Mi van a Back-Packben? – A Soharóza és a Jónás Vera Experiment bemutatóján jártunk

Három évvel ezelőtt 6 napon múlott, hogy a Back-Packet a Covid-lezárások miatt végül nem mutathatták be, így az előadásnak 2023. február 11-ig várnia kellett, hogy közönség előtt is megmérettessék. Persze Jónás Vera és a Soharóza tagjai addig sem unatkoztak, és a kreativitásukat közben egy meselemez formájában is megmutatták. A nyolcas sávról tavaly beszélgettünk Eörsi Saroltával és Jónás Verával, idén pedig a várva várt Back-Pack bemutatóját is megnézhettük a Trafóban. 

Mikor először hallottunk az előadásról, az első gondolatunk az volt, hogy bár a téma maga izgalmas és személyes szinten kimeríthetetlen, színpadon talán nehéz róla újat mondani, olyan formanyelvet találni, amely különlegessé, kiemelkedővé teszi az örökölt sorsról szóló előadások közül. Ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna, hiszen 

a Halas Dóra vezette kísérleti énekegyüttes, a Soharóza, valamint a Jónás Vera Experiment zenekar tagjai nagyot alkottak. Évekig készültek, szüleiket, nagyszüleiket kérdezték, családi történeteket kutattak fel, és ez meg is látszik az előadáson: hiteles lett, elgondolkodtató és mindenkihez szóló.

Hogy a Back-Packet tényleg kutatás előzte meg, már az elején láthatjuk: videórészletekkel kezdődik az előadás, ahol szülők, nagyszülők, rokonok válaszolnak néhány egyszerű kérdésre: például megneveznek három tárgyat, amiknek fontos jelentőséget tulajdonítanak, egy ruhadarabot, ami meghatározó számukra, és mesélnek életük legboldogabb időszakáról. Semmi extra nincs ezekben a beszámolókban vagy kérdésekben, mégis rengeteg történet, életút megcsillan bennük, és egyből hatalmába kerít minket az érzés, hogy milyen jó lenne a saját felmenőinkről is mindezt tudni, velük is beszélgetni ezekről a témákról.

Végig remekül ötvözi az előadás a személyes és a nyilvános, mindenkihez szóló részeket. Sejtjük, hogy sok elhangzott mondatban, képben a kórustagok történetei lappanganak, mégis sok hasonlóságot veszünk észre, 

ráismerünk saját családunkra, vagy eszünkbe jutnak rég elfelejtettnek hitt emlékek.

Mindezt egy olyan zenei nyelv teszi lehetővé, ami nem is találhatna jobban a témához. Egyes – mindannyiunk által ismert – mondatokból, fenyítésekből kiragadott szavak válnak a kórustagok ismétlése által különböző szólamokká, és ez a zenekari kísérettel együtt betölti az egész termet. Azon vesszük észre magunkat, hogy a teljes nézőtér dobol, tapsol, dúdol, és a maga módján rácsatlakozik a látottakra-hallottakra.

Ha akarnánk, sem tudnánk kimaradni abból, ami a színpadon zajlik, egy adott ponton ugyanis közvéleménykutatásra hívnak az előadók. Kis- vagy nagykutya-vakkantással kell jeleznünk, hogy Sandokanra vagy Izaurára szavazunk inkább, matriarchátusra vagy patriarchátusra, és végül persze az elgondolkodtató kérdések ellenére a kétszólamú ugatás nevetésbe torkollik. 

Ez a hangulat végig jellemző az előadásra: fontos, önismeretet igénylő kérdésekkel szembesít, de mindezt egy sajátos humorral, kedves, vidám hangnemben teszi, így a szomorúbb pillanatok sem tragikussá válnak, hanem meghatóvá, széppé. 

A vizuális elemek, a háttérben vetített képek szuperül egészítik ki a zenét, összefűzik az egyes blokkokat, megjelenítik azt, amiről szó van épp. Az egyik részben például régi családi albumokból keresett fotókat rekonstruálnak a színpadon a szereplők, így ötletesen dolgozzák fel az öröklődés, a családi mintázatok kérdését, és közben reagálnak arra a trendre, ami egy ideje elárasztotta a közösségi médiát is.

Nagyon sok minden benne van tehát ebben a hátizsákban, amit mindannyian cipelünk, és most egy előadás erejéig kicipzározunk: 

benne vannak a figyelmeztetések, a sokszor bántó beszólások, amiket egészen kicsi korunk óta hallhattunk az idősebbektől, benne vannak a gesztusok, az önkéntelen mozdulatok, amiket talán csak idővel veszünk észre magunkon, benne vannak az örökölt fizikai tulajdonságok, sőt azok a tárgyak is „megszólalnak”, amik emberöltőket kísérnek végig figyelemmel. 

A Back-Pack nagyon jó formát talált ahhoz, hogy minderről beszéljen. Ahogy az elején is elhangzik, egy koncert élményét nyújtják, ahol ér bekiabálni, bulizni, tapsolni, közben pedig érzékenyen teszi fel azt a kérdést, hogy ki lehet-e térni az öröklődő mintázatok elől, és nem utolsósorban feloldja azt a csomagot, amire sokszor büszkék vagyunk, de amitől talán még többször szabadulni próbálunk.