A Feneketlen-tóról szóló cikkünkben említettünk egy városi legendát, amely szerint egy búvár valamikor egymillió Ft-ot talált a tóban. Nos, ez a búvár a most 77 éves Medek Miklós volt, akivel (egy barátjának hála) sikerült felvenni a kapcsolatot, így első kézből hasonlíthattuk össze a valóságot és a belőle született történetet. Az eset persze nem egészen úgy történt, ahogy a köztudatban él.
A környéken élő Miklós, illetve a búváregyesület, amelynek tagja, a 80-as évektől egészen tavalyelőttig végezte a Feneketlen-tó éves karbantartási munkálatait. Többek között ő és társai feleltek a szökőkútért, amit tavasszal ki kell telepíteni, télen pedig le kell szerelni. Az egyik ilyen alkalommal ismerős horgászok arra kérték meg Miklóst, hogy nézzen körül az egyik part közeli részen, mert mindig beakad valamibe a zsineg.
„Mivel a Feneketlen-tó eredetileg agyagbánya volt, a felkavarodó homok, sóder miatt nem olyan egyszerű tájékozódni a vízben” – meséli Miklós. „Mégis észrevettem, hogy a part közelében egy helyen tisztább a víz, és megláttam benne valamit. Felhoztam a mélyből, és kiderült, hogy pontosan 3 millió 280 ezer forintot találtam. Két kollégámmal dolgoztunk együtt, zacskóba raktuk a csomagot, azonnal elmentünk a rendőrségre.
„Jó napot kívánok! – mondtam. – Hoztam egy kis mosott pénzt.”
„Jó napot kívánok! – mondtam. – Hoztam egy kis mosott pénzt.”
„Aztán persze elmeséltem, hogyan találtam, annak rendje-módja szerint le is adtam, nem szerettem volna, hogy nálam jelentkezzen valaki az összegért, esetleg meg is fenyegessen. Másnap, sőt már aznap este kerestek a tévétől, az újságoktól, de nekik csak szigorú feltételek mellett nyilatkozhattam. Utólag megtudtam, hogy 16-an keresték a rendőrséget az összegért, de egyikük sem tudta elmondani azokat a részleteket, amiket csak az eredeti tulajdonos tudhatott. A pénzt egyébként egy pólóba csomagolták, nehezékként pedig franciakulcsot szereltek rá, így süllyedt a meder aljára.”
Miklós azóta sem bánja, hogy törvényesen járt el, hivatalosan ugyanis a 20 ezer forintnál magasabb összeget a megtaláló köteles leadni a rendőrségen, és a pénz harmadával jutalmazható, ha egy évig nem jelentkezik a tulajdonos. A búvár végül hosszú huzavona után a legmagasabb jutalomban részesült, amiből persze adóznia is kellett, a fennmaradó összeget pedig végül a Magyar Búvár Szakszövetségnek adományozta. Erkölcsi haszna azért lett a dologból, oktatóként jól profitált a hirtelen jött hírnévből.
Miklós már 1961 óta merül, természetesen nem csak a Feneketlen-tóban, a tengerek mellett külföldi és belföldi tavak és folyók is jó ismerősei már, és jóllehet a „kincs” még számára is meglepő lelet volt, korántsem ez az egyetlen furcsaság, amit a vizekben talált. Volt már dolga elsüllyedt stégekkel, háborúban odaveszett roncsokkal, evőeszközökkel, gyakorlatilag bármivel, ami eszünkbe jut.
A legmeghökkentőbb azonban az, hogy többször hívták ember nagyságú horgonyok kereséséhez, például az Erzsébet híd környékére és Dunaújvárosba is. Még ezeket az óriási tárgyakat sem egyszerű megtalálni a vízben, hiszen a hazai folyók és tavak jóval sekélyebbek, mint, mondjuk, a tenger, így a kavargó iszaptól gyakorlatilag semmit sem látni. A búvár legtöbbször kézzel tapogatózik, ha pedig valamilyen ipari létesítményben dolgozik, akkor merülés előtt alaposan szemügyre veszi a helyszínről készült terveket, műszaki rajzokat, térképeket is. A víz alatt is működő mobiltelefonok ma már sokat segítenek a munkában, ám régen egy-egy ilyen merüléskor csak az emlékezetükre hagyatkozhattak a szakemberek. Ennek ellenére Miklós azt mondja, ha megfelelően adják meg egy tárgy helyét, akkor azt szinte bizonyosan megtalálja.
Az idős búvár különös nosztalgiával tekint a Kopaszi-gátra, ahol nagyon sokat dolgozott, de Pesten is sokfelé ismerős, sokat járt például a Népsziget környéki Fóka-öbölhöz, még akkor, amikor a ma itt magasodó lakópark helyén kavicsbánya volt. Itt például egy elsüllyedt kotróhajót emeltek ki, mintegy két hét alatt, ami egyébként egészen gyorsnak számít ebben a kategóriában. Először a léket, pontosabban a tömítetlen szelepet javították, így a hajó belseje újra vízhatlanná vált, már „csak” ki kellett szivattyúzni belőle a vizet ahhoz, hogy újra a felszínre emelkedjen.
Az egymásból következő történeteket hallgatva nehéz elképzelni, hogy Miklós tulajdonképpen csak kerülővel jutott el a búvárkodáshoz. Eredetileg ugyanis a Dózsában (ma Újpest FC) szeretett volna focizni, mivel újpesti születésű, de nem volt kiemelkedően tehetséges, viszont egy itteni barátján keresztül ismerkedett meg a búvárkodással. Végül annyira beleszeretett a sportba, hogy 1960-ban részt vett egy pár hónapos, akkor 50 forintba kerülő tanfolyamon, 1961-ben pedig már oktatott is, így mondhatjuk, hogy szinte a legelső lépésektől aktívan végigkövette a sport a történetét. A modern búvárkodás ugyanis csak a 40-es évekre nyúlik vissza, 1943-ban tervezi meg mérnök társával együtt Jacques-Yves Cousteau a maiak elődjének tekinthető búvárkészüléket. A tengerbiológus-felfedező-filmes nemcsak az első ember volt, akinek sikerült káros utóhatások nélkül 60 méteres mélységig merülnie, de az első víz alatti felvételeket is ő készítette, ezzel teljesen átírva az utána következő generációk víz alatti világgal kapcsolatos élményeit.
Magyarországon egyébként éppen Miklós egyesülete, a BHG volt az első, ami víz alatti felvételeket készített, erre azért is büszke, mert abban, hogy végül a búvárkodásba szeretett bele, nagy szerepe volt a filmeknek is, például az 1956-os Csend világának, amit Cousteau rendezett, illetve az osztrák Hans Hass zoológus-filmrendező alkotásának, az 1950-ben készült Kaland a Vörös-tengerennek.
Itthon először a Magyar Honvédelmi Szövetség keretében lehetett búvárkodni, csak később, a 60-as években indultak el az első, a honvédségtől független egyesületek. A sportra Magyarországon az 1965-ös nagy árvíz után figyelnek fel, ekkor ismerik fel, hogy a búvároknak milyen fontos szerepe lehet a gátak védelmében és a kármentésben. Miklós egyébként már ennek az árvíznek a mentési munkáiban is részt vett, az 1970-es árvíznél, ahol már mintegy 100 búvár segédkezik, a Római-part mentési munkálataiban közreműködik, míg 2002-ben a Margit-szigeten a Hajós Alfréd Sportuszoda gépeit menti.
De nemcsak katasztrófáknál, hanem kutatásoknál is gyakran veszik igénybe búvárok segítségét, aminek következtében nagyon izgalmas helyekre lehet eljutni. Miklós például egyike azoknak, akik merülhettek a Lukács fürdő fölötti Molnár János-barlangban, ahol még most is akad felfedeznivaló.
„Polgári” szakmája egyébként villanyszerelő, a legtöbb ipari búvárnak pedig hozzá hasonlóan van valamilyen hasonló szaktudása, ami nagyon jól jön a különböző víz alatti munkák során. Azt mondja, egészséges, ha van az emberben egy kis veszélyérzet, de a komoly munkák során sokkal kevésbé üt be a stressz, mint sport közben, egyszerűen azért, mert nem jut már neki hely, a feladat annyira feszült figyelmet igényel. Szerelt már szivattyút a Rudas fürdőben, a Gellért-szobor alatti vízesésnél, és a Városligeti-tóban, de segítségét igénybe veszik a Budapest ivóvízellátásában is szerepet játszó szentendrei csáposkutak (nagy vízhozamú kút, amely nevét a központi aknába helyezett kisebb furatokról, csápokról kapta) tisztításában is. A munka korántsem egyszerű, a búvárt ugyanis sokszor daru segítségével eresztik le a néhány méter átmérőjű központi csőbe.
A komoly ipari munkák mellett Miklós másik szerelme a sportbúvárkodás. Ennek szintén több fajtája ismert, ha szeretnénk valamelyiket kipróbálni, nyugodtan fordulhatunk hozzá, ugyanis egyesületével tanfolyamokat is szervez. Ahogy meséli, „a búvár-sportegyesületeknek fontosak az ipari munkák, de azért ezeket elsősorban azért végezzük, hogy a sportnak élhessünk”. Hatalmas élmény például egy-egy vörös-tengeri merülés, és Miklós Törökországot is nagyon szereti, különösebb gondot sem okoz számára eljutni ezekre a helyekre, hiszen a busztól a motorcsónakig szinte mindenhez van jogosítványa, ami mozog.
Egyesülete, az Újbudai BHG Búvárklub SE egyébként már 1957 óta létezik, ez alatt az idő alatt pedig több Európa- és világbajnokot adtak a sportnak. Jelenleg mintegy 100 szabadidőbúvár és 50 versenyző tartozik tagjai közé. Miklós egyik büszkesége, hogy a rendszerváltás előtt tíz évig volt a tájékozódási búvárválogatott vezetőedzője, ahol munkáját húsz éremmel, köztük két világbajnoki címmel fejezte be.
A búvársport egyáltalán nem egysíkú, számos ága van, például az uszodai, uszonyos és búvárúszós, a nyílt vízi tájékozódási búvárúszás vagy a Nagy kékségből is ismerős mélységi merülés, de a víz alatti rögbit, sőt a víz alatti lövészetet is kis lehet próbálni itthon, egyes országokban pedig – Magyarországgal ellentétben – a víz alatti vadászat sem tiltott. Számunkra a leghajmeresztőbbnek a jég alatti merülés mellett a légzésvisszatartásos, vagyis apnoés búvárkodás tűnik, amelynek statikus és dinamikus ága is van, előbbinél a világcsúcs közel 20 perc egy levegővel a víz alatt.
Miklós olyan lelkesen mesél a búvárkodásról, mintha nem 62 éve csinálná, szinte magunk is kedvet kapunk hozzá. Büszke arra, hogy még ma is aktív, és noha mélységi rekordokra saját bevallása szerint már nem vágyik, ugyanolyan lelkesen merül, mint korábban, mert annyira élvezi az élővilágot. Tavaly például Egyiptomban járt, ahol több mint 35 méterig merült, bár „feleslegesen, mert 5-6 méteren a legszebb a tenger”.
Mikor arról kérdezzük, hogy miért szereti ennyire ezt a sportot, rögtön két választ is ad. A búvárkodás számára „kicsivel több” élményt is nyújt, mint más sportok, hiszen „az élet, az élőlények 75 százaléka víz alatt van, csak itt lehet megcsodálni őket”. Másodsorban pedig: „Mikor valaki jól begyakorlott búvár, és, mondjuk, a tengerben úszik, akkor olyan, mint a madár, ahogy le-föl halad, szinte repül a vízben.”
