Keresés EN

Látnivalók és kultúra

„Nagyon hálás vagyok, hogy addig ülhettem ott, amíg fel nem bírtam állni” – Schell Judit-interjú

Schell Judit nemcsak kiemelkedően jó színésznő, de a mosolyát is szeretjük. Éppen ezért amikor egyszer csak maga mögött hagyta a Thália Színházat meg az országot is, és eltűnt egy évre, elszomorodtunk, hogy most egy darabig nem láthatjuk. Visszatérve friss energiákkal felvértezve, de óvatosan és szemérmesen vágott bele újra a munkába.

Jelenleg az RTL sorozatában (A Király), az Örkény Színházban és a 6színben láthatjuk őt, de rövidesen ott lesz a mozikban (Műanyag égbolt) is, és a Lóvasút rendezvényhelyszínen is belekezd valami újba. Szerepekről, önismeretről, újrakezdésről, színházról és táncról beszélgettünk.

We Love Budapest: Még nem telt el sok idő, hogy visszatértél külföldről, egy évig voltál távol az országtól és a színpadtól. Most amolyan újratervezős, újraépítkezős fázisban lehetsz, legalábbis abból, hogy nem vetetted bele magad azonnal a munkába, erre következtetek. Jól?

Schell Judit:
Valóban ez a helyzet. Tulajdonképpen már a Covid előtt eldöntöttem, hogy elmegyek egy évre, kiszállok. Akkor voltam 25 éve a szakmában, de már korábban megszületett bennem a vágy arra, hogy egy kicsit itt hagyjak mindent, és elmenjek valahova töltődni. Mert 25 év azért mégiscsak 25 év. Persze van, aki ötven év után is kitart, de hát ki mit bír, kiben mi fogalmazódik meg, ki mit akar a színészi pályától meg úgy általában az élettől. Nincs jó vagy rossz megoldás, mindenki másképp reagál. Bennem az a vágy született meg, hogy kilépjek a jól ismert, megszokott közegemből, eltűnjek és feltöltődjek.
 
Egyfelől elfáradtam, elfásultam, másfelől pedig kíváncsi voltam, hogy külföldön, ami egy számomra ismeretlen terep, és engem sem ismer senki, meg tudok-e állni a lábamon, egyáltalán helyt tudok-e állni. Meg kiderült persze az is, hogy mi hiányzik, és mi nem.


WLB: És mi derült ki, mi hiányzott?

S. J.: 
Érdekes, de nem hiányzott semmi. A barátaimmal és a szüleimmel tartottam a kapcsolatot, meg ki is jöttek minket meglátogatni. Azért sem hiányzott semmi, mert tudtam, hogy a távollét mindössze egyetlen év lesz, és a számomra egykor fontos dolgokat és embereket fogom még látni. Néha akkor sem találkozunk egy évig rokonokkal, ismerősökkel, ha ugyanabban az országban vagyunk. Csak sajnos ez nem tűnik fel annyira. Nincs hírértéke.

WLB: A színház sem hiányzott?

S. J.:
Utazás előtt azt ígértem a színházban, hogy ha letelik az egy év, akkor utána visszamegyek. De annyi minden történt egy év alatt, hogy mire visszatértem, távol kerültem nemcsak a színházamtól, de magától a színháztól is. Attól, amiből eljöttem, és amibe visszatértem. Az kezdett el hiányozni, pontosabban rájöttem, hogy hiányzik az a fajta lelkesedés, az a tisztán művészi hajtóerő, amit a főiskoláról kikerülve éreztem, meg aztán a Radnótiban, és később meg egyes munkákban. Hogy azt már rég tapasztaltam intenzíven, hogy az kicsit megszűnt bennem. Keresem, hogy ezt hol tudom visszatölteni magamba.


WLB: Ezek szerint adtál is egy új irányt a pályádnak?

S. J.:
Most annyi a koncepcióm – ami nem könnyű, mert jár némi bizonytalansággal a dolog –, hogy csak azt szeretném elvállalni, ami feltölt és ad nekem is. Ezt tartani szeretném. Aztán hogy meddig tartok ki, az egy újabb kérdés, de per pillanat erősnek érzem magam.

WLB: Amiben látni lehet, például az Örkény Színházban futó The Black Riderben vagy az RTL Zámbó Jimmy-sorozatában, A Királyban, vagy a rövidesen mozikba kerülő, Műanyag égbolt című animációs sci-fiben, az mind a három különleges és a maga módján míves darab, komoly presztízsű, nem kimondottan populáris munka, olyan, amit bolond lenne az ember visszautasítani. Ezek eléggé új szellemű, tudatos választásnak tűnnek…

S. J.:
A Műanyag égbolt nagyon különleges technikával készült. Eleve sci-fi, ami itthon viszonylag ritkán forog. Animációs film ugyan, de nemcsak hangok vagyunk, hanem mi magunk játszottuk el a szerepeket, rendesen forgattunk, mint egy hagyományos filmnél, aztán a felvett anyagot utólag animálták. Izgalmas volt benne részt venni.
Amikor Mácsai Pál, az Örkény igazgatója és a rendező, Polgár Csaba megkerestek a Black Riderrel, azért is örültem a felkérésnek, mert ez egy egészen más darab, mint amikben az utóbbi években játszottam. Kerestek más színházaktól is, de egyik sem volt annyira izgalmas felkérés, mint ez. Ez a darab kilépés a komfortzónából. Annak külön örültem, hogy zenés előadás, és hogy angolul kell énekelni. Az egész egy jófajta őrületnek tűnt, és hát az is. Nem egy úgymond hagyományos előadásban térhettem így vissza a színpadra, hanem valami mással, valami különlegessel.

WLB: Nem akarom leszólni a populáris színházat vagy akár a Tháliát, ahol korábban játszottál, de egy Black Riderben szerepelni azért mégiscsak nagyobb kihívás lehet. Vagy tévednék?

S. J.:
 
Inkább azt mondanám, hogy más típusú kihívás. A közönség szórakoztatása, az ugyanolyan komoly kihívás, mint egy kísérletező darab. Azt is ki kell találni, fel kell építeni, mindent köré kell rakni, hogy aztán jól működjön és behúzza a maga nézőjét. Pontosabb, ha azt mondom, hogy az utóbbi években más típusú előadásokban szerepeltem, mint a Black Rider, és egy idő után túl sok lett az egyformaság, úgyhogy most másféle kihívásokra van szükségem.


WLB: Hozzád egyébként mennyire állnak közel az ilyen abszurdabb, határfeszegetős darabok és kihívások, mint amilyen a Black Rider is?

S. J.:
Jó bennük részt venni, de ha csak ilyenekben szerepelnék, akkor is lenne bennem hiányérzet, hogy: jó, de én ebből mit viszek haza? Nagyon jó ilyen darabokban szerepet vállalni, a próbaidőszakok különösen élvezetesek, mert az embernek teljesen elmegy közben az agya, és az jólesik. De közben meg az is munkál bennem, hogy: de mit akarunk ezzel elérni? Hogy azon túl, hogy a néző röhög az abszurd vicceken, mi történjen még? Miért mutattuk be a darabot? Ha ezekre a kérdésekre van válasz, akkor én is tudom, hogy mit viszek haza. Mindenképpen szeretném, hogy valami többet kapjon a néző, mint két és fél órás szórakoztatás. Nézőként is az ilyen színházat szeretem.

WLB: A Király című sorozatban Zámbó Jimmy feleségét alakítod. Már maga az ötlet, hogy sorozat készüljön a sztárénekes életéről, meglepő volt, de hogy aztán el is készült és milyen jó lett, az még inkább az. Számodra mikor lett nyilvánvaló, hogy ez egy első osztályú sorozat lesz?

S. J.: 
A forgatókönyv elolvasása közben. Amikor először meghallottam, hogy kiről készül sorozat, bennem is az merült fel, hogy: de mit lehet vele kezdeni? A forgatókönyv rakott a helyére bennem mindent, és tette egyértelművé, hogy olyasmi készül, ami jócskán túlmutat majd Jimmyn meg Zámbó Imrén, mert sokkal nagyobb képletben gondolkozik. Egy csomó mindennel foglalkozik az énekes életén túl, a korrajztól kezdve a családon belüli erőszak témáján át a narcizmusig meg a mindenkori elitek zárt világáig. A Jimmy-sorozat egy olyan munka volt, amibe elég sokat bele tudtam tenni magamból meg a tapasztalataimból is.


WLB: A sorozatban egy élő személyt játszol, akivel találkoztál és beszélgettél is. Amikor egy ilyen embert alakítasz, mennyire tudod megvalósítani a karakterrel kapcsolatos saját elképzeléseidet? Tudsz egyáltalán bármit hozzátenni?

S. J.:
Amikor elmentem a meghallgatásra, nekem is ez volt az első gondolatom, hogy akkor most kezdjek el nézni ide vonatkozó videókat, és amikor beszélgetek vele, akkor pedig figyeljem minden rezdülését, vagy elszakadhatok tőle? Az alkotók első körben még azt szerették volna, hogy a színészek – mint ahogy az amerikai filmekben szokás – teljesen átvegyék, lemásolják a valós karakterek személyiségét. De aztán ezt elvetették, és azt mondták, hogy keressük meg azokat a pontokat, ahol a mi és az ő személyiségük találkozik egymással, és vigyük bele azt is, amit gondolunk a helyzetről, az adott mondatról vagy szituációról. A végére egészen nagy szabadságot kaptunk. És ha jó a forgatókönyv, márpedig itt jó volt, akkor olyan könnyű játszani is.

WLB: Zámbó Edit elégedett volt a végeredménnyel?

S. J.:
Én úgy tudom, hogy igen, bár személyesen nem beszéltünk erről. De nyilván furcsa lehetett neki az egészet visszanézni, pláne hogy nem voltak minden pillanatban felhőtlenül boldogok.


WLB: A Király már az új generációs, nagyon filmszerű sorozatok közé tartozik. Ezekben játszani bizonyosan jó, de mint néző hogy vagy velük? Nézel sorozatokat?

S. J.:
Keveset, inkább filmeket nézek. Amikor visszajöttem, nem ugrottam rögtön fejest a színházba, mert volt bennem némi szemérmes visszahúzódás. Aztán én is szerepet kaptam egy ilyen sorozatban, és nagyon jólesett.

WLB: Az érdeklődésed az utóbbi időben a pszichológia felé fordult, és ez már az elutazásod előtt is megvolt. A jelenleg a 6színben látható, Szeretetkert című előadás, aminek dr. Piczkó Katalin pszichiáter a megálmodója, nem hagyományos színházi munka, sok benne az improvizáció, és a közönség is szerephez jut. Mi történik egy ilyen előadás során?

S. J.:
Kapcsolati helyzeteket és problémákat jelenítünk meg, elsősorban a párkapcsolatokra vonatkozóan. Katinak van egy könyve, ennek a címe az, hogy Szeretetkert, most tulajdonképpen erre épülnek az előadások. Korábban, a könyv előtt PaThália címmel futott egy hasonló előadás, csak akkor még a Tháliában. Szituációkkal foglalkozunk, adott helyzetekkel, folyamatokkal, megvizsgálunk egy kapcsolatot a kezdetétől, azt, hogy mely pontjain képes ellaposodni, milyen zsákutcákba futhat bele, és hogyan fest 10-15 évvel később. Sokat improvizálunk, Kati pedig minden jelenetet kielemez a végén. Ezek általában humoros szituációk, mert humorral könnyebb meg szórakoztatóbb elvégezni ezeket a mélyfúrásokat. Ha humorral kap tanítást az ember, akkor az jobban kinyitja a fülét, a szemét és a szívét. Ha nagyon komolyan kezdjük magyarázni, hogy ez meg az hová vezet, és hogy mire figyelj, az lepereg. De ha a néző egy vicces szituációt lát, ami vele is megtörtént már, akkor ahhoz könnyen kapcsolódik.


WLB: A közönséget mennyire és hogyan vonjátok be?

S. J.: 
Az első felvonásban még nem, akkor a Kati által hozott szituációt játsszuk el. A második felvonásban viszont már mindig előrejön a közönség soraiból egy ember, aki hoz egy saját problémát. Általában olyat, aminek a drámai foka egy tízes skálán kettes-hármas. Ő elmeséli, mi pedig egy improvizáció keretében előadjuk, aztán megbeszéljük. A bemutatásra kerülő helyzetek mindkét felvonásban előadásról előadásra változnak.

WLB: Gondolkoztál már azon, hogy a pszichológia meg az önismeret hogyan és hova épül be az életedbe, lesz-e hosszú távon folytatása?

S. J.:
Ha nem is a pszichológia, de az önismeret mindenképpen az életem része. Kötelességem mostantól, hogy foglalkozzak a múlttal, hogy a transzgenerációs történetek fonalát elvágjam, és ne adjam tovább azokat a gyerekeimnek, meg a rossz mintáimat sem, és amit viszont már továbbadtam, azokról pedig beszéljünk. Ez egy folyamatos fejlődés és törekvés arra, hogy jobbá váljunk. Ez már az életem része, és az is marad.
 
Ehhez kapcsolódik egyébként, hogy részben abból, ahogyan a pszichológia és az önismeret az életem részévé vált, Réczei Tamással készítettünk egy előadást a Lóvasút rendezvényhelyszínre. A Kaposvári Egyetemen tanít, önismerettel és a belső gyermek gyógyításával foglalkozik. Ő keresett meg, hogy csináljunk valamit közösen, mert ahogy én kiléptem a Tháliából mint színész és művészeti vezető, ő ugyanerre az útra lépve otthagyta a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház főrendezői és művészeti vezetői székét. Miért léptük meg, mi volt mögötte a motiváció, a főiskolás éveinkről, arról, hogy mi van most velünk, nagyjából ezekről készítettük a Szerepeink mögött című előadást, ami egyfajta kitárulkozás lesz. Március 24-én lesz a bemutatója a Lóvasúton, aztán majd havonta egyszer tervezünk belőle egy-egy estét.

WLB: Ezzel vissza is kanyarodtunk az újraépítkezéshez, aminek általában több fázisa van. Te most épp melyikben vagy?

S. J.: 
A mélyén már túl vagyok. Már jövök felfelé. A mélyben Spanyolországban voltam. Ültem a világ egyik legszebb helyén a tengerparton a napsütésben, a hálószobámból a végtelen vizet láttam, és közben arra gondoltam, hogy vége a világnak. De ezen már túl vagyok. Nagyon hálás vagyok, hogy addig ülhettem ott, amíg fel nem bírtam állni.


WLB: Mennyire látsz előre? Hol látod magad öt év múlva? Mit fog épp csinálni Schell Judit?

S. J.:
Olyan biztos nem lesz, hogy soha többé nem állok színpadra – már csak édesanyám miatt sem, mert nem örülne neki. De igazából azért sem, mert ez vagyok én, erre lettem trenírozva, hogy valaminek a csatornája legyek. De hogy hol leszek öt év múlva, hát arról fogalmam sincs. Az biztos, hogy a táncot vissza szeretném hozni az életembe, és ha ezt a hármat – mozgás, pszichológia és színház – össze tudnám hozni valahogy az életemben egyetlen platformra, akkor nagyon elégedett lennék. És akkor azzal foglalkoznék öt év múlva.
 
Nagyon szeretem a táncot, a klasszikus táncokat elsősorban, gyerekkoromban mindig néztem a Savariát [1966-ban Szombathelyen indult nemzetközi táncverseny  A szerk.], hiszen én is versenytáncoltam 11 évig. Egyébként a tánc még a Covid alatt jött elő, amikor sok mindenről kiderült, hogy mennyire tud hiányozni. Ilyen például az érintés is.

Cimkék

Hasonló tartalmak

Kultúra

Oscar-nap a Művészben

Március 11-én 96. alkalommal díjazza az előző év legjobb filmjeit és filmeseit az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia. Nincs is jobb hangolódó program a gálára, mint a március 10-ei Oscar-nap a Művészben, amikor 13 órától estig jelölt filmeket nézhetünk meg.

Kultúra

Janikovszky-est a vaksötétben – avagy a lemez két oldala

A Bodor Tibor Kulturális Egyesület közreműködésével március 13-án a Lurdy Moziban egy egyedülálló képzeletszínházi előadásban lesz részünk, A lemez két oldala címmel: Janikovszky Éva írásainak segítségével teljes sötétségben, csak a hangokra és szavakra koncentrálva fedezhetjük fel mindennapjaink rejtett oldalait.

Kultúra

Mai Manó fotográfiái

A PaperLab Galériában kiállított 50 fotóból álló, ingyenesen megnézhető válogatásban olyan alkotásokat láthatunk, amelyeket Mai Manó fotográfus a budapesti műtermeiben készített a századforduló környékén.

Neked ajánlott

A