Márta István 1982-től, Füzi Endre pedig 1986-tól dolgozott Kádár János vonatán, ami a rendszerváltás után is még jó darabig használatban maradt, így a későbbi politikai kurzusok vezetői is felültek rá olykor-olykor. De a vonat nemcsak a hatalom eszköze volt, hanem ekkor már reprezentatív célokat is szolgált. Egészen 2008-ig volt szolgálatban, amikor is a politikai vezetők végleg átszoktak a szolgálati autóra, majd a repülőre, illetve akkor szűnt meg a Nyugati pályaudvarhoz tartozó Kormányzati Motorszín is, ahol a vonat is meg-megpihent. Addig fedett helyen állt, átkerülve a Vasúttörténeti Parkba viszont már a szabad ég alatt, kitéve az időjárás viszontagságainak, így kívülről elég megviseltnek látszik szegény vonat. Belülről azonban egészen jó állapotban van.
A legenda szerint Kádár János utált repülni és az egyszerűséget szerette. 1956-ot követően már egészen korán felmerült egy kormányzati vonat elkészítése. Bár ott volt Rákosi Mátyás vonata, Kádár mégsem akarta azt használni, nem is vetett volna rá jó fényt, így végül egy új vonat megépítése mellett döntöttek. 1968-ra készült el Kádár János vonata, ami aztán egy évvel később, 1969-ben állt forgalomba – és ezzel elkezdődött dicsőséges, jelentős 20 éves időszaka, ami 1989-ben zárult le. Ekkor még kizárólag kormányzati célokat szolgált, 1989 után pedig egyre inkább reprezentatívakat. Alacsonyabb szinten álló potentátok, vasúti vezetők, de akár még filmesek is használták időről időre Kádár János vonatát.
Azt érdemes tisztázni, hogy abban semmi különös és különleges nem volt, hogy Kádár Jánosnak saját vonata volt. Szinte minden országnak és országvezetőnek volt akkoriban. Persze volt olyan politikus, akivel kicsit elszaladt a ló a vonata tekintetében is – például az NDK-s Erich Honeckerrel vagy a román Nicolae Ceaușescuval –, Kádár azonban nem tartozott közéjük, a puritánsága nem városi legenda volt, hanem valóság. Arra persze odafigyeltek nálunk is, hogy mindenből a legszebb, a legjobb és a legfejlettebb kerüljön a vonatra, így például volt rajta klímaberendezés meg fűthető szélvédők is, de a luxus kimaradt. Inkább azt mondhatjuk rá, hogy visszafogott elegancia jellemezte. A vonatot a Rába Magyar Vagon- és Gépgyárban készítették, a gépészeti részeit pedig a Ganz-MÁVAG szerelte fel.
A 76 méter hosszú és az akkori viszonyok között kimondottan gyorsnak számító Kádár-vonat három részből állt: két motorkocsi között volt a szalonkocsi, ahol Kádár és vendégei utaztak. A vonaton volt konyha, sakkszoba, vagyis egy kis társalgó, fürdőszobák, hálófülkék, 16 személyes konferenciaterem, valamint rádiós szoba és a személyzet pihenő- és hálóhelyei. A vasutashagyomány szellemében minden járműnek becenevet adtak, így a Kádár-vonatnak is. A nép széles körben Ezüst Nyílnak hívta a vonatot az oldalára festett ezüst csíkok okán, ez volt a közismert verzió. De volt ám gúnyneve is a vonatnak, legalábbis a Szürke Szamár elnevezést nem lehet másképp értelmezni.
A hőskorban évi 5-7 ezer kilométert futott a vonat. Bejárta az egész szocialista blokkot, sőt Nyugatra is ment, de csak visszafogottan, mindössze Bécsig jutott. Érvényesültek biztonsági szabályok, melyek között volt egészen megdöbbentő is – bár lehet, hogy ez máshol is hasonlóképpen volt. Az egyik szabály szerint a vonat csak két esetben állhatott meg: ha piros jelzést kapott, vagy ha az aktuális menetrendjében benne szerepelt a megálló. Egyébként nem állhatott meg, még akkor sem, ha valaki vagy valami állt előtte a sínen. Egyszerűen át kellett hajtani rajta – mert mi van, ha merénylet? Vagyis az Ezüst Nyíl robogott előre feltartóztathatatlanul, akárcsak maga a szocializmus. Aztán végül jött a rendszerváltás, és mindkettőt – rendszert, vonatot – megállította.
Köszönjük a MÁV-Volán-csoport és a MÁV Rail Tours segítségét, melyet a cikk elkészítése során nyújtott.
