Mi a közös Horn Gyula sapkájában és Psota Irén kabátjában? – Egy közel százéves szűcsműhelyben jártunk

We Love Budapest: Mit csinál pontosan egy szűcs?
 
Nagy István: Tulajdonképpen ez az egyik legrégibb szakma. Mikor az ősember a vadászaton leterítette az állatot, megnyúzta és fölhasználta a bőrét. Innen indul ez a munka, ami persze sokat változott az évezredek folyamán, és többféle mesterség különült el belőle. Klasszikus magyar szűcsnek nevezték, aki a nyers bőrt kidolgozza, hogy használható legyen, és utána subát, bekecset készített belőle. Német szűcsnek hívták azt, aki a kidolgozást már nem csinálta, és csak vadbőrökkel, tehát rókával, nyérccel foglalkozott. Ezeket fölvásárolta, hiszen a nyersbőr-kidolgozás az évszázadok alatt a városon kívülre került. 

WLB: Miért szorult a bőrfeldolgozás a városon kívülre?
 
N. I.: Egyrészt ez egy rendkívül vízigényes folyamat, sokat kell öblíteni a bőrt, illetve speciális szagokkal jár. Újpesten 20-30 évvel ezelőtt még működött a bőr- és szőrmegyár, amelynek környékén jellegzetes timsószag volt. Ez az üzem annak idején nem véletlenül épült a Duna partjára, hiszen mosni kellett a bőröket.

WLB: Ha jól látom, Ön is a megfelelően készített anyagot kapja meg, nem végez bőrkikészítést. Hogyan folytatódik a folyamat?
 
N. I.: Ez attól is függ, hogy pontosan mit szeretnénk csinálni. Egy rókából például egy sapkát lehet csinálni, és 8-10 bőr kell ahhoz, hogy egy bunda kijöjjön belőle. A vadbőrök nagyon vegyesek. Lehetőség szerint úgy kell szortírozni, összeválogatni őket, hogy egyöntetű képet mutassanak, színben és a szőr hosszúságát tekintve. Ha ez a szortírozás megvan, akkor javítani kell a bőrök hibáit. Ha ez megtörtént, a minta alapján szabni, hosszabbítani, rövidíteni kell a bőrt. A múlt század végén az én szakmámban is lejátszódott egyfajta forradalom, akkor találták föl a szűcsvarrógépet, ami gyorsabbá tette a gyártást. Addig mindent kézzel varrtunk, azóta bontani, javítani is sokkal könnyebb a munkát.

WLB: A szőrmegyártás nagyon sok kritikát kap állatvédelmi szempontból. Önnek szűcsként mi a véleménye a kérdésről?

N. I.: A kisebb, szőrmés állatokból készült bundák 90%-a ma már olyan nyércekből, cobolyokból készül, amelyeket külön erre a célra tenyésztenek. Ezek az állatok a közhiedelemmel ellentétben jó körülmények között élnek, erre szőrük minőségéből is következtethetünk. Ugyanúgy, ahogy egy kóbor macska szőre is látványosan rosszabb minőségű, mint egy házi kedvencé, például egy nyérc esetében is látszik a kellemes környezet és a jó táplálék hatása. Egy szűcs látja a különbségeket. A természeti adottságokat sajnos nem tudjuk visszaállítani, a nagyragadozók eltűnésével bizonyos vadak, például a rókák elszaporodhatnak az erdőkben, így a környezet egészsége szempontjából is fontos, hogy kilőjék a túlszaporodott egyedeket. Olyan állatok (például bárányok) is vannak, amelyeknek a húsát hasznosítják, bőrükből pedig ezek után készülhet szőrme. Ilyen esetekben talán mindenki számára elfogadhatóbb az állat bőrét is felhasználni, bár a kérdés mindenképp elég nehéz.

WLB: Hordjunk inkább műszőrmét? Környezettudatosabb lehet ez az alternatíva?

N. I.: A műszőrmét a vadon élő állatok pusztításával állították szembe. Ez jó megoldás lehet erre a kérdésre, ugyanakkor a műszőrme előállításának jelentős környezeti terhelése van, anyaga is nagyon nehezen bomlik le. A valódi szőr ezzel szemben tartós, többször alakítható, együtt változik a testtel.

WLB: Mit jelent pontosan az, hogy tartós egy bunda? Hány évig hordhatunk egy-egy jobb darabot?

N. I.: Ez az érték nemcsak a minőségtől függ, hanem attól is, hogy a bőr, amiből a bunda készül, milyen vastag. Egy perzsa vagy nerc nagyon sokáig, akár 50-60 évig is használható marad, míg a hörcsögből vagy csincsillából készült darabok élettartama maximum néhány évtized.

WLB: A technológiai kérdések után térjünk át a szakma történetére. Ön hogyan lett szűcs? Mikor döntötte el, hogy folytatni fogja a családi mesterséget?

N. I.: Nem volt se kényszer, se presszió a családom részéről. Én eredetileg valamilyen állatokkal foglalkozó szakmát szerettem volna űzni. De szegény apám '77-ben, mikor én középiskolás voltam, meghalt, nehéz volt egyetemre bekerülni, és mikor az érettségi után gondolkodtunk, hogy milyen irányba folytassam tovább, akkor döntöttem emellett a szakma mellett. Másfél év alatt Újpesten, a Simon Ferenc Bőripari Szakmunkásképzőben kitanultam a szakmát, így lettem szűcs szakmunkás... Sajnos ma már nincsenek meg ezek a képzőhelyek. Elsősorban nem a saját szakmámat siratom, hiszen ez luxusipar végül is, de ortopédcipő-készítő is alig van, minden OKJ-s szintre zsugorodott.

WLB: Miben különbözött az Ön képzése a mostani OKJ-s oktatástól?

N. I.: Egy jó szakembernek igenis fontos ismerni a munkája részleteit. Az én időmben mindenki mindent megtanult elméletben, aztán később azzal foglalkozott gyakorlatban, amilyen munkát tudott magának szerezni. Ez sarkallta az embert a jobb, sokrétűbb szakmai tudásra. A mai napig vannak olyan bőrök, amikkel még nem dolgoztam, tudom, hogy amit tanultam, azt életem végéig tanulni fogom. Igenis fontos a szakmunkásképzésben a történelem, fizika, matematika, kémia. Enélkül a munkás csak egy betanított favágó, magától nem fog tudni dolgozni. Egy fiatalabb szűcs már nem feltétlen tud például mintát csinálni, adott alakra dolgozni. Pedig az egyik legfontosabb tudás megfigyelni, hogy milyen a megrendelő tartása, milyen a válla, én még tudom az egyedi hibákat úgy korrigálni, hogy ne látszódjanak.

WLB: A bundáiban ezek szerint mindenki délcegnek hat?

N. I.: Kilencven százalékban biztosan. A maradék tíz százalék, az már olyan határeset, amit már én se tudok korrigálni.

WLB: Speciális helyzetben volt a tanulóévek után, hiszen egy kész szűcsműhely várta itt, a Pozsonyi úton. Gondolom, nem azonnal...

N. I.: Tanuló koromban a nagyüzemi technológiát is elsajátítottam, és pár évet dolgoztam a közeli Fekete Sas utcában, a Fővárosi Ruházati Szolgáltató üzemében. Ez egy négyemeletes épület volt, éppen most bontják. A földszinten emlékeim szerint raktár működött, az első emeleten szortírozó, a harmadikon szabó, és így tovább. Kisiparban egészen más dolgozni, nekem azt is meg kellett tanulni.

WLB: Beszéljünk egy kicsit a család történetéről is. Ha jól tudom, nagyapjával indult a szakma, Erdélyben.

N. I.: Igen, igen. Őt is Nagy Istvánnak hívták, egy kis székely faluban, Homoródkeményfalván született, 1880-ban. Mindenki mezőgazdasággal foglalkozott, kitörési lehetőség nem nagyon volt. De nagyapám mégis fölkerült Székelyudvarhelyre, ahol nagy szűcscéhek voltak. Ott elvégezte a képzést, mesterlevelet szerzett. A levelét aláíró mesterek unokáit is ismerem, egyikük szintén szűcs lett itt Pesten.

WLB: Hogyan került az Ön családja Budapestre?

N. I.: Még a Monarchia idején járunk, Erdély az országhatáron belül volt, ezért nagyapám úgy döntött, hogy feljön a fővárosba szerencsét próbálni, dolgozni. Itt aztán megismerkedett egy Kőszegről származó osztrák lánnyal, feleségül vette, lett tőle öt gyereke, két fiú és három lány. A fiúk, köztük édesapám is, szűcsök lettek, a lányok pedig varrónők.

WLB: Hogyan kerültek ebbe az üzlethelyiségbe? Még a nagypapája kezdett itt dolgozni?

N. I.: Nem, eredetileg a Bajcsy-Zsilinszky úton – akkor még Vilmos császár úton – volt nagyapám műhelye, apám is ott tanult az öccsével együtt. Apám aztán önállóvá vált, 1934-ben megnyitotta üzletét itt, ahol most is állunk. Egy barátjától, aki itt volt szabó a környéken, hallott a kiadó helyiségről, úgy jutott ide. Abban az évben vagy előtte pár évvel épült ez a ház, úgy tudom, mi voltunk az üzlet első bérlői. A tulajdonos, ha jól emlékszem, esernyőgyáros volt, apám pedig valami 200 pengő kauciót fizetett egy évre előre, így az üzlet 1934. október 24-én megnyithatott.

WLB: Nem lehetett egyszerű az egész 20. századot ezen a környéken végigélni.

N. I.: Édesapámnak bejött a vállalkozás, maradt, dolgozott és fejlesztett. A háborút a szállítmány és a bolt túlélte. Mivel bérlője volt a boltnak, az államosítás csak annyiban érintette, hogy a helyiséget a tulajdonos helyett az államtól bérelte tovább.

WLB: A háború alatt sokat lehetett hallani arról, hogy a szovjet hadsereg kifejezetten kereste a szőrmebundákat, -kabátokat. Hogyan menekülhetett meg a bolt?

N. I.: Az egyik segéd sokáig itt lakott. Nem volt olyan jól eleresztve anyagilag, egyedül élt itt, az üzletben. Egyszer ugyan betörték a kirakatot, nem is tudom, hogy a háború alatt vagy később, de akkor is gyorsan a végére tudott járni annak, hogy mi történt. A háború alatt egyébként sok védett ház volt a környéken, lehet, hogy emiatt nem érte atrocitás a boltot, de ezt nem tudom biztosan.

WLB: Hogyan folytatódik a történet?

N. I.: Jött az államosítás, de apámat bérlőként nem bántották. Édesanyámmal '56-ban házasodtak össze, onnantól ő is itt dolgozott, a munka üzleti részét végezte, a vevőkkel foglalkozott. Volt jó pár segéd, aki évekig, évtizedekig itt dolgozott, és szinte családtagnak számított. A rendszerváltás után anyám özvegyi jogon folytatta a boltot, majd megvásároltuk a korábbi bérleményt.

WLB: Ön mikor csatlakozott a családi szakmához?

N. I.: '80-ban érettségiztem, másfél évig tartott a szakmunkásképzés. Két évig dolgoztam egy nagyvállalatnál, utána jöttem ide, tehát ’83 óta dolgozom itt. Az utcán lévő neonon olvashatjuk: ifj. Nagy István, szűcs. Hát az nem én vagyok, hanem az apám volt, hiszen mikor megnyitott, még bőven ifjú volt az apjához képest. Úgyhogy gyakorlatilag a cégtáblát nem is kellett cserélni, legfeljebb most kéne levennem az ifjút.

WLB: Van valaki, aki majd átveszi az üzletet, van legifjabb Nagy István?

N. I.: A fiamat Ádámnak hívják, és informatikus, a lányom pedig külföldön dolgozik. Nekik már sokkal kényelmesebb életük van, mint nekem. Az a jövő, ez a félmúlt, amit én most csinálok.

WLB: A Pozsonyi út mindig elegáns környéknek számított, sőt, korábban talán még elegánsabb volt, a Vígszínház és más művészeti intézmények, minisztérium is van a környéken. Voltak ismert vásárlói a régi időkből?

N. I.: Azért itt eloszlott a munka, hiszen korábban volt vagy öt szűcskolléga a környéken, jól el volt látva ez a rész. Sokat járt ide például Psota Irén, aki eléggé nagy vérmérséklettel tudott mindenre reagálni: „Apukám, ezt így csinálja meg, ilyen legyen, ne olyan, és lehetőleg holnapra legyen kész.” De ezeket el lehetett tőle fogadni, mert mindig ilyen volt, színésznő. Szegény Sas József is elég sokszor járt itt, neki is pörgetett élete volt, gyors munkát várt el, de járt nálam Básti Lajos a feleségével és néhányszor Vitray Tamás is. És persze politikusok: a közelben lakott és még miniszterelnökként is ide járt fodrászhoz Horn Gyula. Ritkán, de benézett hozzám, úgy emlékszem, hogy sapkát keresett.

WLB: Beszéltünk már egy keveset arról, hogy több, Önnel együtt hat szűcs volt itt a környéken. Ma már jóval kevesebben dolgoznak ebben a szakmában. Hogyan élték meg ezeket a változásokat?

N. I.: Ez egy jól prosperáló, gazdag környéknek számított, aminek a fejlődését a háború eléggé megakasztotta. Sok zsidó származású család élt itt. A szőrmés-, szűcsszakmában is nagyon sok zsidó dolgozott. Ha megnézünk egy régi szakmai listát, „szaknévsort”, ott is látjuk, hogy sok a klasszikus zsidó név. Egy részük szerencsére túlélte a háborút, csak hát utána pont nem bundára volt az embereknek szüksége. De azért meg lehetett élni, ha megnézzük a ’46-os szaknévsort, még mintegy 300 kolléga szerepel benne.

WLB: A rendszerváltás környékén, vagy mikor változott meg a helyzet?

N. I.: Még a 80-as években is tökéletesen meg lehetett élni ebből a szakmából. Persze mindannyian ismerjük a rendszer furcsaságait: tíz alkalmazott még belefért a szocialista közerkölcsbe, a tizeneggyel már kapitalistának számított a munkaadó. A rendszerváltás környéke sem érintette rosszul a szűcsöket, hiszen ekkor meg kialakult egy jómódú, újgazdag réteg: kellett mutatni, hogy van bundánk. Az egyedi dolog mindig egy réteget tud kiszolgálni. A probléma akkor kezdődött, mikor a Pannónia Szőrmegyárat privatizálták, tönkrement. Az alapanyag-ellátás innentől egyre nehezebbé vált.

WLB: Mi a helyzet most?

N. I.: Alapanyag újra van, ebből a szempontból jót tett az EU-ba való belépés, de az általános pangás a külföldi cégeket is érinti. Az ázsiai cégek folyamatosan vásárolják föl az európai árut, a skandináv aukciókon szinte lehetetlen rájuk licitálni. A felmelegedés, az éghajlatváltozás érinti a mi szakmánkat is. Régen decemberben elkezdett havazni, a tél komoly hidegekkel február végéig kitartott. Emlékszem, még a 80-as években is úgy kellett kiásni az autót a hó alól. Ez már mind nincs. Most is szép idő van, süt a nap, 10-12 fok. Nincs alkalom még arra sem, hogy az emberek a meglévő bundákat hordják, így pedig újat sem vesznek. Régen a bunda csak részben volt alkalmi viselet, ezt hordták, mert hideg volt, és fáztak. Ma már nem vagyunk erre rákényszerülve.

WLB: Ön alapvetően miért tart ki ebben a nehezebb helyzetben is a szakmája mellett? Mit szeret ebben a mesterségben?

N. I.: Már 40 éve csinálom. Ha hoznak egy olyan bundát, ami abszolút elfuserált forma, mondjuk, nem az illető mérete, és ha azt átalakítom, és utána a vevő szeretni fogja, akkor az engem egyszerűen jó érzéssel tölt el.