Újlipótváros gigantikus bérházát négy utca határolja (a Raoul Wallenberg, a Katona József, a Pannónia és a Tátra), két főbejárata és több mellékbejárata van. Egy kisebb településnyi ember él benne, a közepén lévő belső kert pedig a nyugalom nem is olyan kis szigete. Bár mindenki a főnixmadárról kapott nevét ismeri a háznak, van egy másik neve is: Turul-ház. Hogy épp melyiken kell szólítani, az attól függ, melyik utcából nézünk a tömbre. Az alábbi cikkből többek között erre is – hogy mikor Phönix és mikor Turul – fény derül.
A XIII. kerületben, Újlipótvárosban álló, tekintélyes méretekkel bíró épületet a Raoul Wallenberg (100 évvel ezelőtt még Phönix), a Katona József, a Pannónia és a Tátra utca foglalja körbe. A még az előző évben elkezdődött építkezés közel 100 évvel ezelőtt, 1929-ben ért véget. A ház építtetője és egyben tulajdonosa az azokban az időkben itthon működött számos magán-biztosítótársaság egyike volt, a bécsi székhelyű Phönix Életbiztosító Társaság, valamint annak magyarországi leányvállalata, a Turul – Magyar Országos Biztosító Rt. Akkoriban a biztosítók előszeretettel fektettek be ingatlanokba, így tett a Phönix–Turul cég is. Házakat vett, vagy telket, amin aztán építkezni kezdett. Az újlipótvárosi tömbbel is ez történt: egy testvérpár – Jónás Dávid és Zsigmond – tervei alapján megépült a gigantikus bérház. Mivel két finanszírozója volt, ezért az épület Pannónia utcai főbejárata fölé a Phönix-ház felirat került, míg a Tátra utcai (másik) főbejárat fölé pedig a Turul-ház.
Amikor beköltöztek a lakók – csupa jól szituált, minimum középosztálybeli, értelmiségi polgár – annak a bizonyos 1929-es év nyarának végén, őszének elején a hatemeletes, nyolc lépcsőházas háztömbbe, az akkori viszonyokhoz képest szokatlan luxus fogadta a bérlőket. Először is ott volt az a hatalmas, a környező utcák zaját a maga csöndjével tökéletesen ellensúlyozó, zölddel teli kert, ami más háztömbök kerítéssel felszabdalt belső udvaraihoz képest jóval tágasabb és békebeli hangulatú volt. Aztán az sem volt megszokott dolog azokban az időkben, hogy a négy-hat szobás lakások csapjaiból nem közönséges víz folyt, hanem margitszigeti termálvíz. És akkor még ott volt a földszinti, közös használatú mosókonyha és szárítókamra is, amit a Magyar Mosó- és Fertőtlenítő Gépgyár Rt. szerelt fel tizenkét darab modern mosóberendezéssel, valamint egy gőzszárítóval.
A háztömbben eredetileg 146 lakás volt, ami azt jelentette, hogy egy kisebb magyar falu teljes népessége elfért volna benne. De nemcsak lakásokat, kertet és mosókonyhát foglalt magában a Phönix–Turul-ház, hanem egészen sok üzletet, boltot, szolgáltatást és hivatalt is körben az egész tömb aljában (még egy zsidó elemi iskola is működött itt a kezdeti években). Bár az épület átadása óta nagyon sok minden történt, többek között rendszerek, illetve háborúk és fegyveres konfliktusok jöttek és mentek, ennek ellenére két egység még mindig ugyanúgy működik, mint amikor 1929-ben megnyitott. Az egyik a Pannónia és a Wallenberg utca sarkán található patika a részben még eredeti berendezésével, a másik pedig a Húsimádó hentesüzlet a Tátra utcai oldalon, amit persze csak most hívnak így, a neve és a tulajdonosa többször változott az idők során, egy viszont sosem: mindig húst árusítottak benne.
A ház különlegességét több minden is szolgálja. Egyfelől ott a hatalmas belső kert, ami enyhet adóan ellensúlyozza a kinti zajongást és forgalmat. Ezt a kor egyik legnevesebb kertépítője, Jonke Kálmán tervei alapján alakították ki. A közepén egy szép díszkút állt, ami azonban alaposan megrongálódott, és bár helyrehozták pár évvel ezelőtt a kertmegújítási program részeként, de már csak részben hozza a régi kút képét – a szobor (egy guggoló női akt) már nem áll rajta. A Phönix–Turul-ház építészeti megoldásai a maguk idejében kifejezetten előremutatóak és szokatlanok voltak, csupa olyan fogás (például az ablakkeretezések vagy az épületre jellemző monotonitás), amik a hazai szocreál időszakában váltak kedveltté és általánossá. A korabeli lapok tudósítói pedig a nagy amerikai metropoliszok felhőkarcolóira asszociáltak, meglátva a Phönixet. Monumentális építmény, ami királynőként magasodik az újlipótvárosi tömb belsejében, tekintélyes kolosszusként kiemelkedve a többi ház közül. A két főbejárat – a Pannónia és a Tátra utcai – mágnesként vonzza a tekintetet: mintha egy szentély bejáratai lennének. A szobrok, a kővázák és a különféle díszítések is megállásra késztetik a járókelőt.
Később, a háború után a négy- és hatszobás lakásokat tovább darabolták, így több lett a lakás – és a lakó is – a tömbben, mint amikor megépítették. A ház falán számos emléktábla látható, ugyanis annyi lakó között, amennyi a Phönix–Turul-házba befért, mindig akadt egy-egy ismert ember. Több mint 40 éven át volt a ház lakója Moldován Stefánia operaénekes, és itt élt családjával a Kossuth-díjas színész, Gábor Miklós is, továbbá Bence György filozófus, Bächer Iván író (neki nem itt, hanem kicsit arrébb, a Pannónia u. 21. szám alatt van táblája), Vámos László szintén Kossuth-díjas színházi rendező, egy másik színész, Bakó Márta, Tátrai Vilmos (ugyancsak Kossuth-díjas) hegedűművész, valamint Szekeres György publicista-műfordító. Talán ennyiből is látszik, hogy a ház őrizte értelmiségi-polgári jellegét, lakói mindig is orvosok, tanárok, jogászok, hivatalnokok, művészek voltak.
A környező szűk utcákon, a Phönix–Turul-ház mellett elhaladva talán fel sem figyelünk rá elsőre, elvégre mindig sietünk és szinte sosem állunk meg vagy nézünk fel. Pedig érdemes lenne. Van ennek a kolosszális épületnek egy különös és megfoghatatlan kisugárzása, talán mert olyan, mintha egy külön bolygó lenne Újlipócia belsejében. Ellenállhatatlanul vonzani kezdi az embert, miután tudatosította magában, hogy az épület ott áll. Onnantól kezdve pedig kifejezetten jó érzés lesz időnként körbesétálni úgy, hogy közben meg-megállunk és elmerülünk a részleteiben. És ha még az udvarra is bejutunk, utána kétségünk sem marad afelől, hogy egyszer ide akarunk majd költözni.
