1867-ben gróf Széchenyi István fia, Ödön Párizsban járt a világkiállításon, ahol találkozott többek között a hegyre menő felvonó ötletével is. Ennek első példányát pár évvel korábban Lyonban állították forgalomba. Az ifjú Széchenyinek annyira megtetszett ez a különös vasúti szerkezet, hogy azt javasolta, Budán is építsenek egyet, ami a Várba hozza és viszi majd az embereket. Az építkezés 1868-ban kezdődött, 1870 tavaszán, egészen pontosan március 2-án pedig már át is adták a Budavári Siklót, amit akkor még Budai Hegypályának hívtak.
Széchenyi Ödön fellelkesülve tért vissza a párizsi világkiállításról a siklóvasút ötletével, de jó magyar szokás szerint először kinevették az újító grófot, amikor az beadta egy személy- és áruszállításra alkalmas emelőgép megépítésének kérvényét Buda székesfőváros tanácsához. Azt indítványozta, hogy a budai várhegy Lánchídhoz közeli oldalában építsék meg a sikló pályáját, mely „megkímél nemcsak fáradságot és időt, hanem a budai vár lakóinak és háztulajdonosainak csekély ár fizetése mellett a legnagyobb kényelmére válna.” Széchenyi Ödönt és beadványát sokan kinevették, illetve azt is mondták, hogy ha a sikló fel is épül, senki nem ülne bele, mert életveszélyes szerkezet, melyben az utasok ki fogják törni a nyakukat.
De Széchenyi Ödön nem hagyta magát. Kitartó emberként addig ment, amíg meg nem szerezte a szükséges támogatásokat és engedélyeket. 1868. május 25-re meglett minden, elkezdődött az építkezés, ami közel két éven át folyt, és egyáltalán nem volt zökkenőmentes. A síneket például csak nagy nehézségek árán tudták a talajba ágyazni, később pedig az emelőszerkezetet kellett újragondolni, mivel a siklót működtető gőzgépet csak a várhegy aljában tudták felállítani.
Végül 1870. március 2-án eljött a várva várt nap, az átadás napja. Az akkor még Budai Hegypálya néven futó sikló – mely a második ilyen szerkezet volt Európában – első körben 40 évre kapott engedélyt Buda városától. Az utasszállítás már pár nappal az átadó előtt megkezdődött tesztüzemként, és a hivatalos megnyitásig ingyenesen használhatták azt az emberek. Az átadást követően már senki nem nevetett Széchenyin, a Pesti Napló így méltatta az új szerkezetet:
„A rajta való járás igen kellemes, éppen semmit sem ráz, a le vagy felmenetel egy perc műve.”
„A rajta való járás igen kellemes, éppen semmit sem ráz, a le vagy felmenetel egy perc műve.”
Az ekkor még gőzgéppel hajtott sikló olyan hatalmas sikert aratott, hogy a budai hegyek oldalában több helyen is terveztek hasonlót építeni, de ezek a tervek aztán tervek is maradtak. Megépítésükre pénzhiány miatt nem került sor.
De vissza az építéshez. A sikló első terveit Jaruszek Ödön készítette el, amiket aztán Wolfahrt Henriknek adtak át. Ő jó pár módosítást elvégzett az eredeti terven, majd később a kivitelezési munkát is ő irányította. A normál nyomtávú, 30 fokos hajlásszögű, 50 méteres szintemelkedést leküzdő, 95 méter hosszú pálya alsó végén egy impozáns indítócsarnok is megépült, ahova a gépészeti berendezések kerültek, köztük a gőzgép is.
A sikló népszerűsége óriási volt. 3 évvel a nyitás után már évi másfél millió ember utazott rajta. Az 1920-as évek végén a Várba indított rendszeres buszjárat sem tudta kikezdeni a népszerűségét, az utasszám egyáltalán nem csökkent le.
A sikló üzemeltetését eleinte a Budai Hegypálya Rt. vitte, majd 1920-ban átkerült a fővároshoz. 1932-től pedig a többi fővárosi közlekedési ágazatot is magába olvasztó Budapest Székesfőváros Közlekedési Rt. (BSzKRt) működtette egészen 1944-ig, amikor a sikló jelentős károkat szenvedett az ostrom alatt.
Nehéz évtizedek jöttek ezután. A kommunista hatalom a szennyes múlt egyik jelképeként tekintett a siklóra, ezért ahelyett, hogy újjáépítették volna, inkább eltakarították a sikló romjait. Az 1960-70-es években aztán valami megváltozott, és többször is tervbe lett véve a terület és a sikló megújítása. De végül sosem lett belőle semmi. Ami persze nem feltétlenül volt baj, mert azért olyan eszement ötletek is születtek, hogy esetleg egy gigantikus mozgólépcsővel pótolják a siklót. Végül a BKV végezte el a felújítást a 80-as évek első felében, az újranyitás pedig 1986 júniusában történt.
Azóta nyugalom van a sikló körül, ami jelenleg évi 500 ezer és 1 millió közti utast szállít, elsősorban turistákat. A sikló két kocsiját – amiknek neve is van, úgy hívják őket, hogy Gellért és Margit – 23 év után, 2009-ben újították fel. Érdekesség még, hogy a sikló sebessége a 80-as évek újraindulásakor 3 m/s volt, ám ezt olyan gyorsnak találták az utasok, hogy kérvényezték a megfelezését, amit 1988-ban meg is tettek. A sikló jelenleg is tartja a 1,5 m/s sebességet.
Napjainkban a sikló a főváros egyik legnépszerűbb turisztikai látványossága, amiből páratlan panoráma tárul az ember szeme elé. Mivel a sikló is a Duna-part része, ezért világörökségi helyszín.
