„Minden gyereknek megvan a saját világa, akkor is, ha menő, és akkor is, ha kicsit elvarázsolt” – Interjú Eörsi Saroltával (Soharóza) és Jónás Verával

We Love Budapest: Ha jól tudom, a Soharóza és a Jónás Vera Experiment közös meselemeze nem egy előre eltervezett dolog volt, hanem a Covidnak „köszönhetően” született meg. Hogy kezdődött a sztori?

Jónás Vera: Ez így van. Épp egy közös műsorra készültünk a Müpába a Soharózával, amikor hat nappal a bemutató előtt lezárták az országot. Akkor már fél éve elég intenzíven dolgoztunk, amit egy több mint egyéves előkészítő munka előzött meg, szóval akkor már szinte együtt is álmodtunk.

Eörsi Sarolta: Nem ért meglepetésként a lezárás, akkor már tudtuk, hogy mi zajlik Olaszországban, és sejtettük, hogy még pár hét, és nálunk is be fog következni ugyanaz. De hogy ilyen hamar megtörténhet, arról álmodni sem mertünk, sőt azt hittük, az előadásunk még pont bele fog férni. Aztán nem így lett. 

J. V.: Engem sokkolt a dolog. Ott voltunk a finisben, és mint amikor a lufit felfújják kidurranásig, a miénk egyszerűen csak leeresztett. Halas Dórival ebben a letargikus hangulatban cseteltünk utána, amikor váratlanul azt írta, hogy: „Tudod, mit? Csináljunk egy vagány meselemezt.” Innen indult a történet, az alkotói folyamat, amibe rögtön az elején Sárit is bevontuk.

E. S.: A kórus tagja vagyok, és eddig is részt vettem az alkotói folyamatokban. Azt kérte Dóri és Vera, hogy legyek a produkció dramaturgja és szövegírója. Egyébként nem vagyok dramaturg, hanem akkoriban újságíróként dolgoztam. Elvállaltam a feladatot, majd közösen elkezdtük kitalálni, hogy miről szóljon a lemez. Teljesen a nulláról indultunk, semmilyen ötletünk, elképzelésünk nem volt még akkor. A saját gyerekkori élményeinkből indultunk ki, ez jelentette a kiindulási pontot, és ebből egy idő után kirajzolódott egy történeti ív, melynek a végén pedig ott volt a lemez.

J. V.: Tényleg semmi alapötlet nem volt. Nem volt történetünk, nem tudtuk, hogy emberekről vagy állatokról meséljen a sztori, így jobb híján témákra bontottuk a gyerekkorunkat. Például arról egy háromórás Zoom-meetinget toltunk, hogy mi volt vicces, min röhögtünk gyerekként, vagy mikről álmodoztunk, voltak-e képzeletbeli barátaink. Felmerültek felnőtt fejjel is nagyon vicces dolgok, meg olyanok is, amiktől csak fogtuk a fejünket, hogy: „Jaj, istenem, gyerekként miken nem tudtunk nevetni!”

E. S.: A másik nagyon nagy téma a félelmek voltak, hogy mitől fél egy gyerek. Az egyik kórustag elmesélte, hogy gyerekként úszni járatták a szülei, hogy lefogyjon. A medencében folyton lemaradt a többiektől, mert lassan úszott. Az uszoda egyik felében viszont nem égtek a lámpák, ő pedig azt képzelte, hogy azon a részen cápák úsznak a víz alatt. Ez a történet aztán a meselemezen is helyet kapott.

J. V.: Nagyon hamar kiderült, hogy a víz, a lefolyó, a zuhany, a WC, tehát minden, ami a vízzel kapcsolatos, az sok mindenkinek volt neuralgikus pont a gyerekkorában. Úgyhogy eldöntöttük, hogy akkor kell a történetben egy uszoda. Ide tartozik még az is, hogy abból, hogy az eredeti sztoriban egy túlsúlyos kisfiú szerepelt, eszünkbe jutott, hogy a mi főhősünk se egy menő gyerek legyen, hanem inkább amolyan elvarázsolt.

WLB: Ezek szerint akkor tudatos döntés volt, hogy egy olyan gyerek legyen a főszereplő, aki nemcsak hogy nem menő, de nem is vagány, és annak ellenére, hogy már elmúlt 10 éves, még mindig vannak képzelt barátai. Tipikusan olyan gyerek, akit csúfolni szoktak a suliban...

E. S.: Majdnem mindenkinek volt arról története, hogy miért csúfolták, vagy hogy ő mivel csúfolt mást rendszeresen iskoláskorában. Úgyhogy ezt a szálat nem akartuk elengedni, de nem akartuk direkt módon sem beletenni a történetbe, nehogy túl didaktikus legyen. Így végül egy olyan gyerek mellett döntöttünk, aki bár ki van téve ennek, például a képzelt barátai miatt, de nem foglalkozik vele. Nem is született iskolai jelenetünk, nincsenek órák a történetben, csak egy buli.

J. V.: Minden gyereknek megvan a saját világa, akkor is, ha menő, és akkor is, ha kicsit elvarázsolt. Épp ezért az összes gyerekszereplőnek megalkottuk a saját háttérsztoriját, hogy ki honnan jött, milyen körülmények között él, kik a szülei. Ott vannak például a gangelők, akik közül a legmenőbb srácok jönnek a legnehezebb körülmények közül, és ezt azzal kompenzálják, hogy folyton vagánykodnak. Volt egyébként egy hardcore verziónk is, amiben szerepelt intézetis gyerek is, de ezt végül elvetettük: nem akartuk, hogy a mellékszereplők „ellopják a show-t”.

WLB: Amikor hallgattam a lemezt, az első, ami az eszembe jutott róla, hogy gyereklemeznek elég merész anyag, vagy legalábbis nagyon nem a szokványos. A főhős például 12 év körüli, és ez a korosztály már nem nagyon hallgat meselemezt. Hogyan tervezitek őket megszólítani?

J. V.: Nem akartunk kisgyerekeknek csinálni lemezt. Egyfelől ez zeneileg egyáltalán nem izgatott bennünket, másfelől pedig meghallgattunk egy csomó gyereklemezt, és rájöttünk, hogy ennek az ifjúsági korosztálynak nem készül olyan minőségi tartalom, ami tényleg rájuk fókuszál. Van a TikTok, meg vannak a gyakran elég agresszív videójátékok, meg van a kortárs popzene, ami meg nem elsősorban nekik szól. Mi pedig egy olyan lemezt szerettünk volna készíteni, ami totál nekik és róluk szól, de zeneileg is. Bécsy Bence, a Jónás Vera Experiment gitárosa volt a lemez zenei producere, akit arra kértem, hogy legyen felnőtt húzású zene. A szöveg pedig, amit Sári meg a Soharóza tagjai írtak, többrétegű lett: ennek a korosztálynak szól, az „ő nyelvükön beszél”, de közben értik a szüleik is, csak kicsit másképpen.

WLB: Ha jól tudom, a lemezt állandó jelleggel előadjátok a Marczibányi Téri Művelődési Központban. Ez mit jelent: havi egy koncert, vagy netán színdarabbá fejlesztitek a lemez anyagát?

E. S.: Egyik sem. Amolyan zenés játékműhelyt csinálunk. A lemez zenei anyaga természetesen meghatározó, és interaktív játékokon keresztül, együtt a gyerekekkel gondoljuk tovább a lemezen is felbukkanó témákat. Igyekszünk az album univerzumát kitágítani. A lemezbemutató is hasonló volt, igazából innen jött az ötlet a havi előadásokra is: közösen hallgatjuk, énekeljük a lemezt, időnként megállítjuk, és egy-egy rész kapcsán feladatokat adunk a gyerekeknek. Rajzolunk, festünk, megosztjuk egymással, ki hogyan képzeli el a szereplőket. Interaktív műhelymunka folyik. A Soharózában ennek egyébként is komoly hagyománya van.

WLB: A meselemez szót több szempontból is idézőjelbe tenném. Egyfelől a célcsoport miatt, másfelől pedig azért, mert tele van olyan poénnal, ami igazából a gyerekeknek nem mond semmit, de a szüleiknek igen, mint például A szex vajon mi? című, 90-es évekbeli magyar rapsláger beidézése. Kiegyeztek ezzel?

J. V.: Abszolút. Kicsit hasonló ez a lemez ahhoz, mint amikor megnézel egy Pixar-filmet. Azokat nézve bennem is gyakran felmerül egy-egy poén kapcsán, hogy: ezt vajon értik a gyerekek?

E. S.: Nagyon törekedtünk arra, hogy a lemez meg a műhely is egy amolyan családi program legyen. Mint egy családi társasjáték vagy egy kirándulás. Több olyan visszajelzést is kaptunk már, mint amit egy apuka írt, hogy ő már egyedül, gyerek nélkül is hallgatja a lemezt.

WLB: Arról volt vita köztetek, hogy hány éves legyen a főszereplő?

E. S.: Első körben nem akartuk, hogy 12 éves legyen, a 10 éves kort preferáltuk. Megírtuk a szövegkönyvet, fölvettük a jeleneteket, és aztán jött egy újabb karanténos időszak, ami miatt a további felvételeket el kellett csúsztatni, meg nagyobb tömeget sem akartunk a stúdióba engedni. Aztán enyhült a járvány, és eljött végre a várva várt nap, hogy folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Megérkezett a felvételre a főszereplő kisfiú, akkor kiderült, hogy a karantén alatt, elvégre fejlődő szervezetről van szó, megváltozott a hangja. Kisfiú volt még a castingon, de a felvételek idején meg már nagy(obb) fiú. Két út állt előttünk: keresünk egy másik főszereplőt, vagy átírjuk a szövegkönyvet. Az utóbbi mellett döntöttünk. Emiatt egy csomó mindent meg kellett változtatni és újra fel kellett venni.

WLB: Sokan vettetek részt a produkcióban, és a Covid is nehezítette a mozgást, a találkozást. Hogyan zajlott a munka?

J. V.: Kemény másfél évig tartott. Volt egy nagyon hosszú anyaggyűjtő fázis, ami több hónapig tartott, 2020. nyár elejére nagyjából elkészültünk a cselekményvázzal, de akkor még egy csomó mindent nem dolgoztunk ki rendesen. Megírtam egy csomó dalkezdeményt, melyekből Sári kiválogatta, hogy melyik részhez melyik illik, és így lassan kialakult, hogy hány dal lesz, és hogy mi lesz a sorrendjük. Miközben befejeztem a kiválogatott számokat, íródott a szöveg, a dialógusok, és konkrét kontúrokat kaptak a karakterek is. Küldtem Bencének forródróton a vázlataimat, amiket ő tovább hangszerelt, én pedig addig énekórákat tartottam a szereplőknek, az énekeseknek.

E. S.: A Soharóza egy harmincfős kórus, és amikor beütött a járvány, hirtelen rá kellett jönnünk arra, hogy mostantól nem tudunk majd minden héten próbálni. Zoomon keresztül például nem lehet mindent megcsinálni, kóruspróbát például nem, de azért sok minden mást igen.

WLB: Volt a lemeznek tesztje menet közben, vagy amikor elkészült, előadtátok a megcélzott korosztály előtt?

J. V.: Bizonyos dalokat teszteltünk, és már akkor azt láttuk, hogy elég hosszú lemez lesz. Volt olyan fázis, amikor dupla olyan hosszú volt, mint ami végül kiadásra került. Ott van például a Kincskereső kisködmönből írt rap, a Kincskera, ami a lemezen mindössze két bejátszás, ám a valóságban egy háromrészes szám, február 4-én meg is jelent külön kislemezen.
Különböző korosztályba tartozó gyerekekkel hallgattattuk meg a lemezt, ami érdekes tapasztalat volt. Egyfelől a lemez nem feltétlenül üt azonnal, mert igényli a koncentrált figyelmet, amit manapság egy csomó minden elvon, és nem csak a gyerek esetében. Úgyhogy azoknál működik, szinte azonnal, akik nagyon szeretnek elmerülni valamiben, elbíbelődni valamivel. Számukra abszolút telitalálat. Szerencsére már kapunk visszajelzéseket meg üzeneteket a szülőktől, hogy a gyerek lerajzolta a cápát, meg lerajzolta a bölényeket, a gangelőket vagy Tibit, a főhőst. De tudjuk jól, ehhez a lemezhez idő kell, picit az is a missziónk A nyolcas sávval, hogy a családokat a nagy zajban leültessük együtt egy órára.

WLB: Egy zenei lemez esetében lényeges szempont, hogy beránt-e az elején, vagy sem. A nyolcas sáv első száma, az Ungyuli elképesztően erős nyitószám, berántós, a főhős életútját követhetjük végig benne, a megszületéstől a történet kezdetéig, de mindezt a szülők, a nagyszülők, a rokonok és az ismerősök becéző szavain keresztül. Hogyan jött ez a pazar ötlet?

J. V.: Ez is egy olyan szám, amit először eljátszottunk. Egyébként meg mondhatjuk, hogy a véletlen hozta.

E. S.: Konkrétan az történt, hogy egyszer nyáron ültünk kint a Margitszigeten és ötleteltünk, amikor megjelent egy nő egy kölyökkutyával. Én nem vagyok az elolvadós típus, de többen a csapatból viszont azok. Ők, ahogy meglátták a kiskutyát, rögtön rákezdtek kórusban a becézgetésre, amiből én pedig azt hallottam ki, hogy ez zene. És arra gondoltam, készíthetnénk belőle valami geget.

J. V.: Az egyik próbán kisebb csoportokra osztottuk a kórust, és mindegyiknek az volt a feladata, hogy a kisbabás kortól a 10 éves korig tartó időszakra csináljanak egy szkeccset. Mindet felvettük, majd ezekből vagdostuk össze a kész számot. Ezek csupa olyan mondatok, amiket mi is hallottunk gyerekkorunkban.

E. S.: Ehhez hozzátartozik még az is, hogy van a Soharózának egy vesszőparipája, egy módszer, még az 1930-as években, Németországban dolgozták ki – Sprechgesang a neve –, ami egy énekelt szöveg, félig zene, félig beszéd, a zene és a szöveg határán álló műfaj. Sokat kísérleteztünk már vele, és arra gondoltunk, hogy ide pont passzolna. Nagyon izgalmas műfaj, ha egyszer PhD-zni fogok, akkor ebből.

J. V.: Eleve a gyerekek szemszögéből nézve annyira nevetségesek vagyunk mi, felnőttek, ahogy a gyerekekkel beszélgetünk, meg ahogy róluk beszélünk. Nem tudnám megmondani, hányszor hallottam gyerekkoromban azt, hogy mekkorát nőttem. Nem értettem, miért mondják. Felnőtt szemmel nézve viszont tényleg nagyon durva látni, ahogy egy gyerek növekszik, hogy pár hónappal vagy akár egy évvel később már kész nagyfiú meg nagylány az, aki tegnap még gyerek volt.

WLB: Ez a „gyerekszemszögből láttatott felnőttek” dolog később is előjön még a lemezen, például amikor a főhős bemegy a boltba az anyukájával, és hallja, hogy mit beszélnek körülötte a felnőttek. Még egy leszázalékolt boltos is akad. Elég életszerű jelenet, nincs benne semmi meseszerűség, csak a valóság. Ezek a részek direkt vannak ennyire a realitás talaján tartva?

J. V.: Igen, mert nem akartunk egy tökéletes gyerekkort bemutatni egy tökéletes világban. Ez koncepció volt. A főszereplő, Tibi anyukája például egyedülálló anyuka. A gyerekek szülei kora reggeltől késő estig a munkával vannak elfoglalva. A bolt körül pedig apró közösség jön össze nap mint nap, mint ahogy minden sarki kisbolt környékén. Van ott környékbeli piás meg roma boltos is, de ezek csak félmondatokból derülnek ki. Igazából nem ismerjük meg őket, csak itt-ott, jelzésértékkel felbukkannak ezek a valóságot a történetbe becsempésző szereplők és helyzetek. Semmit nem akartunk direktben megmutatni ebből, inkább csak valóságos környezetet szerettünk volna teremteni a szereplők köré. Azt se mondjuk meg, pontosan hol játszódik a történet, de nem Budapesten, nem a körúton belül, hanem valahol, bárhol Magyarországon.
 
Sok az olyan mese, ami egy abszolút mesevilágban játszódik, vagy szinte már utópisztikus, mert van apa, anya, gyerekek, kocsi és kutya, majd történik valami konfliktusféleség, ami gyorsan megoldódik, ők pedig élik tovább a boldog életüket. Mi nem akartunk ilyen mesét. Inkább olyat szerettünk volna, amiben sok a vidám mozzanat, szerethetőek a karakterek, de emellett van köze a való élethez is.

WLB: Minek a jelképe a címbe is beemelt nyolcas sáv?

E. S.: A nyolcas sáv az a világ, ahol a csodák, a természetfölötti dolgok történnek: a gyermeki világ szimbóluma. A mese végén a képzelt lények elhagyják a nyolcas sávot, és egy tengerpartra kerülnek, a mese – és bizonyos fokig a gyerekkor is – ott ér véget. Tibinek többé nincs szüksége a képzelt barátokra, nagyfiú, aki már elengedi a gyerek(es) dolgokat.

WLB: Tervezitek a lemezt valamikor majd hagyományos koncert formájában is előadni?

E. S.: Jaj de jó lenne! Nagyon jót tenne neki.

J. V.: Azt gondolom, hogy zeneileg nagyon sok átdolgozást igényel. Nem élő zene, tele van elektronikával, az egyetlen hangszer a gitár. Ezzel nagyon sok munka lenne. A másik nehézség, hogy itt szólóénekek vannak, a Soharóza viszont akkor a legátütőbb, ha kórusként szólal meg. Itt viszont szinte minden dal szóló. Engem azért izgatna, hogyan lehet a lemez anyagát kórusra átültetni, áthangszerelni.

E. S.: Reménykedem abban, hogy lesz majd egy színház, amelyiknek megmozgatjuk a fantáziáját, és akkor készülhet belőle színdarab vagy zenés színházi előadás. Sokféleképpen lehet formázni A nyolcas sávot. Majd kitaláljuk, ha aktuális lesz.

J. V.: Én leginkább azt adnám át a közönségnek élőben, amit mi is átéltünk a készítés során: a részesévé tenni a közönséget az élménynek. A Soharóza egyik legnagyobb értéke pedig az, hogy ők ezt elképesztően kreatív módon csinálják. Behúzzák a közönséget, akik nem csak passzív befogadók.

E. S.: Most csináljuk havi rendszerességgel a Marczibányi téren a foglalkozásokat, és tervezzük azt is, hogy iskolákba is elvisszük A nyolcas sávot. Aztán majd meglátjuk.