Azt már régóta tudjuk, hogy az animációs film nem elsősorban vagy nem feltétlenül a gyerekeknek szól, és még csak nem is kizárólag az egész családra kiterjedő szórakoztatás a célja. Már csak azért sem árt tisztában lennünk ezzel, mert Magyarország kimondottan szép hagyományokkal – számos rangos díjjal és világszerte jól csengő nevű alkotóval – rendelkezik az animáció terén. A Budapest Metropolitan Egyetem filmes képzéséről pedig évről évre egyre többen kerülnek ki olyanok is, akik az animáció terén látják a jövőjüket. Február 1-jén az Uránia moziban láthattuk a végzős diákok diplomafilmjeit. A színvonalas alkotások némelyike egy nagy nemzetközi mustrán is simán megállná a helyét.
Az a 13 film, ami vetítésre került ezen a hideg és borongós kedd estén, több szempontból is változatosságot mutatott
Először is ott a filmek hossza: a legrövidebb mindössze 3 percben mesélt el egy klasszikus mesét, míg a leghosszabb közel 9 és fél percben egy teljes életet meghatározó drámát. Ebből talán már következik is az alkotások közti következő különbségtétel: a téma. Bár a filmek között voltak kimondottan a szórakoztatást a zászlajukra tűzők is, a nagy részük valamiféle fontos társadalmi üzenetet közvetített, melyek között találtunk mélyebb, megrázóbb és személyesebb történeteket, meg olyanokat is, amelyek inkább csak rávilágítottak egy-egy problémára anélkül, hogy az alkotó konkrét állásfoglalása megjelent volna. Stílusukat tekintve is a sokféleség jellemezte a vetítést. Nyugodtan kijelenthetjük: a 13 film között nem volt két vizuálisan hasonló alkotás.
A téma persze mindig meghatározza a stílust is, de még így is feltűnő volt, hogy 13 ennyire különböző karakterű munkát láthattunk a vásznon. Kimondottan üdítő volt a másfél órás vetítés közben tapasztalt változatosság. Volt a filmek között olyan, ami le sem tagadhatta volna a Mijazaki-féle animeiskola hatását, de volt festményalapú meg karikatúraszerű is, és az utóbbi stílusban fogant alkotások között is viszonylag nagy volt a különbség. De a színek és a formák tobzódása mellett legalább ilyen széles volt a szórás a filmre vitt témák tekintetében is.
A társadalmi kérdéseket boncolgató filmek közül kiemelkedett az Autersight (Csépke Bernadett Nadin), ami egy autista személy szemén keresztül mutatja be, milyen a világban élni és létezni. De láthattunk filmet (Narancsbőr, Tóbiás Tamara) a női test tárgyiasításáról és a testképzavarról, illetve az etikus poligámiáról is (Az egyik típusú virág vagyok, Pataki Szandra), ami ugyan marginális témának tűnik, de a filmhez készült interjúkban felvetett gondolatok és kérdések szinte mindenkit érintenek.
A személyes hangvételű filmek sorából a Szárazság (Tóth Adrienn) című alkotás is levett a lábunkról, mert egy egészen hétköznapi szituációból kiindulva (valaki részegen lefekszik, de gyötörni kezdi a szomjúság) jut el komoly lelki mélységbe, nem beszélve a környezeti kérdésről meg a metafizikai szintről. A szórakoztatás céljával készült, de görbe tükröt is elénk állító filmek közül az ufóhívő nagymamáról szóló Hinni akarok! (Nagy Zoé), illetve a Lev Tolsztoj írása alapján készült és a Magyar népmesék rajzfilmsorozatra hajazó A paraszt és az uborkák (Bartis Bálint) éri el leginkább a célját, még akkor is, ha nem olyan, a fiatalok körében kattintékonyabb témát választottak az alkotók, mint Jávorcsík Dávid (Rendeljünk pizzát!), aki a betépve ételrendelés viszontagságairól készítette el diplomafilmjét.
A két kedvencünk viszont a vetítést nyitó, illetve záró film volt. Spitzer Fiorella A mélyben semmi szép nincs című hétpercese egy fiatal lány tudatalattijába enged bepillantást, ahol azért kell megküzdenie az őt onnan nyomasztó démonaival, mert a miattuk elfojtott érzései csak pusztítást hagynak maguk után. Ha ez a film a sötét oldal, akkor Palotás Adél Lights című munkája – már csak a szereplői miatt is – a világos. Ebben a disztópikus világban a hagyományos, izzólámpafejű robotok elnyomásban élnek a magasabb rendűnek tetsző LED-lámpa-fejű robotok által, a bő nyolcperces film pedig az ő kitörési kísérletükről szól. Okos kis animációs rövidfilm ez, akárcsak a többi, a látottak pedig reménykedésre adnak okot: a hazai animációnak nemcsak dicsőséges múltja van, de karakteres jelene is, ami szép jövőt vetít elénk. Jó lenne, ha ezek a filmek – a korábbi évek alkotásaival egyetemben – minél több emberhez eljutnának (az internet korában ez már nem is lehetetlen), nem csak egyetlen vetítés lenne belőlük.
