azonban így is részben felismerhetőek maradnak.

A tárlat egyébként jóval a kiállítóterem előtt kezdődik, egy furcsa, plüssállatos installáció vár bennünket a múzeum lépcsőházában. El is pufogtathatnánk azt a közhelyet, hogy a kiállítás kilép a múzeum falai közül, ám ehelyett éppen annak lehettünk szemtanúi, hogy egy teljesen banális, életünk egészét átható jelenség hogyan válik a művészet eszközévé. 

A Ludwig Múzeumban a cukiság tematikájának első hazai, sőt regionális bemutatását láthatjuk.