Benéztünk a műterembe – Rabóczky Judit Rita

Rabóczky Judit műterme a XI. kerületben található, egy olyan egykori üzemi-ipari területen, melyből jó pár található Budapesten. A termelés már rég leállt, az elhagyatott épületek pedig sokáig üresen kongtak, míg meg nem jelentek a művészek – zömében zenészek, alternatív színházi társulatok és képzőművészek –, akik újra életet hoztak a kopott falak közé. Találunk ilyen helyet a városban többet is – legutóbb Kőbányán, a 4K-ban jártunk –, most pedig Újbudán, a Fehérvári út és a Sztregova utca sarkán húzódó területen, méghozzá ott, ahol a magyar népzenére, világzenére és jazzre szakosodott Fonó Budai Zeneház volt az első fecske még valamikor a 90-es évek közepén. A koncerthelyszín azóta is magabiztosan tartja magát, és itt találjuk a hazai kortárs színház és tánc meghatározó társulatát, a Goda Gábor vezette Artust is. Mellettük képzőművészek is tevékenykednek az épületekben, többek között vendélátónk, Rabóczky Judit is. 

Judit legutóbbi önálló kiállítása nemrég zárult a XI. kerületi Gárdonyi Géza térnél található B32 Galéria és Kultúrtérben. A Vasra verve címet viselő tárlaton egyfelől brutális fémsisakokat (maszkokat) nézegethettünk, másfelől pedig fémtestű alakokat, némelyikbe aztán a műteremlátogatás során belebotlottunk, sőt, én magam még egy-két sisakot (maszkot) fel is próbáltam. Bár a rendkívül pozitív visszhangot kiváltó kiállításról szóló cikkekben szó volt mindenről – női sorsról, elnyomásról, erőszakról és szégyenről –, én még hozzátennék pár kulturális kapcsolódási pontot: 

filmek, mint amilyen a Mad Max vagy a Fűrész, meg a sötét középkor inkvizíciójának kínzóeszközei is visszaköszönnek a Vasra verve szobrairól. 

De amikor szétnézünk a műteremben meg a raktárban felhalmozott régebbi művek között, azok – a vasmacskáktól kezdve az ijesztő fejű babákon át a világító vaginájú női alakokig – hasonlóan zavarba ejtik az embert. Amikor feldobom Juditnak a kérdést, hogy de miért ilyen bizarr küllemű szobrokkal fejezi ki magát, miért fontos neki, hogy provokáljon, (nem véletlenül) hegesztőszemüvegre emlékeztető szemüvege mögül néz rám csodálkozva, hogy neki semmi ilyen célja nincs. Számára se nem provokatívak, se nem bizarrak a szobrai, és ő még csak nem is egy pszichopata jelenség, hanem egyszerűen ezek jönnek elő, amikor alkotni kezd. Csupa provokatív, gyakran bizarr alkotás – bármiféle provokációs szándék vagy bizarrságra való irányultság nélkül. Egyszóval Judit cseppet sem súlyos arc, hanem kedves, barátságos, aki szívesen magyaráz, beszél és nevet. 

Judit Egerben született, még a rendszerváltás előtt. Előbb a helyi Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola rajz és vizuális kommunikáció szakára járt, utána pedig elvégezte a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakát is. Addigra már túl volt jó pár kiállításon meg díjon is. Bár vannak a már említett sisakok (vagy maszkok) meg a macskaszobrok, illetve a ruhaszobrok is (cipő, bugyi, sőt a saját kisgyerekkori kedvenc ruháit is szobrosította), mégis a munkái nagy része emberi testeket vagy torzókat ábrázolnak, az első számú modellje pedig mindig saját maga. Ki más? – kérdez vissza ezt firtató kérdésemre, majd hozzáteszi, hogy az ember mégiscsak a saját testét ismeri a leginkább. Születése óta együtt vannak mindennap és a nap mind a 24 órájában. 

Bár Judit világa – még ha ezt ő tagadja is, vagy némiképp máshogy látja – bizarr és provokatív, nem ijesztő, sokkal inkább szellemes. Még azokon a munkákon is, amiken megdöbben az ember, vagy akár még hátra is hőköl, közben meg el is mosolyodik, sőt van, hogy felnevet. Nem is mindig a látvány, hanem a szobrokat kitaláló merész, sajátos és határtalan fantázia miatt. De tényleg, kinek jut eszébe világító vaginájú női szobrokat készíteni, vagy tátott szájjal maga alá hányó alakot. Persze ezek a szélsőségek, nem minden Rabóczky-szobor ilyen. És a bizarrság meg a humor mellett Judit munkáinak nagy részéből finomság és szépség (is) árad, ami nemcsak áttör a rozsdán, de azzal együtt adja ki ezt a szépséget meg finomságot. Erős erotikus kisugárzást is érezni némelyik mű láttán, mint például a drótból megformált, erre-arra meghajló emberi alakok. 

Judit kicsit olyan, mint egy földre pottyant idegen lény vagy különös szerzet, aki emberi alakot öltött, aztán itt ragadt, majd idővel, miután megismert bennünket, szobrokba önti a velünk, emberekkel kapcsolatos tapasztalatait. 

Judit műterme egészen műhelyszerű. Mindenfelé szerszámok (satu, kalapács) hevernek, ilyen-olyan vasak meg fémtörmelékek színesítik a művek tömegét, de nincs rendetlenség, inkább amolyan – a házigazda számára mindenképpen – átlátható, szoft káosz. Amiben pont jó lenni, és bármerre néz az ember, mindent megtalál – előbb-utóbb. Az ipari környezet kimondottan passzol Judit szobraihoz. Ez az érzés csak erősödik bennünk, amikor szobrászmesterünk előkapja előbb a flexet, majd pedig a hegesztőfelszerelést, és nekiáll munkálkodni, pattog körülötte a szikraeső. Ebből mégsem kell arra következtetni, hogy Judit esetleg egy nagydarab, tetovált és masszív testű ember, alkata egyáltalán nem kovácsmesteres. Hanem pici, vékony és törékeny, akinek viszont az egész kiállásán, sőt a járásán is látszik a magabiztosság, meg az, hogy nem ijeszti meg semmi, legalábbis a nagyobb és nehezebb szerszámok, a flex és a hegesztő semmiképp. Kis túlzással Rabóczky Judit vasakkal kel, huzalokkal fekszik, a kettő között pedig megformázza azokat. Még a névjegyei is fémből készülnek, mind egyedi darab, búcsúzóul kapunk is tőle egyet-egyet.