Újlipótváros fejlődését a korabeli lapokban előszeretettel hasonlítgatták az amerikai metropoliszokéhoz. Ahol előtte ipartelepek, gyárak és ócska fából tákolt viskók düledeztek, pár évtized alatt egy modern és szabályos városrész született meg, mértanilag pontosan megrajzolt utcákkal, és egységes zártsorú beépítéssel.
Ám a terjeszkedésnek megvoltak a hátulütői is: a nagy beépítettség miatt egyre szükségesebbé vált egy nagy park létrehozása, és egy egységes építési szabályzat kidolgozása a környékre: ez 1933-ban meg is született. A következő évben pedig a bérházépítést ösztönző adókedvezmény miatt rohamtempóban indultak meg az építkezések, kijelölték a Szent István park helyét, és megindult a környezetének a beépítése is.
A Margit körúti híres ‘dugattyús házat’ is jegyző építészpáros – Hofstätter Béla és Domány Ferenc –talán legismertebb alkotása a Pozsonyi út és a Szent István park sarkán található hatalmas, valójában három különálló tömböt rejtő épület, a 38-42-es számok alatt. Pontosabban a 38-40. alkot egy egységet, itt a lépcsőházak is átjárhatóak, és a szomszédos 42-nek – bár egy időben épültek – már más megrendelője volt.
Az 1935-36-ban megépült 38-40. szám alatti bérházak megrendelője az Alföldi Cukorgyár R. T. volt, amely nem kis részben a Hatvany család tulajdonában volt. A Hatvany név ismerősen csenghet mindenkinek, aki kicsit is ismeri a 20. század kulturális-művészeti életét, hiszen Hatvany Lajos volt a Nyugat egyik alapítója Ignotus-szal és Fenyő Miksával együtt, és fő mecénása is, valamint Ady Endre jóbarátjaként nem egyszer együtt vertek el hihetetlen összegeket (vagyis inkább Hatvanyét) a párizsi és budapesti éjszakában.
1938-ban, az antiszemitizmus előretörésekor emigrált, és csak majd 10 évvel később tért haza, az 50-es években pedig éppen az egykori, azóta államosított családi gyáruk építette Dunapark házba költözött be. A család másik illusztris tagja, Lajos öccse, Ferenc pedig a kor egyik legkiválóbb műgyűjteményével rendelkezett, melyben El Greco-, Delacroix-, Monet-, Cézanne- és Picasso-képek is voltak, ezek egy része ma már közgyűjteményekben van, illetve a 2. világháborúban gyanús körülmények között német és szovjet kézre kerülve nyomuk veszett.
Bár a megvalósult homlokzat és belső lakáskiosztások így is a mai napig modernnek számítanak, a tervezőknek nem egy harca volt a Fővárosi Közmunkák Tanácsával, akik a környék építési szabályozásához ragaszkodva nem egy újító ötletüket elvetették. Hofstätterék optimálisabbnak tartották volna, hogy ha a francia udvarok a Duna felé néznek, és így még több lakás részesült volna a páratlan panorámából, ám ezt nem tudták keresztül vinni. Valamint azt is nekik kellett kiharcolniuk, hogy a főbejáratok az optimálisabb, forgalmasabb Pozsonyi út felől nyíljanak.
Kívülről bár tetszetősek az épületek kellemes arányrendszerükkel, letisztul formájukkal és minőségi burkolatukkal, de még így keveset árulnak el arról a csodáról, ami a falak között rejtőzik. Az első, 38-as házszámot kapott tömb bejárata a Dunapark kávéház mellett nyílik. Aki először jár itt, annak már a vesztibülben eláll a lélegzete, amint a csupa márványborítású, tágas és elegáns fogadótérben találja magát, ahol márványpadok, a burkolatba süllyesztett névtáblák, hangosbeszélő és házi telefon várja az érkezőket. A bejegyzett szabadalom által védett készülék előnyös újítás az általában használhatatlan házi telefonokkal szemben, és azoknál kényelmesebb és higiénikusabb is, lelkendezik a korabeli Tér és Forma is.
Az oválisan íves, a belső udvarra néző üveglamelláknak hála a lépcsőház világos, és egészen különleges, hullámzó élményt ad. A már annyi csodás pesti lépcsőházon edződött szemű városjáró is újra és újra elámul, a vasbeton kecses szerkezete, a letisztult formák és az Emerge gumiborítás markáns színe mind nehezen feledhető élményt adnak.
A szomszédos, 40-es szám lépcsőházával a felső emeleten egy folyosó köt össze az épületet, ide is szédületes megérkezni, főként ha először fentről tekintünk le a csigalépcsőre, amely csupán az alsó és a felső emeleti födémen van megtámasztva, és szabályosan csavarodik hat emeleten keresztül, amelyet egyetlen pihenő szakít meg középen.
A földszinten itt is tág terek és hűvös elegancia fogad minket, gyermekkocsi-tárolóval és liftekkel, amelyek közül az egyik gyorsabban, a másik lassabban repíti fel az utasokat a kívánt emeletre. Ha a lépcsőházakban kibámészkodtunk magunkat, és még mindig nem nyűgözött volna le az épület valakit, ideje felütnünk a Tér és Forma 1937-es számát, ahol az építés után egy évvel a bérház részletes bemutatását és műszaki leírásait is megtaláljuk.
Az ezekbe a bérházakba, és igazából erre a környékre költözők főként a módosabb középosztályból kerültek ki, akik ragaszkodtak a modern kor vívmányaihoz, és legszívesebben egy korszerű villalakásba költöztek volna, ám a foglalkozásuk és életvitelük a városhoz kötötte őket. Az ő természet utáni sóvárgásukat elégítette ki a lapostető kertszerű kiépítése, ahol a csodás kilátás mellett napozóterasz, sziklakertek, zuhanyzók és öltözők is biztosították a lakók kényelmét.
Az épület szigetelése nemcsak a hőre vonatkozott, de a lakások között, illetve tapintatos módon a lakásokon belül a mellékhelyiségek falainál is hangszigetelő elemeket építettek be. A fűtés helyiségenként külön szabályozható, a Duna-parti, Pozsonyi úti és belső, udvari helyiségek az időjárásnak megfelelően különböző hőfokú fűtővízzel fűthetők és ezáltal mindenütt a kívánt hőmérséklet érhető el, míg a fürdőszobák és hallok átmeneti időben a többi helyiségtől függetlenül is fűthetők. Újdonságnak számított, hogy az ablaktalan mellékhelyiségekben is, a tetőn elhelyezett szellőzővel percek alatt ki lehetett cseréli a levegőt.
“A jó lakás célja az, hogy minél tökéletesebben alkalmazkodjék lakóinak életfunkcióihoz, — hallos lakásaink pedig az egyén igényeit teljesen figyelmen kívül hagyják.” – írják a Tér és Formában. Nem ez az első alkalom, hogy a modern, felvilágosult építészek kárhoztatják a régi, káros beidegződéseket, ha a lakások alaprajzának kialakításáról van szó, hiszen az új anyagok, technikák megjelenésével sokkal könnyebbé vált a lakásoknak a modern igényekhez való igazítása, a sötét, funkciótlan hallok felszámolása, és a minden lakó számára kívánatos saját szoba megteremtése.
A lakások túlnyomó többsége két- és háromszoba-hallos, de vannak négyszoba-hallos és garzonlakások is, az első öt emelet alaprajzi elrendezése azonos volt, szintenként tíz lakással. A legfelső szinten a tetőteraszos luxuslakások mellett még négy cselédlakás is helyet kapott, de ezeket is hamar átépítették garzonná. Érdekes apróság, hogy a garzonlakásokba az adómentességi törvény tiltotta a konyhát, ezt úgy cselezték kis, hogy az előszobába építették be, egy ügyes zárható kombinált szekrénybe az elektromos tűzhelyet, mosogatót, öblítőt.
A házak 1944-ben svájci diplomácia védelem alatt álló csillagos házak voltak, 1952-ben pedig államosították őket, csak a rendszerváltáskor alakultak társasházakká. Számos híres lakójuk is volt, Hatvany mellett egy ideig itt lakott Heltai Jenő író, Szabolcsi Bence zenetörténész vagy Major Tamás színész is, az 1971-ben készült A gyilkos a házban van című játékfilmet is itt forgatták vele.
A 42-es szám lépcsőháza, bár igényességben nem marad el az előző kettőtől, már kevésbé formabontó stílusban épült meg, de a minőségi részleteket, és a modernizmusra jellemző letisztult formákat is itt megtaláljuk. Az építtető itt a Magyar Rabbethge és Giesecke Magtenyésztő Rt. volt.
Ezek azok a modern kori épületek Budapesten, amikről tényleg csak szuperlatívuszokban tudunk beszélni, és minél több részletet tudunk meg róla, annál jobban csodáljuk őket és tervezőiket, építtetőiket. Bár a köznyelv Bauhausnak hívja őket, ez nem egészen pontos megnevezés, legalábbis ha nagyon szigorú szakmai szemmel nézzük, mivel a Bauhaus nem egy stílus volt, hanem a Walter Gropius nevéhez kötődő iskola, és a jelenlegi építészek nem tanultak nála. Viszont a formai hatásai érezhetőek, és a magyar modernizmus kérdései, útkeresése és formái nem egy esetben egybeestek a Bauhauséval.
A lépcsőházak valóban a város legfotogénebb lépcsősorai, de a lenyűgőző mértani látvány mellett az apró részletek is csodásak, és építésük után több mint nyolcvan évtizeddel is érezzük az egykori luxust, ami itt a minőségi anyaghasználatban és formákban nyilvánult meg.
