Aki előbb tudott tojást írni, mint betűt – Mosonyi Éva tojásíró népi iparművésszel beszélgettünk

Sokáig a Hagyományok Háza közelében volt a szerkesztőségünk, a hatalmas ablakok és a mögöttük zajló workshopok részei voltak a mindennapjainknak, az utcáról érdeklődve kukkantottunk be, hogy mi zajlik éppen, hiszen a szövéstől a mézeskalács-díszítésig mindig az évszaknak és a közelgő ünnepnek megfelelő hagyományos mesterségeket tanulhatunk náluk, emellett pedig népi iparművészeti alkotások minősítését is végzik. A legjobb helyen vagyunk tehát ahhoz, hogy találkozzunk Mosonyi Éva tojásíró népi iparművésszel.

Ahogy bájos, kakasos fonott kosarából a nagymamája szőtte terítőre helyezi a gazdagon díszített tojásokat, a szobát is valósággal betölti a tavasz.

A pécsi születésű Éva előbb tudott tojást írni, mint betűt, már ovisként odaállt nagymamája mellé a tűzhelyhez, ahol a munka zajlott, és együtt készítették húsvétra a tojásokat. A kislány még nem is tudta, hogy a legjobb mestertől tanul, ugyanis a kékesdi származású nagymama olyan ügyes volt, hogy a szomszédok és a barátok számára is ő készítette a hímes tojást. Éva ma már szintén gyakorló nagymama, aki az egyik legnagyobb tudással rendelkező népi iparművészként sokat tesz a hagyományok továbbéléséért, tojásírást tanít, könyvet is írt, másfél ezres mintagyűjteményt állított össze. Egyik legnagyszabásúbb munkája, hogy 2010 teljesen különböző kifújt tojást készített Pécs számára 2010-ben, amikor a megyeszékhely lett Európa Kulturális Fővárosa. A projekt éppen a napokban folytatódik, hamarosan az idei kulturális fővárosba, Veszprémbe érkezhet immár 2023 Éva által készített, egyedi festett tojás.

A tojásírás technikája egyébként nem sokat változott az évszázadok alatt, nem nehéz, de biztos kezet és rengeteg gyakorlást igényel. 

A tojások megtisztítása után egy kis edényben méhviaszt melegítünk, amit aztán egy speciális szerszámmal, az egyes vidékeken kesicének is nevezett írókával viszünk fel a felületre. Az olvasztott viasszal díszített, barnás mintájú tojást ezek után festékfürdőbe tesszük, így az előrajzolt vonalak alá nem folyik be a festék, a száradás után feleslegessé vált viaszt pedig akár egy gyertyával is leolvaszthatjuk, így fehér rajzolatként jelenik meg a csodás minta.

Az írókához általában szőlővesszőt használtak, aminek a végét bevágták, majd kis fémtubust hengerítettek, amibe belecsúszott az olvadt viasz. A tojást hagyományosan pirosra festették, ez jelképezi Krisztus kiontott vérét, hiszen az ő kereszthalálára és feltámadására emlékezünk húsvétkor. A piros szín mellett különböző növényi festékeket is használtak. A hagymahéj például gyönyörű, vörösesbarna színt ad, a bodza bogyója pedig szürkéskéket, a dió zöld burkát kifőzve is szép, barnás festéket kapunk, ha pedig sárga tojást szeretnénk, használhatjuk a büdöske virágát.

A tojásíráshoz falun mindig főtt tojásokat használtak, hiszen nem dísztárgy készült, hanem finomság a családok ünnepi vacsorájához. 

Mivel a hosszadalmas műveletet így évről évre meg kellett ismételni, a hagyománynak éppen úgy részévé vált a díszes tojás, mint a befektetett munka, a tojásírás generációról generációra öröklődő tradíciója. Ha végiggondoljuk, nem is lehetett olyan egyszerű a sok gyermek, az ünnepi sütés-főzés, takarítás mellett életben tartani a népművészetnek ezt a különleges ágát.

A festett tojás élete ráadásul nem az ünnepi asztalon kezdődött, és nem is ott végződött. Nagypénteken, a házimunka, a főzés mellett díszítették a különleges darabokat, amiket először a templomba vittek a kaláccsal, a borral, a tormával és a sonkával együtt megszentelni, így kerülhettek az ünnepi asztalra. A vacsorán ezt a tojást fogyasztották el, ezután következett a húsvétvasárnap, amikor a keresztanyák hímes tojással ajándékozták meg keresztgyerekeiket, hétfőn pedig a locsolás jutalma az ifjak számára szintén hímes tojás volt. Az így szerzett ajándékkal a fiúk tojásgurítást játszottak, próbálták egymástól elzsákmányolni a szebb darabokat. A hímes tojás élete pedig még itt sem ért véget, ezután következett a húsvét utáni első hétvége és a mátkáló vasárnap, amikor a lányok keresztanyát választottak leendő gyermeküknek, ilyenkor pedig hímes tojást küldtek majdani komájuknak.

A remekbe szabott festett daraboknak tehát különleges szerepük volt a falusi életben, szép jelképei voltak az egymás iránt érzett ragaszkodásnak és annak, hogy a közösség tagjai együtt képzelik el a jövőt. A ránk maradt hagyományt pedig még gazdagabbnak érezzük, ha tudjuk, hogy a tojásokra írt különleges motívumoknak szimbolikus jelentésük is volt. Ezek közül a gereblye az egyik leggyakoribb, a termékenységre, a mezőgazdasági munkák sikerességére, a jó termésre utal, a boronához és az ásóhoz hasonlóan. A tavasz, az újraéledés, a nőiség jelenik meg a különböző virágos motívumokban, de különböző ágakat, leveleket is láthatunk a tojásokon. Modern ábrázoláshoz szokott szemünknek talán az állatos minták a legkedvesebbek, ezeken csak egy-egy jól felismerhető részlet jelenik meg az állatból. Az alábbi képen például a kakas taraját látjuk, ami szerelmi szimbólum volt.

A tojások motívumai tájegységenként is eltérnek, még a gyakorlatlan szem is meg tudja különböztetni egymástól, mondjuk, a huculok (kárpátaljai ruszin népcsoport) csodás, többszínű, javarészt geometrikus mintáit és a bátaiak (Tolna megye) kacskaringós növényi motívumokkal díszített hímes tojásait. A néprajzi kutatások megoszlanak a különböző motívumok gyökereit illetően, a gereblyemintát például éppen úgy magukénak érzik a somogyiak, mint az erdélyiek, a Gyimesekben pedig csodás részletességgel élt tovább a tojásírás hagyománya, ezt a területet tekintik a technika egyik bölcsőjének.

Ugyan a mintákat csak a XX. század elején, a nagy néprajzi gyűjtések idején dokumentálták, a tojás ennél jóval régebb óta az újjászületés, az élet, sőt a világ keletkezésének szimbóluma, nem csak Magyarországon. Nálunk azonban már a legrégebbi, avar kori sírok feltárásánál is találtak a csontok mellett tojáshéjtöredékeket, amelyek színezve és díszítve voltak. Éva szerint mikor barkát díszítünk vagy tojást festünk, fontos, hogy ne egyszerű dísztárgyként tekintsünk a hímes tojásra, hanem merjük megélni azt is, hogy ezt az évszázados hagyományt folytatjuk és adjuk tovább gyerekeinknek.

A tojásfestés és a húsvéti népszokások java része egyébként alapvetően a kisebb falusi közösségekhez köthető, abban, hogy a szokások a városban is megjelentek, nagy szerepe van egyrészt az ide költözőknek és a 70-es évek elejétől kezdődően a népi kultúra iránti fokozott érdeklődésnek is. Éva elmondása szerint ahogy a népzene eljutott a táncházakba, úgy érkezett meg a tojásírás hagyománya a különböző szakkörök és tanfolyamok segítségével a városba, a húsvéti vásároknak köszönhetően pedig a gyönyörű, írott tojások is újra részévé váltak az ünnepi felkészülésnek. Ma már szerencsére több helyen is lehetőségünk nyílik arra, hogy megismerkedjünk ezzel a szép hagyománnyal, Éva maga is szívesen adja át tudását pedagógusoknak és gyerekeknek is, az általa írt könyvből pedig könnyedén elsajátíthatjuk az alapokat. Érdemes is így tennünk, az ünnepre való készülésként mélyedjünk el az ismerős, mégis frissnek és újszerűnek ható formák és színek világában.